Kereső toggle

A legnehezebb front

30 éve tart az afgán háború

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagy Sándor óta senki sem győzött Afganisztánban – tartják a történészek. A Stratfor kutatóintézet az elmúlt három évtized eseményeit vizsgálva úgy véli, hogy az afganisztáni konfliktus a Közel-Kelet egyik legbonyolultabb kihívása.

Az afganisztáni háború az Egyesült Államok történetének eddigi leghosszabb háborúja. 1980-ban kezdődött, és azóta is tart. A demokrata Jimmy Carter indította, és azóta minden amerikai kormányzat folytatta.

Orosz csalétek dél felé

Az afgán háború első szakasza az 1979-es szovjet invázióval kezdődött, amikor az Egyesült Államok Szaúd-Arábiával és Pakisztánnal közösen igyekezett fenntartani az afgán ellenállást a szovjetekkel szemben. A hidegháborús stratégiának megfelelően 1979-ben az amerikai kormány (Jimmy Carter elnök és Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó idején) titokban megkezdte a kormányellenes mudzsahedek felszerelését és kiképzését a pakisztáni titkosszolgálatot használva eszközként.

Ez az ellenállás az afgán mudzsahedek köré épült, olyan, a dzsihádban részt vevő gerillaharcosok köré, akiket az iszlám motivált. Ettől kezdve vált a mudzsahed kifejezés a nyugati világban is ismertté. Washingtont nem annyira Afganisztán érdekelte, sokkal inkább az amerikai-szovjet fegyverkezési verseny volt fontos a számára. Az Egyesült Államok mindenáron meg kívánta akadályozni, hogy a szovjetek bázisként használhassák Afganisztánt a későbbi terjeszkedéshez.

A helyi kommunista erők megsegítésére több mint százezer szovjet katona vett részt az invázióban, akiket legalább még egyszer ennyi fegyveres támogatott az afgán kommunista rendszer részéről. A szovjet megszállás legalább hatszázezer, de más becslések szerint akár kétmillió afgán civil halálához vezetett. Több mint ötmillió afgán menekült Pakisztánba, Iránba és a világ többi részére. A nemzetközi nyomás és a mindkét oldal által elszenvedett nagy veszteségek hatására (közel tizenötezer szovjet-orosz katona is meghalt) a Szovjetunió 1989-ben kivonult. A szovjet kivonulás az Egyesült Államok ideológiai győzelme volt, amely három elnöki perióduson át támogatta a mudzsahedeket, hogy megóvja a szovjet befolyástól az olajban gazdag Perzsa-öblöt. (A déli tengerekhez való kijutásról azóta sem tett le a nacionalista orosz politika. Legutóbb Vlagyimir Zsirinovszkij, a moszkvai Duma szélsőséges nézeteiről ismert alelnöke javasolta, hogy Oroszország kössön szövetséget Törökországgal. Zsirinovszkij 2010 júniusában a török kormánynak küldött levelében a kis-ázsiai orosz ortodox templomok visszaszolgáltatásáért cserébe kereskedelmi és katonai együttműködést kínált Ankarának. A politikus korábban A végső csapás délre címmel írt könyvet, amelyben kifejti, hogy Moszkva számára létkérdés a déli tengerekhez való kijutás.)

Terror és ópium

Az afganisztáni háború második szakasza 1989-től 2001-ig tartott. Ekkor az Egyesült Államok és szövetségesei támogatásával megerősödtek a muzulmán gerillacsoportok, amelyek most már együtt harcoltak azért, hogy az egész országot ellenőrzésük alá vonják. A harcok eredményeként az afgán elit és az értelmiség nagy többsége elmenekült az országból.

A következő évek megszegett egyezményekről, folyamatos pártütésekről és fokozódó anarchiáról szóltak. A mudzsahedek győzelme után is folytatódtak a harcok, átmenetileg a hadurak szerezték meg az államhatalmat. Eközben az emberek újra menekülni voltak kénytelenek a harcok sújtotta területekről. 1992 és 1995 között csak a fővárosban, Kabulban több mint negyvenezren haltak meg, nem beszélve az ország többi részéről. Az ország amúgy is elmaradott infrastruktúrája tovább pusztult.

1994-re egyértelművé vált, hogy az Afganisztánban szembenálló felek nem képesek sem együttműködni, sem egymást végleg legyőzni. Az erőszak egyik csúcspontjaként 1994-ben Kabulban rövid idő alatt tízezer embert öltek meg. A káosszal és korrupcióval szemben a radikális iszlámot hirdető tálib mozgalom ígért megoldást. A tálibok, azaz diákok (mozgalmukat a szó többes száma alapján Talibánnak nevezik) eredetileg a pastuk által lakott területek vallásos iskoláiban (medreszékben) tanult fiatalok voltak, szellemi vezetőik a tanulatlan falusi muzulmán papság, a mollák.

A tálibok fanatikus, a pastu szokásjogon és az iszlám törvényeken (sarián) alapuló gondolkodásmódjukat a medreszékben, katonai ismereteiket pedig a pakisztáni titkosszolgálat kiképzőitől sajátították el. Feladatul tűzték ki Afganisztán egyesítését, megtisztítását az ország romlását okozó, nyugati támogatásban részesülő mudzsahedektől és minden, iszlámellenes jelenségtől. A fél szemére vak fanatikus gerillaparancsnok, Omár molla vezetésével a tálibok 1996-ban elfoglalták Kabult és 2000 végére az ország területének 95 százalékát ellenőrizték. Az ellenzék (az Északi Szövetség) csak az északkeleti tartományt tudta megtartani. A tálibok az iszlám jog legszigorúbb értelmezése alapján hétéves uralmuk idején súlyosan korlátozták a lakosság szabadságát és az emberi jogokat. A nőket eltiltották a pénzkeresettől, a lányokat kitiltották az iskolákból és az egyetemekről. Betiltották a zenét, a gyerekjátékokat, megszüntették az állatkerteket és a mozikat. Az ellenszegülőket azonnal megbüntették. A kommunistákat, valamint a „hitehagyottakat" kézfejük vagy karjuk levágásával büntették. A rendszer legfőbb, szinte egyetlen bevételi forrása az ópiumtermesztés volt. A tálibok menedéket biztosítottak olyan nemzetközi dzsihádistáknak, mint az al-Kaida. Annak ellenére, hogy külföldön egyre több amerikai célpontot támadtak meg, az Egyesült Államok nyíltan nem lépett fel a tálibok ellen.

A befejezetlen háború

A gyökeres fordulat 2001. szeptember 11-ével kezdődött. Az al-Kaida támadása után a világpolitika átrendeződött. Nem telt el egy hónap, és az Egyesült Államok hadjáratot indított az al-Kaida kiképzőtáborainak elpusztítására Afganisztánban. Az amerikai katonák azt is feladatul kapták, hogy kényszerítsék ki a tálib kormánytól Oszama bin Laden és más vezető terroristák kiadását. Az Egyesült Államok emiatt felvette a kapcsolatot a korábbi afgán mudzsahedekkel, és támogatták az emigráns afgán kormány megalakítását Hamid Karzai vezetésével. A pastu nemzetiségű Karzai az Afganisztán déli részén fekvő Kandahárból származik. Nyugaton tanult, ugyanakkor a mudzsahedek oldalán harcolt a szovjetek ellen is, így mindkét oldalon voltak támogatói. Karzait 2001. december 22-én ideiglenes elnöknek választották.

Afganisztánban a tálib rendszer összeomlása után, 2004 októberében választásokat tartottak, amelyen 8,1 millió ember vett részt, közülük 42 százalék nő volt. Hamid Karzai a szavazatok 55 százalékát szerezte meg, majd 2009-ben - vitatott körülmények között - újraválasztották. A szövetséges haderők a több-éves küzdelem ellenére nem tudták felszámolni a tálib ellenállást, amely Pakisztánból és Iránból is kap folyamatos támogatást. Karzai apját a tálib lázadók megölték, de ellene is több merényletkísérletet hajtottak végre.

Barack Obama már választási kampányában, majd elnökként is azt hirdette, hogy a terrorizmus elleni háború kulcsa Afganisztán. Obama 2009 végén bejelentette, hogy átmenetileg - 18 hónapos időtartamra - újabb harmincezer amerikai katonát vezényel az országba. A csapaterősítés célja az elnök szerint, hogy megfosszák az al-Kaidát a búvóhelyeitől és megtörjék a tálibok ellenállását, amely már a kabuli kormány megbuktatásával fenyegetett. A biztonsági helyzet javult, de a szövetséges erőknek szembe kell nézni azzal, hogy a kiképzett afgán hadsereg soraiban is jelen vannak a radikális iszlám terroristák. A héten három brit katonát ölt meg álmában egy afgán katona, korábban pedig az amerikai hírszerzés afgán részlege szenvedett súlyos veszteséget, amikor egy afganisztáni titkos bázisukon felrobbantotta magát a kihallgatásra érkező törzsi vezető. Az illető azt állította, hogy információi vannak Oszama bin Laden rejtekhelyéről, ám amikor megérkezett a táborba, a fogadására érkező amerikai tisztekkel együtt felrobbantotta magát.

Törzsek bástyája

Afganisztán földrajzilag, történetileg, néprajzilag, nyelvileg egyaránt roppant sokszínű ország, ami területének sajátos elhelyezkedéséből is következik: a 652 ezer négyzetkilométeres országot délről és keletről Pakisztán határolja 1810 km hosszan, észak felől Kína Ujgur Autonóm Területével szomszédos, majd Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán keretezi, nyugatról pedig a 800 km-es iráni határszakasz következik. A kép teljességéhez hozzátartozik az India és Pakisztán által egyaránt vitatott Kasmír határának 320 kilométernyi szakasza is. Afganisztán politikai és vallási viszonyaira mindig rányomta bélyegét, hogy területe földrajzilag rendkívül kedvezőtlen adottságú. Másrészt viszont ez azzal a tagadhatatlan előnnyel járt, hogy a kies, nehezen megközelíthető belső részek a birodalmak, dinasztiák gyakori változásai közepette is megőrizhették viszonylagos függetlenségüket, és a helyi uralkodók, törzsek, etnikumok és vallási csoportok megtarthatták önállóságukat. A központi hatalom részint a természeti adottságok, az ország belső területeinek nehéz megközelíthetősége, részint a törzsi viszonyok szinte változatlan formában történő továbbélése következtében sohasem tudott olyan szerepet betölteni, mint akár az iszlám világ más országaiban.
Az afgánokat nyugaton már jóval a tálibok hatalomra kerülése előtt is szélsőséges vallási fanatikusoknak tartották. Mindez elsősorban arra vezethető vissza, hogy az afganisztáni törzsek és népcsoportok az évszázadok folyamán mindig sikerrel álltak ellen a különböző hódítási kísérleteknek, mégpedig részben a természetföldrajzi adottságok, részben a törzsi viszonyokban gyökerező erős harci szellem következtében.
Afganisztán az iszlám világ azon országaihoz tartozik, amelyekben a törzsi viszonyok máig meghatározóak, s amelyeket az etnikai sokszínűség jellemez. A törzsiség és az iszlám ezen a vidéken szinte elválaszthatatlan, de ezen belül is a törzsi viszonyok szerepe máig meghatározóbb maradt, mint az iszlám. Ma is élnek a sok évszázados hagyományok, a törzsi szokásjog, s a sajátos szövetségek és fegyveres konfliktusok szövevényes összefonódása határozza meg az itt élők életét. Az etnikai, illetve törzsi megosztottságon, szétszabdaltságon az évszázadok folyamán igazán sohasem tudott úrrá lenni sem a központi hatalom, sem az iszlám összefogás ereje.

38 ország szövetsége

Az Afganisztánban szolgáló, a NATO parancsnoksága alatt működő Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő (ISAF) kötelékében 2010-ben 119 478 katona szolgál, köztük egy magyar katonai század. őket támogatja továbbá a 119 ezer fős afgán katonaság és a 104 ezer fős afgán rendőri erők.
A szövetségesek oldalán így közel
350 ezer fegyveres áll szembe a 93 ezer fősre becsült felkelő erőkkel. A tálibok oldalán legalább ezer külföldi al-Kaida fegyveres harcol.
A szövetségesek oldalán összesen
26 NATO-tagország állomásoztat katonákat Afganisztánban (zárójelben a fegyveresek létszáma): Belgium (590), Bulgária (525), Csehország (525), Dánia (750), Egyesült Királyság (9500), Észtország (160), Franciaország (3750), Görögország (75), Hollandia (1705), Izland (3), Lengyelország (2500), Lettország (170), Litvánia (245), Luxemburg (9), Kanada (2830), Magyarország (340), Németország (4350), Norvégia (500), Olaszország (3300), Portugália (265), Románia (1140), Spanyolország (1415), Szlovákia (290), Szlovénia (75), Törökország (1710), Egyesült Államok
(78 430).
További NATO-partner országok:
Albánia (250), Ausztrália (1550), Ausztria (3), Azerbajdzsán (90), Finnország (115), Horvátország (280), Írország (7), Macedónia (210), Örményország (925), Svédország (500), Szingapúr (40), Új-Zéland (155).
Svájc és Dél-Korea már visszahívta katonáit, és ugyanezt ígérte Hollandia 2010-re, Kanada 2011-re, valamint Nagy-Britannia 2015-től.
A koalíciós erők veszteségei több ezer főre tehetők. A háború kilenc éve alatt mintegy 1100 amerikai és további 750 szövetséges katona halt meg, köztük 2 magyar tűzszerész. A sebesültek száma meghaladja a 12 ezret. A felkelők veszteségeit legalább 30 ezer főre becsülik. (Arató Júlia)

Olvasson tovább: