Kereső toggle

A tuniszi dominó

Demokratikus vagy iszlám forradalmak kezdődnek az arab világban?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2010 decemberében egy huszonhat esztendős munkanélküli informatikust igazoltattak a hatóságok. A diplomás Mohamed Bouazizi kényszervállalkozó volt: zöldségkereskedelemből kereste a kenyerét, mivel nem talált más munkát. Engedélyt azonban nem váltott ki, így a felügyelők elkobozták a munkaeszközeit, és egyikük állítólag fel is pofozta. A hétköznapi incidens az egész arab világot megrázó eseménysorozatot eredményezett, amelynek kimeneteléről megoszlanak a vélemények. A tunéziai „jázminos forradalom” nyomán elkezdődhet a térség országainak demokratizálódása, de az évtizedek óta bebetonozott rezsimek bukása nyomán az iszlamista erők is hatalmi pozícióba kerülhetnek.

A tuniszi fiatalember elkeseredettségében néhány nap múlva megrázó választ adott a megaláztatásra: felgyújtotta magát. Két héten belül belehalt a sérüléseibe, de a története nagyon gyorsan bejárta a világsajtót. A tunéziai fiatalok is nagyon hamar megosztották egymással a történetet a közösségi portálokon keresztül. Bouazizi tettével nemcsak magát, de egész Tunéziát lángba borította. A folyamatot talán a közösségi háló és internetes blogok indították: rövid időn belül felhasználók ezrei fejezték ki szimpátiájukat, valamint „lájkolták az ügyet". A kezdetben virtuális térben szerveződő és demonstráló emberek hamarosan kiléptek az utcákra is, ráadásul - a többi arab fél- és valódi diktátor legnagyobb megdöbbenésére - nem csak Tunéziában.

Jázminos forradalom

Az események gyors eszkalálódására jellemző, hogy a forradalom jelképévé vált fiatalember haláláról tudósító brit The Economist január elején még sablonosan így vélekedett az eseményekről: „nem valószínű, hogy Tunézia problémái lemondásra kényszerítenék a hetvennégy esztendős elnököt, sőt autokrata rendszere talán nem is fogja azt megérezni."

Zin el-Abidin ben Ali elnök azonban egy héttel később, a szegénység, munkanélküliség, korrupció és magas árszínvonal miatti tüntetések erősödése következtében elmenekült. Futása előtti utolsó fogásként még megpróbálta különböző ígéretekkel stabilizálni a pozícióját: árcsökkentést, sajtószabadságot és 2014-es visszavonulást ígért - próbálkozása azonban hasztalannak bizonyult, elzavarták. A francia hatóságok szerint feleségével együtt mintegy másfél tonna aranyat vitt magával Szaúd Arábiába, így anyagi gondjai akkor sem lesznek, ha külföldön tartott számláit végleg befagyasztják.

Az arab világ történetében ez a forradalom precedensértékű lehet. Az elnököt, aki már az ötödik elnöki ciklusát töltötte, a menekülését követő napon hivatalosan is megfosztották a hatalmától. Az események könnyen mintává válhatnak az arab világban, bebizonyítva, hogy az iráni iszlám forradalomnak van egy szekuláris alternatívája. Az arab vezetők talán ettől tartanak a legjobban, mivel eddig - alternatíva híján - az iszlamista hatalomátvételtől tartó szavazókat a fennálló rezsim a saját holdudvarában tudhatta.

Tunézia eddigi ura huszonhárom éves regnálása alatt meghatározta az ország fejlődési irányát: az Amnesty International szerint „a kormány igyekszik pozitív képet festeni magáról, hogy megtévessze a világot az emberi jogok helyzetéről, a biztonsági erők visszaélései azonban változatlanul és büntetlenül folynak tovább".

Emberi fáklyák az utcákon

A tuniszi eseményeket követően a közösségi oldalak és blogok segítségével rendkívül gyorsan terjedtek a vélemények és a hírek az arab világban. Egyiptomban olyan bejegyzések kerültek fel az internetre, utalva az elnökre, hogy „ma Ben Ali, holnap Hoszni Mubarak" vagy „gyerünk, Mubarak, kövesd az útmutatást!"

Egy közismert kairói újságíró és blogger, Hosszam el-Hamalavi hétfőn a következőt írta internetes naplójában: „az elmúlt négy évben a sztrájk és a szociális nyugtalanság erősödött. Mindenki felkelésre számít. Hogy mi lesz az, ami ezt ki fogja robbantani, azt senki sem tudja. De mindnyájan érezzük a levegőben." El-Hamalavi szerint a forradalmak dominók módjára haladnak előre.

A térség vezetői is erre számítanak, habár a hivatalos kommunikáció kizártnak tartja a forradalmak terjedésének a lehetőségét. Míg az egyszerű emberek többnyire eksztatikus örömmel fogadták a tuniszi forradalmat, a politikusok a kezdetektől kezdve azt latolgatják, hogy ki lesz a következő célpont. Egyiptomban, ahol fiatalok az utcára vonultak, és egyesek az interneten már „második forradalomról" írtak, a rendőrség fokozott jelenléte árulkodott a közhangulatról.

Az egyiptomi hivatalos hírügynökség szerint a külügyminiszter, Ahmed Abul Gheit attól tart, hogy provokátorok avatkozhatnak be az eseményekbe, ezért felszólította a nyugati hatalmakat, hogy „tartsák távol magukat az arab ügyektől". Az egyiptomi külügyminiszter szerint az is nonszensz feltételezés, hogy egy tuniszihoz hasonló forradalom más arab államokba is begyűrűzhet.

Több egyiptomi azonban nem osztotta Abu Gheit véleményét: önfeláldozó tiltakozás vette kezdetét. Egy férfi kedden halt meg a kórházban, miután Alexandriában tiltakozásul felgyújtotta magát. Ugyanezen a napon a fővárosban, Kairóban ketten gyújtották fel magukat, míg hétfőn egy férfi közvetlenül a parlament előtt tiltakozott hasonló módon.

Abdullah al-Asal szerint Egyiptomnak radikális változásra van szüksége, habár nem olyan módon, ahogy arra Tunéziában sor került. A kairói Amerikai Egyetem nemzetközi jogi és politológiai tanszékének professzora a brit Guardiannek elmondta, hogy egy hasonló esemény könnyen muszlimok és keresztények összecsapásához vezethet. Egy Bécsben élő egyiptomi ellenzéki szerint azonban a változásokra nemcsak szükség van, hanem azok elkerülhetetlenek is. „Nem lehet megkerülni. A változásnak be kell következnie" - mondta Mohamed el-Baradei kedden az osztrák APA hírügynökségnek, miután értesült azokról az egyiptomi tüntetőkről, akik lángba borították a testüket.

Ahmed Maher, az egyik egyiptomi ifjúsági szervezet vezetője bizakodó. Szerinte ők is képesek arra, amit megtettek Tunéziában. „Ehhez azonban szükséges, hogy az aktivistáink kellő számú embert tudjanak összegyűjteni, anélkül hogy ellenzéki politikusok avatkoznának közbe, a saját célkitűzéseiket erőltetve." - mondja Maher.

Már megint a WikiLeaks

Kilépve Egyiptomból azt láthatjuk, hogy a tuniszi fejlemények szinte az összes arab országot érintették a régióban. Egy, az izraeli Jerusalem Post által hivatkozott politikai elemző, Ahmed Abu Matar szerint egy hasonló eseménysorozat Algériában is rendszerváltást eredményezhet. „Algéria és az arab világ más vezetőinek le kell vonniuk a megfelelő következtetéseket." Az elemző szerint fel kellene tenniük maguknak a kérdést, hogy miért van az, hogy csak az arabok szeretnek bele úgy a hatalmukba, hogy aztán örökké meg is akarják azt tartani.

Matarnak könnyen igaza lehet, ugyanis Algériában a tuniszi események hatására legalább négy ember gyújtotta fel magát: ők is a magas élelmiszerárak és munkanélküliség ellen tiltakoztak. Az elkeseredett embereknek újabb lendületet adott a tuniszi elnök menekülése és a kormány csak azonnali, radikális árcsökkentésekkel tudta lecsillapítani a népharagot.

Algír kompromisszumkészségére azonban magyarázatot adhat az is, hogy a kormány nem szeretett volna két tűz, a tiltakozók, valamint az országban aktív iszlamista csoportok közé kerülni. Algéria már a kilencvenes évek óta küzd az al-Kaida és a „hazai" iszlamista csoportok ellen, és a mérsékelt és radikális muszlimok közötti konfliktusnak már több mint 150 ezer áldozata van.

Tunézia másik szomszédja, a jóval keményvonalasabb Líbia is aggódva követi nyomon a tuniszi fejleményeket: Moammer Kadhafi líbiai vezér a 2010. december 7-én kiszivárgott WikiLeaks-táviratot tartja a legfőbb felelősnek azért, ami Tuniszban történt. A távirat a Transparency International jelentéseit, valamint a tuniszi amerikai nagykövetség kapcsolatrendszerét felhasználva lehangoló képet festett a kormányzat korrupciós ügyeiről: a sürgöny többek között azt állítja, hogy Ben Ali elnök és családja kvázi maffiaként tartotta a kezében a pénzügyeket, nepotizmus jellemezte a felső vezetést, a gazdasági és fiskális irányítás pedig inkompetens kezekben volt.

Kadhafi szombat este televíziós közleményben ítélte el a forradalmat. Szerinte lehetséges, hogy az áldozatok, akikkel együttérez, feleslegesen haltak meg: azért, hogy másvalaki üljön az elnök székébe. Kadhafi figyelmeztette Tunéziát, hogy „ne üljön fel a WikiLeaksnek, amely káosz létrehozása érdekében publikálja a nagykövetek hazugságait".

A líbiai diktátorral ellentétben független politikai elemzők másként látják a helyzetet: Ahmed Lashin szerint az arabok már túl régóta vannak elnyomás alatt, ezért szeretnék a változásokat. A helyzet pattanásig feszült. Egy másik közismert elemző, Abdel Bari Atvan a londoni székhelyű, Al-Kudsz nevű portálnak a Jerusalem Post szerint azt nyilatkozta, hogy az „arab diktatúrák komoly válságnak néznek most elébe, ugyanis a tunéziai rendszer így is az átlagnál jobb életkörülményeket és kevésbé elnyomó rendszert produkált". A szakember szerint az is elképzelhető, hogy az Egyesült Államok már el is kezdte egy Guantánamóhoz hasonló sziget kialakítását, elűzött arab diktátoroknak. Atvan szerint a tuniszi forradalmároknak duplán hálát kell adni, mert bebizonyították, hogy az arab közvélemény nem néma, és vannak, akik készek áldozatokra a változtatás érdekében, valamint azért, hogy lerántsák a leplet az arab rezsimekről, amelyek állítólag tisztelik az emberi jogokat, igazságot és demokráciát.

A Hezbollah ellenforradalma

Időközben a „jázminos forradalommal" teljesen ellentétes folyamatok bontakoztak ki Libanonban. Szaad Hariri miniszterelnök Washingtonban tárgyalt Barack Obama amerikai elnökkel, amikor a Hezbollah puccsal megdöntötte a bejrúti kormányt. A terrorszervezet vezetője azt követően döntött így, hogy Hariri a Hezbollah fenyegetései ellenére sem hátrált ki az apja halálának okait kivizsgáló ENSZ-törvényszék munkája mögül. Rafik Hariri ellen 2005-ben követtek el bombamerényletet. Az Irán támogatását élvező Hezbollah-vezér, Hasszán Naszrallah a kompromittáló tények nyilvánosságra kerülésétől tartva inkább megbuktatta a libanoni kormányt. A Hezbollah a 2006-os Izrael elleni háború miatt szerzett népszerűségét kihasználva, választások útján komoly kormánytényező lett Libanonban. Naszrallah most abban bízva hívta vissza 10 miniszterét (a kormánybuktatáshoz 11 miniszter lemondására volt szükség, de egy független tárcavezető „kisegítette" a Hezbollah-vezért), hogy így Hariri kénytelen lesz elállni a törvényszék állami finanszírozásától, lemondatja a bírákat, valamint a bíróságnak adott ENSZ-mandátumról szóló megállapodást érvénytelennek nyilvánítja.

Hariri azonban nem Naszrallah kottája szerint cselekedett, és a törvényszék ügyésze hétfőn benyújtotta a vádiratot a bíróságra.

A gyanúsítottak neve és az ellenük felhozott vádak egyelőre nem kerültek nyilvánosságra, azonban egy amerikai hírportál kiszivárogtatott bizonyos információkat. A Newsmax nevű oldal olyan informátorokra hivatkozik, akik ismerik a peranyagot. Eszerint az ENSZ-törvényszék vizsgálni fogja az iráni legfőbb vezető, Hamenei ajatollah szerepét is a merényletben. Az informátorok szerint az ügyészség olyan bizonyítékokat fog bemutatni, amelyek alátámasztják, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság vezetője adott parancsot a merényletre, amit az iráni Kudsz-brigád, valamint a szövetségese, a libanoni Hezbollah hajtott végre.

A Newsmax információi szerint a támadásra azért került sor, mert Irán Szaúd-Arábia ügynökének tekintette az idősebb Haririt, és abban bízott, hogy eltávolításával hozzásegítheti a Hezbollahot a libanoni hatalomátvételhez. A források azonban azt is kiszivárogtatták, hogy az összeesküvésben a szíriai elnök, Basar Asszad, valamint veje, a titkosszolgálatok vezetője, Aszef Savkat is kulcsszerepet töltött be.

Olvasson tovább: