Kereső toggle

Átrendeződés

Fordulat előtt a Közel-Kelet és Európa

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Megismételtetett választás és a hétéves afganisztáni háború legnagyobb áldozatokat hozó hónapja az amerikai hadsereg számára. Összecsapások a jeruzsálemi Templom-hegyen, több száz áldozat Bagdad kormányzati negyedében. Merénylethullám Pakisztán nagyvárosaiban. Irán megígéri atomprogramjának átláthatóvá tételét, majd – lapzártánk után részletezett módon – módosítja álláspontját. Törökország közben testvéri támogatásáról biztosítja az iráni elnököt, és stratégiai katonai megállapodást köt Szíriával. Hét nap eseményei, amelyek olyan folyamatokat jeleznek, amelyek átrajzolhatják a Nyugat és a muzulmán világ viszonyát.

„Törökország többé nem szövetséges" - állítja Daniel Pipes Közel-Kelet-szakértő. A Stanford egyetem professzorának aggodalmát többen osztják. „Merre fordul Törökország: keletre vagy nyugatra?" - teszi fel a kérdést a Deutsche Welle. „Törökország elveszett a nyugati szövetség számára, és az iráni tengely teljes jogú tagjává vált" - véli még borúlátóbban a Jerusalem Postban megjelent elemzésében Caroline Glick szerkesztő.

A fordulatnak már látszottak az előjelei, bár eddig a Nyugat igyekezett elnéző lenni szövetségesének kilengéseivel szemben. Azóta, hogy Erdogan miniszterelnök iszlámista pártja 2002-ben hatalomra jutott, Törökország egyre több nyugtalanító jelet adott arról, hogy a muzulmán világ korábban stabilan a nyugati szövetséghez kötött hajója idegen vizekre sodródik.

2003-ban az új kormány megtiltotta az amerikai hadseregnek, hogy Törökország felől intézzen támadást Szaddám Huszein rezsimje ellen. 2006 februárjában Erdogan volt az első nemzetközi politikus, aki hivatalos látogatáson fogadta a palesztin választásokon győztes Hamasz terrorszervezet vezetőit. Ugyanabban az évben az ankarai kormány megengedte, hogy a libanoni-izraeli háború idején az iráni fegyverek területén keresztül jussanak el a Hezbollah-hoz. Már nem is volt meglepő, hogy a gázai rakétatámadások ellen indított izraeli büntetőakció idején Erdogánék a Hamasz mellett álltak ki, és felszólították az ENSZ-t, hogy zárja ki tagjai közül Izraelt. Februárban a davosi gazdasági csúcson okozott botrányt Erdogan, amikor sértő megjegyzést tett Simon Pereszre, majd kivonult a közös pódiumbeszélgetésről.

Októberben azonban minden eddiginél intenzívebb Izrael- és nyugatellenes lépéssorozatba kezdett a török kormány. Miközben a nagyhatalmak Iránnal az atomprogram ellenőrzéséről tárgyalnak, Teherán határozott biztatást kapott Törökországtól. „Akik a globális atomleszerelésről kántálnak, először a saját országukban kellene körülnézniük" - mondta kétnapos iráni látogatásán Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök. A leplezetlenül Barack Obamának címzett üzenetben a kormányfő felszólította a Nyugatot, hogy ne erőltesse Irán megfékezését, törődjön inkább például az izraeli atomfegyverekkel.

Néhány nappal korábban a Bush-féle „gonosz tengelyének" másik tagja, Irán legfőbb szövetségese, Szíria felé tett komoly gesztust az ankarai kormány. Damaszkuszban a két ország - amely tíz éve még a háború küszöbén állt, katonai és gazdasági stratégiai megállapodást kötött egymással. Bejelentették, hogy hamarosan nagyszabású közös hadgyakorlatot tartanak, amelynek a célja „a közös jövő erősítése" lesz.

A szíriai nyitást néhány nappal megelőzte egy másik, fordulatot jelző döntés. Október 11-én a török hadsereg - amely az ország szekuláris jellegének és nyugati orientációjának legfontosabb bástyája - váratlanul felkérte az izraeli légierőt, hogy a tervekkel és a korábbi évek gyakorlatával ellentétben ne vegyen részt a NATO-vezetésű „Anatóliai Sas" elnevezésű hadgyakorlaton. A török külügyminiszter világossá tette: politikai oka van a döntésnek és a „Gáza, Kelet-Jeruzsálem és Al-Aksza-mecset miatti érzékenységet" nevezte meg indokul. Mint mondta, nem kívánatos Törökországban az izraeli vadászgépek jelenléte, amelyek a Hamaszt támadták Gázában.

Szóban is élesebb lett a török retorika. Miután megjelent az Goldstone-jelentés, Erdogan újra előállt a vérváddal, miszerint az izraeli katonák szándékosan gyermekeket gyilkoltak Gázában. A TRT1 állami televízióban pedig főműsoridőben olyan sorozatot tűztek műsorra, amelyben az izraeli határőrök szándékosan verik a határátkelőhelyeken a palesztin terhes nőket azért, hogy elvetéljenek.

Ehhez a tendenciához illik a The Economist folyóiratban október közepén megjelent, a vallásközi párbeszéd két jelentős alakja - Richard Chartres, London anglikán püspöke és Ali Gomaa egyiptomi főmufti - által készített jelentés, amely meglepően őszintén elismeri, hogy megerősödött a törökök körében a gyűlölet a keresztényekkel és a zsidókkal szemben.

A török iszlamisták számára bátorítást adhatott, hogy a kifogásolható kijelentések ellenére Barack Obama tavasszal történelminek minősített látogatást tett Törökországban, és felszólalt az ankarai parlamentben is. Innen küldött először békeüzenetet a muzulmán világnak, amelyet később megismételt Kairóban is. Sokak számára kiábrándító volt, hogy az amerikai elnök védelmébe vette a török külpolitikát, amely a NATO-szövetségest a teheráni mollák karjaiba

sodorta. Az iszlamista kormány támogatása a világi berendezkedés hagyományos védelmezőjének tekintett hadsereggel szemben azt jelzi, hogy Washington ebben az esetben is a megbékéltetési politikát alkalmazza, miközben az emberi jogok (például az örmények elleni népirtás kérdése) háttérbe szorulnak.

Jordánia kivonult

A török fordulat egyik üzenete: nem lehet készpénznek venni, hogy a Nyugat mai szövetségesei a jövőben is a tábor tagjai maradnak. Ha elesik Törökország, követheti a térségben Jordánia és Egyiptom, hiszen a lakosság többsége ezekben az országokban is az iszlámista eszmékkel szimpatizál.

II. Abdullah jordániai király szintén a héten fordult segítséget kérve Obamához. „Washingtonban mindenki csak Iránról beszél" - nyilatkozta az uralkodó az olasz La Repubblica című lapnak. Abdullah szerint azonban a térség stabilitására a legveszélyesebb fenyegetés  az izraeli-palesztin konfliktus, ahol fogytán az idő.

Az amerikai elnök azonban kivár. Úgy tűnik, amíg Irántól nem kap világos választ az atomprogram ellenőrzését célzó javaslatokra, nem lép. Sem a Közel-Keleten, sem az afganisztáni fronton, sem Irakban. A helyzet közben minden színtéren gyorsan romlik. Jeruzsálemben súlyos összecsapások voltak a Templom-hegyen. Az izraeli főváros központjában álló szenthelyet vasárnap zárták le, miután több mint 100 arab fiatal rátámadt az egyik külföldi zarándokcsoportra. Ekkor avatkoztak közbe az izraeli rendőrök, akik 21 palesztint letartóztattak. Köztük volt Mahmúd Abbász palesztin vezető egyik munkatársa is. A palesztin szélsőségesek azután vonultak fel a hegyre, miután elterjedt közöttük a hír, hogy a zsidók a jeruzsálemi mecsetek elfoglalására készülnek. A fiatalokat kelet-jeruzsálemi iszlám központokban toborozták.

Jeruzsálemben nem először vált ki erőszakot a területet felügyelő iszlám vallási hatóság uszítása. Korábban azt állították, hogy az izraeliek aláássák a hegyen álló mecseteket, és saját templomukat akarják felépíteni ott.

Jeruzsálemben az incidens után több rabbi felszólította a kormányzatot, hogy tegye lehetővé a zsidók számára a belépést a Templom-hegyre. „Szégyen, hogy ma egy hívő nem mehet fel arra a helyre, ami a zsidóság legszentebb helye. Ideje, hogy ez a helyzet megváltozzon" - sürgeti Jehuda Etzion rabbi.

A palesztinok ezzel szemben azt állítják, hogy a helyzet már most is nagyon veszélyes. „Ha Izrael ragaszkodik Jeruzsálemhez, az robbanást okozhat. Ebben a városban dől el, hogy a jövőben háború lesz-e vagy béke" - állítja a Palesztin Hatóság építésügyi minisztere.

Jordánia évek óta nem tesz semmit a Templom-hegyet ellenőrző Wakf radikalizálódása ellen, és eltűri, hogy a Jeruzsálemben semmilyen hivatalos képviselettel nem rendelkező palesztinok kisajátítsák a vallási hatóság vezetését, és magukat tüntessék fel jogos tulajdonosként. Pedig 1967 után Izrael Jordániának adta át a szenthely felügyeletét, amelyet az éppen 15 éve aláírt jordán-izraeli békeszerződés megerősített. Ugyanakkor Ammanban az évfordulón több száz radikális tüntetett a békeszerződés felmondását követelve.

Ópiumfront

A közel-keleti zűrzavar kapóra jön Iránnak. Teheránnak láthatóan nem sürgős, hogy választ adjon Obamának. Folytatja az urándúsítást, és közben erősíti a támogatását az Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban harcoló terrorszervezeteknek. Aligha véletlen, hogy mindhárom országban az elmúlt napokban hasonló módszerekkel végrehajtott súlyos öngyilkos merényletek történtek. A legrosszabb helyzet Bagdadban van, ahol az amerikai hadsereg kivonulása után gyakorlatilag védetlenül maradtak a kormányzati épületek. A héten több mint 160 ember halt meg abban a kettős merényletben, amelyet a bagdadi Tartományi Hivatal és az Igazságügyi Minisztérium előtt követtek el.

Afganisztánban a háború hét éve alatt nem volt olyan nagy az egy hónap alatti amerikai katonai veszteségek száma, mint most októberben. A tálib és al-kaidás terroristák pokolgépei 55 amerikai katonát öltek meg. Mivel az európai szövetségesek egyre hátrálnak ki az afgán frontról (Nagy-Britannia bejelentette, hogy nem küld több katonát, Németországban a közvélemény többsége a kivonulást sürgeti, az olasz hadsereg pedig egyes jelentések szerint pénzen vásárol fegyverszünetet egységei védelmében a táliboktól). Elemzők szerint Obamának hamarosan döntenie kell, teljesíti-e az afganisztáni amerikai parancsnok kérését újabb 40 ezer katona kiküldéséről.

Iránt az időhúzáson és figyelemelterelésen kívül a bosszú is motiválhatja a szunnita lakosság elleni merénylethullám támogatásában. Október elején ugyanis egy öngyilkos támadó megölte az Iráni Forradalmi Gárda fél tucat parancsnokát. A merényletért a szunnita Allah Harcosai szervezet vállalta a felelősséget. Azt mondják, azért álltak bosszút, mert a Forradalmi Gárda a júniusi választások után lecsapott az Ahmadinezsád elnök elleni tüntetőkre.

Iránnak is megvan tehát a belső ellensége, csakúgy mint Pakisztánnak, ahol a keleti tartományokban hónapok óta eredménytelenül próbálja a központi kormányzat visszaszerezni a felügyeletet a tálib lázadóktól. Az iszlámábádi hatalom gyengesége nyugtalanító jel, mivel fennáll a veszélye annak, hogy a pakisztáni atomfegyverek terroristák kezére juthatnak. A káosz persze a térségben tevékenykedő kábítószer-termelőknek és kereskedőknek is érdekében áll, hiszen a világ heroin- és ópiumtermelésének 90 százaléka innen származik. (A piac pedig óriási: az ENSZ óvatos becslései szerint 11 millió fogyasztó él a világon, akik évente mintegy 65 milliárd dollárt - azaz közel 11 ezer milliárd forintot, Magyarország éves költségvetését megközelítő összeget - költenek a kábítószerre.)

Császárra várva

Miközben a Közel-Keleten a folyamatok gyorsan radikalizálódnak, Európában azért frusztráltak a politikusok, hogy - a másodjára kierőltetett ír népszavazási igen ellenére - még mindig nem tudták életbe léptetni a lisszaboni szerződést. Az utolsó akadály a cseh elnök, az ő aláírása hiányzik egyedül a dokumentumról.

Václav Klaus az egyre nagyobb külföldi és hazai nyomás ellenére kivár, igaz, egy interjúban elismerte: lehet, hogy a folyamatok már túlságosan előrehaladtak ahhoz, hogy le lehessen állítani őket. Klaus jelenleg arra vár, hogy az alkotmánybíróság döntsön. Azért fordult a testülethez, mert attól tart, a szerződés megváltoztatja az európai integráció jellegét, és kérte annak megvizsgálását is, hogy vajon a lisszaboni szerződés elfogadása után is teljes jogú szuverén állam marad-e a Cseh Köztársaság.

Bár nincs még aláírás, máris javában folyik a harc az új uniós elnöki tisztért. A britek arra számítottak, hogy az ír népszavazás után egy-két héten belül megnevezik a posztra fő jelöltként Tony Blair volt miniszterelnököt. Ez az esély azonban most halványodni látszik. Az október végi brüsszeli csúcson azonban a vezetők dönthetnek arról, hogy „karizmatikus" (ez illene Blairre) vagy „adminisztratív" szerepet kívánnak adni az új vezetőnek. Európa 2010-ben megkaphatja elnökét és külügyminiszterét, aki elkezdheti kiépíteni világméretű diplomáciai hálózatát (a becslések szerint legalább 10 ezer főből áll majd az EU új nagykövetségi hálózata). A változás nyomán az Európai Unió lehet a világ legnagyobb demokráciája, amelyet azonban a szuverén államoktól eltérően nem választott államfő vezet majd. Ennek következményei éppolyan beláthatatlanok, mint a közel-keleti folyamatok.

Olvasson tovább: