Kereső toggle

A dühöngő skót

Nehéz napokat él Gordon Brown

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nehéz napokat él Gordon Brown angol kormányfő, akinek a vezetési stílusát két frissen megjelent könyv is taglalja meglehetős részletességgel, a miniszterelnököt dühöngő, labilis idegzetű figurának állítva be. Az angol kormányfőnek rosszkor jött az újabb botrány, amelynek fő témaköre, hogy állítólag terrorizálja a beosztottjait, hiszen a legújabb közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a Munkáspárt népszerűsége váratlanul növekedni kezdett, és már-már megközelíti a konzervatívokét.

Az újabb botrány tulajdonképpen időszerű volt, Gordon Brownt ugyanis körülbelül kéthavi rendszerességgel akarják „megpuccsolni” – többnyire egykori Blair-hívek, ami talán annak is köszönhető, hogy maga is egyfajta puccsal került végül a miniszterelnöki székbe 2007-ben.
A legújabb támadások egyike is egy korábbi munkatárstól jött, aki Tony Blair alatt volt helyettes kommunikációs igazgató a Downing Street 10-ben. Lance Price Ahol a hatalom van című könyvében a miniszterelnöki stábban dolgozó különböző rangú beosztottakkal készített interjúkat. A könyv szerint a miniszterelnök néha szánalmasan viselkedik, néha pedig úrrá lesz rajta az önsajnálat. Az egyik beosztott szerint a miniszterelnök „pszichikailag és érzelmileg is alkalmatlan bármilyen fajta vezetői szerepre”.
Kérdés persze, hogy mennyi az igazságtartalma a Lance Price által leírtaknak. Gordon Brown támogatói szerint az egész csak a fantázia műve, szerintük Lance Price Brown idején mindössze tíz percet töltött a Downing street 10-ben, így nincs rálátása arra, hogy mi is történik manapság. Más stábtagok az Independent című újságnak azt nyilatkozták, hogy a könyv többnyire pontos, de a hangulat már korántsem annyira feszült, mint közvetlenül Brown miniszterelnökké válása után.
Alig telt el egy hét Lance Price könyvének megjelenése után, amikor az Observer kivonatokat közölt az újságnál dolgozó Andrew Rawnsley A parti vége: az új Munkáspárt felemelkedése és bukása című könyvéből. Rawnsley könyve igazi politikai csemege, a könyv nem csupán Gordon Brownról, illetve dühkitöréseiről szól, hanem a New Labourról és annak kulcsfiguráiról. A könyvből kiderül, hogy az iraki háborút követően Tony Blair súlyos depresszióval küzdött az Irakban tomboló anarchia miatt.
Ebben az érzelmi hullámvölgyben ígérte meg Gordon Brownnak egy vacsorán, hogy átadja neki a vezetést. Tony Blair azonban egy idő után megváltoztatta eredeti elképzelését, csak éppen nem tudta, hogyan közölje ezt Gordon Brownnal, aki végül az Observerből tudta meg, hogy a miniszterelnök a helyén marad. Brown magyarázatot követelt, mire Tony Blair viccelődve azt felelte: „Feltettek nekem egy kérdést, és én választ adtam rá.” Ezen a ponton Brown elvesztette önuralmát – nem először és nem is utoljára –, és kiabálva, káromkodva követelte Blairtől, hogy mondja meg, mikor távozik már végre.
Választási kampány lévén nagy publicitást kaptak a könyv Gordon Brown dühkitöréseivel foglalkozó részei – és ebből volt jó néhány. A könyv szerint Sir Gus O’Donnell kabinetfőnököt állítólag olyannyira aggasztották a történetek Brown dühkitöréseiről, hogy saját hatáskörben vizsgálatot indított. O’Donell sokszor maga vigasztalta meg a „letolt” munkatársakat, hogy ne vegyék a szívükre a dolgot. Volt, amikor Brown egy gépírónőt zavart el a helyéről, mert szerinte túl lassan gépelt, és saját maga kezdte el gépelni a szöveget.
Gordon egyik veterán beosztottja Rawnsleynek elmondta: az „évek során mindenfélét hozzám vágott – újságokat, tollakat, coca-colás dobozokat”.
Ez a magatartás meglepte az ott dolgozókat, akik Tony Blair és John Major udvarias stílusához voltak szokva. „Gordon mindig rossz hangulatban volt. Permanensen dühöngött. A beosztottak féltek tőle, mert állandóan kiabált, udvariatlan volt, és folyamatosan hibáztatta őket azokért a dolgokért, amik rosszul mentek. Senkihez nem volt egy jó szava” – ecsetelte a helyzetet a miniszterelnöki hivatal egyik köztisztviselője. A könyv tele van olyan jelenetekkel, amelyekben Brown rossz hírek hallatán bútorokat rugdos, vagy éppen az autó ülését veri ököllel. Ez utóbbi esetben a rossz hírt közlő munkatárs karjaival fedezte magát, mert arra számított, hogy Brown megüti.
A miniszterelnök a Chanel 4 televíziós csatornán elismerte, hogy szokott dühös lenni, de hangsúlyozta, hogy soha nem ütött meg senkit. A riporter visszakérdezett: meg sem lökött senkit? Gordon Brown válasza az volt, hogy nem szokása ilyeneket tenni, és áll minden további, a személyét vagy a politikáját érintő kérdés elé.
A miniszterelnöknek ez a válasza felháborította életrajzíróját, akit maga Brown támogatott augusztusban megjelenő könyve megírása közben. Suzie Mackenzie közreadta beszélgetését Stewart Woods külpolitikai tanácsadóval, aki az újságírónő unszolására elismerte, hogy Gordon Brown dühében meglökte őt. Amikor az Európai Unió nagykövetei számára adott fogadáson Woods tájékoztatni akarta a miniszterelnököt, hogy melyik nagykövettel kell beszélnie, Brown káromkodásokban tört ki, hogy miért kell neki ezekkel az emberekkel találkoznia, majd „el az utamból” felkiáltással arrébb lökte külügyi tanácsadóját. Woods meglepődött, de koránstem bántotta a dolog annyira, mint Suzie Mackenzie-t, aki a beszélgetésről készült hangfelvételt feltette a Daily Mail honlapjára, mondván: a választóknak tudniuk kell, milyen ember a miniszterelnök. A dolog szépséghibája, hogy az újságírónő mindezt Stewart Woods hozzájárulása nélkül tette meg.
Érdekes módon a cikkek megjelenése mindeddig nem gyakorolt nagy hatást a közvéleményre. Az első közvélemény-kutatások szerint a konzervatívok és a Munkáspárt között mindössze két százalékra csökkent a különbség. Ezzel az eredménnyel – köszönhetően az angol választási rendszer sajátosságainak – Gordon Brown akár már kisebbségi kormányt is alakíthatna.

Olvasson tovább: