Kereső toggle

Elitalakulat

A brit konzervatívok miniszterelnök-jelöltje a médiából érkezett

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Valószínűleg májusban tartják Nagy-Britanniában a parlamenti választásokat. Az előzetes felmérésekből egyértelműnek látszik a fordulat: tizenhárom év munkáspárti uralom után jöhetnek a konzervatívok, David Cameron vezetésével. Igaz, az előnyük az elmúlt hetekben némileg csökkent, ám nehezen elképzelhető, hogy a kormányzásban megkopott, vezető nélküli baloldal fordulatot tudna végrehajtani az erőviszonyokban. A reménybeli brit miniszterelnököt a Hetek londoni tudósítója mutatja be.

David Cameron 2005-ben került a konzervatív párt élére, a párt vezetőire nem jellemző pedigrével: felmenői között ugyanis három konzervatív képviselő is található, ugyanakkor rokonságban áll a királyi családdal, személyében pedig negyven év után ismét olyan vezetője van a pártnak, aki a híres Eton magániskolában végzett. Az Eton után újabb neves oktatási intézmény következett: Oxfordban filozófiát, jogot és politikát tanult.
Az egyetem után Cameron hamar bekerült a konzervatív politikai életbe, rövid idő alatt tagja lett annak a csapatnak, amely John Major miniszterelnököt készítette fel a parlamenti azonnali kérdések órájára. Michael Howard belügyminiszter tanácsadójaként működött, amikor úgy döntött, hogy megméreti magát a politikán kívüli életben is, és az ITV kereskedelmi televíziót működtető Carlton Communications alkalmazottjaként dolgozott mintegy hét évig. Ebből az időszakból sok újságíró őriz emléket Cameronról, nem feltétlenül rajongással. „Tapasztalatom szerint Cameron soha nem adott egyenes választ, amikor a színlelés választható alternatíva volt. Ez tökéletesen alkalmassá teszi arra a szerepre, amit most be akar tölteni, ő lehet a következő Tony Blair” – nyilatkozta még Cameron pártelnökké választását követően Jeff Randall, a Daily Telegraph egyik vezetője. Nem volt jobb véleménnyel róla a Sun gazdasági szerkesztője sem: Ian King szerint Cameron „mérgező és minden hájjal megkent individualista”.
A média világában eltöltött évek után Cameron 1997-ben indult a  választásokon, de nem jutott be a parlamentbe. Erre 2001-ig kellett várnia, amikor Witney képviselője lett. 1996-ban vette feleségül Samantha Sheffieldet, akinek mostohaapja Astor vikomtja, John Major kormányának minisztere volt. David Cameront sokszor kritizálják amiatt, hogy baráti és ismeretségi köre arisztokratákból és az Eton öregdiákjaiból áll. Tény, hogy az árnyékkormány tagjai között hárman, a parlamenti első padsorokban ülők között pedig tizenöten vannak egykori Eton-diákok.

Vissza a politikába
2005-ben, azt követően, hogy a Munkáspárt győzelme után Michael Howard lemondott a pártelnökségről, David Cameron bejelentette, hogy versenybe száll a pártvezetői posztért, amiben a meghatározó fiatal politikusok köre is támogatta. Köztük volt Boris Johnson, aki ma London polgármestere,
George Osborne árnyék-pénzügyminiszter és William Hague, a párt korábbi vezetője, jelenleg az árnyékkormány külügyminisztere. Cameron győzelme többek között annak is köszönhető, hogy David Davisszel ellentétben – akivel az utolsó körben meg kellett mérkőznie – kiváló beszédet tartott. Pártelnöksége alatt a konzervatívok szép lassan átvették a vezetést a baloldaltól, ezt csak Gordon Brown miniszterelnökké való előrelépése változtatta meg átmenetileg, 2008-tól azonban a toryk folyamatosan jobban szerepelnek a közvélemény-kutatásokban, mint a kormányzó párt.
Cameron „modern együttérző konzervatívnak” vallja magát, és gyakran beszél arról, hogy új stílusú politizálásra van szükség. Nézete szerint a politikusoknak jobban kellene koncentrálniuk az emberek boldogságára és általános jólétére, mint a kizárólagosan anyagi jólétre. Thatcher hívének és „liberális konzervatívnak” tartja magát, aki nem kíván elvi alapon ellentmondani a kormánynak, hanem a megegyezést keresi.
Cameron megválasztása jelentős változásokat fog hozni az ország belpolitikájában és külpolitikájában egyaránt. A konzervatív politikus és az általa vezetett párt EU-politikája alapvetően euroszkeptikus – nem véletlen, hogy a 2009-es EU-választás után a toryk kiléptek az Európai Néppártból, és létrehozták az Európai Konzervatívok és Reformisták frakciót, amelyhez a lengyel, cseh és lett konzervatívok is csatlakoztak. Ez az új csoportosulás jól mutatja azt a pozíciót, amelyet Anglia elfoglal majd az EU ügyeivel kapcsolatban egy esetleges Cameron-kormány idején.
David Cameron határozott politikát ígér többek között az afganisztáni háborúval kapcsolatban is: a CNN riporterének, Christiane Amanpournak nyilatkozva kifejtette, hogy ő nem köti határidőhöz az afganisztáni kivonulást, akkor vonulnak ki, amikor sikerült elérni a kitűzött célt.
Cameron és a toryk kormányra kerülése minden bizonnyal változást fog hozni az Egyesült Királyságnak a Közel-Kelettel kapcsolatos politikájában is, a konzervatív pártelnök ugyanis nyíltan Izrael-párti. Egy 2007-es Izrael melletti szimpátiatüntetésen kijelentette, hogy szívében cionista: „Ha azt értjük cionizmus alatt, hogy abban hiszünk, hogy a zsidóknak joguk van egy hazára Izraelben, és joguk van a saját országukhoz, akkor igen, cionista vagyok. És büszke vagyok arra, hogy a konzervatív politikusok hosszú ideje hatalmas szerepet játszottak abban, hogy ez lehetővé váljon.” Cameron ugyanebben az évben díszvendége volt az Izrael Konzervatív Barátai kör által szervezett, évente megrendezett vacsorának, amelyen részt vett a fél parlamenti frakció, a párt korábbi vezetői, lordok és Nagy-Britannia korábbi izraeli nagykövetei.
Cameron klasszikus anglikánnak vallja magát: „Keresztény vagyok, hiszek Istenben, járok templomba, de nincsen közvetlen [telefon]vonalam Istenhez.”
A 2009-es év David Cameronnak politikai területen komoly sikereket hozott, magánéletében azonban válságos időszak volt: 2009 februárjában hétévesen meghalt legidősebb gyermeke, Ivan, aki gyógyíthatatlan betegséggel született.

Kiléphet az árnyékból
A közvélemény-kutatások szerint még mindig a konzervatívoknak áll a zászló az idei választásokon, akik egy friss felmérés szerint 7 százalékos előnyt élveznek a Munkáspárttal szemben.
A konzervatívoknak azonban komoly aggodalmat okoz, hogy a múlt hónapban ez az előny még 9 százalékos volt, tehát a kormányzó pártnak időközben sikerült 2 százalékot ledolgoznia. Ez legfőképpen a konzervatívok gazdaságpolitikai programja körül kialakult huzavonának köszönhető: David Cameronnak George Osborne árnyék-pénzügyminiszterrel együtt kell ugyanis meggyőznie a választókat, hogy szakmailag kompetens, és tudja, mit kell tennie, hogy kihozza Nagy-Britanniát a történelmi léptékű recesszióból, ugyanakkor nem szabad megrémisztenie az embereket az elkerülhetetlen lépések beharangozásával.
Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy hatalomra kerülve a konzervatívok nekilátnak a költségvetési hiány lefaragásának, aminek áldozatul fog esni számos szociális kiadás is. Erről maga George Osborne biztosította az ország közvéleményét még tavaly ősszel a párt kongresszusán, egy meglehetősen atipikus választási beszédben. Ritkán jelenti be egy kormányzásra esélyes párt a választások előtt néhány hónappal, hogy olyan intézkedésekre készül, amelyek érzékenyen fogják érinteni a választókat.
David Cameron és árnyékkormánya a politikai hitelesség érdekében szándékosan választotta ezt az utat. Cameron, mint azt több interjúban is kifejtette, arra épít, hogy az emberek tisztában vannak vele: drasztikus lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a brit gazdaság újra pályára álljon, és ne járjon úgy, mint például Görögország. A választások közeledtével ugyanakkor a párt megpróbált tompítani a retorikán, és azt ígérte, hogy 2010-ben és 2011-ben nem lesznek drasztikus megszorítások. Erre az ígéretre csaptak le a munkáspártiak és a liberális demokraták egyaránt, azt követelve, hogy Cameron és Osborne álljanak elő a konkrét tervekkel és a számokkal. Erre azonban egyelőre nem fog sor kerülni: George Osborne kedden a British Museumban egy sajtóbeszélgetésen körvonalazta a tory gazdaságpolitikát, a megszorításokkal kapcsolatos kérdésekre azonban többnyire kitérő és meglehetősen általános válaszokat adott. „Úgy érzem magam, mint aki egy kínai Ming porcelánvázát visz egy csúszós padlón. Rettegek attól, hogy én leszek az, aki leejti” – nyilatkozta Cameron árnyékkormányának egyik tagja a Timesnak, az először Tony Blairre vonatkoztatott képet használva.

Tony Blair konzervatív kiadásban?
A hasonlóság valóban szembeötlő: Tony Blairhez és a Munkáspárthoz hasonlóan Cameron és pártja több mint tíz év után a kormányrúdhoz kerülhet, ezért már-már ideges félelem vesz erőt a párton és a vezetőkön, nehogy elrontsanak valamit. Tony Blair helyzete ugyanakkor annyiban különbözött a mostanitól, hogy 1997-ben a gazdaság jól ment, és ilyenkor a brit szavazók könnyebben döntenek a változás mellett – állítja a Times szerkesztőségi cikke. 1992-ben ugyanis, amikor szintén gazdasági recesszió volt, a szavazók a stabilitás mellett döntöttek.
A közvélemény-kutatási adatok azonban ennek némiképp ellentmondanak: a választók mintegy 40 százaléka bízik abban, hogy Gordon Brown miniszterelnök kihozza az Egyesült Királyságot a gazdasági válságból, ezzel szemben 52 százalékuk szerint David Cameron végezne jobb munkát. A miniszterelnök pártjára még ennél is kevésbé bíznák a választók a gazdaság ügyeit: csak 37 százaléknyian vélik úgy, hogy a Munkáspárt alkalmasabb a gazdasági válság kezelésére, viszont a válaszadók 59 százaléka a torykban látja a megoldást.
Májusig természetesen még sok mindenre sor kerülhet; Gordon Brown kormányfő, aki egy újabb pártbeli puccsot élt túl rögtön az év elején, szemmel láthatólag halogatja a választások időpontjának kitűzését. Néhány korábbi miniszter arra szólította fel a munkáspárti frakciót, hogy fontolja meg a vezetőváltást, mivel a jelenlegi miniszterelnökkel nem lehet megnyerni a választást. A párt valóban nehéz helyzetben van az ő személye miatt, most kerül ugyanis először sor a kormányfőjelöltek amerikai típusú televíziós vitájára. Itt pedig David Cameronnak áll a zászló, aki remek szónok. A YouTube honlapján számos olyan parlamenti csörte felvétele megtalálható, amelyben a konzervatív politikus „felmossa a padlót a miniszterelnökkel”. Gordon Brownt azonban mindezek ellenére korai még leírni, nagy küzdő ugyanis, aki ráadásul hosszú éveket várt arra, hogy miniszterelnök lehessen.

Olvasson tovább: