Kereső toggle

Auschwitzi határok

Az Obama-ultimátum védhetetlenné teheti Izraelt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Obama közel-keleti kurzusváltásával egyre feszültebbek az izraeli–amerikai kapcsolatok. A nézeteltérések az 1967-ben elfoglalt területeken létesített zsidó városok és falvak, különösen Jeruzsálem kérdésében összpontosulnak. Obama közeledni kíván a muszlim arab országokhoz, amint azt kairói beszédében kifejtette, ezzel viszont óhatatlan távolodik Izraeltől, Amerika legfontosabb közel-keleti szövetségesétől. Obama ultimátumával Izrael magára maradt.

Washington Irakban kivonja a nagyobb városokból haderejét, ám az iraki hadsereg képtelen a rendet fenntartani. Az afganisztáni hadműveleteket ki kellett terjesztenie Pakisztánra is. Nem maradt más Obamának, mint hogy az izraeli-palesztin konfliktusban lépjen előre, így az arab-muszlim országokhoz való közeledés árát Izraellel fizettesse meg. Ez megkeményítette az amerikai elnök álláspontját. Bár Obama szerint a Közel-Kelet népeire nem lehet külső megoldást kényszeríteni, most mégis ultimátummal fordult Izraelhez: a zsidó városokat-falvakat „illegitimnek" nyilvánította, és követelte, hogy teljes mértékben fagyasszák be azok fejlesztését.

Ezt a politikát azonban balról és jobbról is bírálták az Egyesült Államokban. Aaron David Miller, a Clinton-éra szakértője és Elliott Abrams, Bush helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója is tévedésként értékelte Obama Közel-Kelettel kapcsolatos politikáját. Alapvető tévedését abban jelölték meg, hogy Obama a közel-keleti konfliktus alapvető okát nem az arab, hanem az izraeli oldalon kereste, és a zsidó települések puszta létében állapította meg.

Ebben persze Mitchell szenátor, Obama állandó közel-keleti közvetítője is ludas, hiszen a 2002-ben írt jelentésében az 1967-ben elfoglalt területeken létesített zsidó településeket jelölte meg a palesztin terror alapvető okaként. De már ez az eljárás is hibás volt. Vizsgálatában meghallgatta az egymással szemben álló feleket, és pusztán megnyilatkozásaik alapján vonta le következtetéseit. Ahelyett, hogy autonóm módon vizsgálta volna a konfliktust, megelégedett a szemben álló felek narratíváival. Így Obamát sem érdekli, hogy Abbász nem hajlandó Izraelt a zsidó nép államaként elismerni, nem hajlandó lemondani a „palesztin menekültek Izraelbe való visszatérési jogáról", és hogy a palesztin állami intézmények reformja ma sehol sem tart.

Netanjahu izraeli kormányfő Tel  Aviv-i beszédében ugyan vállalta, hogy a zsidó állam nem épít új települést, a meglévő zsidó városok-falvak határain túl nem terjeszkedik, és nem sajátít ki lakásépítés céljaira újabb közföldeket a „zöld vonalon" túli területeken. Amibe azonban nem volt hajlandó belemenni, az a természetes növekedés igényeinek kielégítése volt. Ez a politika egyértelműen nem érvényes Jeruzsálemre, amely az 1980-ban született törvény értelmében Izrael területén fekszik. Az egyesített Jeruzsálem oszthatatlan, és Izrael örökös fővárosa, és az is marad.

Netanjahu hajlandó lenne azonnal és előfeltételek nélkül megkezdeni a tárgyalásokat, Abbász viszont feltételekhez köti. Ezek egyike Obama ominózus követelése: Izrael számoljon fel minden telepítési tevékenységet. Ezt Netanjahu visszautasította, mert joggal tart attól, hogy az Egyesült Államok azt szeretné, hogy Izrael maradéktalanul vonuljon vissza a „zöld vonalra" és - gázai mintára - vala-mennyi zsidó várost és falvat, amelyek azon túl fekszenek, számolja fel. Az izraeli közvélemény csak a „védhető határokra" való esetleges visszavonulást tartja elfogadhatónak, míg a korábban létező fegyverszüneti vonalakig való visszavonulást nem tartja járható útnak. (Ez utóbbiakat egyébként a Jerusalem Post egyik kolumnistája, Isi Leibler találóan „auschwitzi határok"-nak nevezte.) Ezzel Obamának sikerült elérnie, hogy az izraeli-palesztin tárgyalások meg se kezdődjenek, így, igaz, zátonyra sem futhatnak.

Obama új kurzusa azonban politikai tévedés is. Korábban Saron kormányfő megállapodásra jutott az amerikai adminisztrációval. A Bush-kabinet a Gázai övezetből való kivonulás során kérte az izraeli kormányt, hogy ürítsen ki néhány szamáriai települést is, és vonuljon ki a „philadelphiai folyosóról", ez viszont lehetővé tette a Hamasz számára, hogy intenzív fegyvercsempészést folytasson a határ alatt. A fegyvercsempészet lehetősége nélkül talán nem következett volna be sem a 2006-os, sem pedig a 2008-2009-es háború. Az amerikai kormányzat cserébe elfogadta a zsidó városok-falvak természetes növekedését, és Saronhoz írott levelében az amerikai elnök valószerűtlennek tartotta, hogy Izrael a béketárgyalásokon az 1949. évi fegyverszüneti vonalakra vonuljon vissza. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter azonban mindkét garanciát semmisnek tekinti. Nyilatkozatában cáfolta, hogy valaha is hallgatólagos megállapodás lett volna a természetes növekedés elfogadásáról, a bizonyíthatóan létező Bush-levelet pedig érvényét vesztettnek tekinti.

Elliott D. Abrams a Wall Street Journal hasábjain ennek ellenkezőjét állítja. Nemcsak azt mondja, hogy igenis volt ilyen megállapodás, hanem azt is, hogy Saron kormányfő azt be is tartotta. A 2001 és 2009 között Bush elnök közel-keleti tanácsadójaként dolgozó neves szak-értő kijelentette: lehet változtatni a korábbi kormányzat politikáján, de nem lehet cáfolni azt, hogy egyértelműen volt megállapodás a két kormány között.

Obama a kairói beszédben a zsidó településeket „illegitimnek" nyilvánította. Véleménye szerint a telepítési tevékenység sérti a nemzetközi jogot és Izrael saját maga által vállalt nemzetközi kötelezettségeit. Konkrétan a „Roadmap"-re hivatkozik, amely szerint a zsidó államnak be kell szüntetnie a telepítési tevékenységet, ideértve a zsidó városok-falvak természetes növekedését is. Bár a dokumentumot mindkét fél, az izraeli kormány és Mahmud Abbász is elfogadta, Izrael tizennégy fenntartást fűzött hozzá. Ez azt jelentette, hogy Izrael feltételesen, e fenntartásokkal együtt fogadta volna el az okmányt. Az egyik kifogás éppen a természetes növekedésre vonatkozott. A „Roadmap" azonban csak abban az esetben lépett volna érvénybe, ha a palesztin fél beszünteti a terrort és az antiszemita uszító tevékenységet. Ezek egyike sem következett be. Még három éven át változatlan hevességgel folyt az al-Aksza intifáda és ennek kíséretében az uszítás Izrael felszámolására, a zsidó lakosság elűzésére és/vagy megsemmisítésére. A Hamasz azóta két háborút kényszerített Izraelre, és sem Abbász, sem pedig Haníje nem hajlandó Izraelt a zsidó nép államaként elismerni. Mindezek együttvéve nyilvánvalóvá teszik, hogy Izrael nem kötelezhető a telepítési tevékenység teljes befagyasztására.

Arról nem is beszélve, hogy az érvényes nemzetközi jog alapján az egykori Palesztinai Brit Mandátum területén létrehozott zsidó települések jogszerűek, azaz legitimek. Jogtanár lévén Obamának tudnia és ismernie kell ezt a tényt. Minden bizonnyal ez így is van. Hiszen ennek köszönhető, hogy Obama a zsidó állam legitimációját nem az érvényes, kötelező nemzetközi jogra, a Népszövetség által tető alá hozott Palesztinai Brit Mandátumszerződésre alapította, hanem a holokauszt tényére. Ez utóbbi esetben viszont Izrael csak a nemzetközi közösség jóindulatának és méltányosságának köszönhette volna és köszönhetné ma is saját államát. Így most, amikor a nemzetközi közösség és annak két vezető hatalma, az Európai Unió és az Egyesült Államok „illegitimnek" nyilvánítja az egyébként jogszerű zsidó településeket, Izraelnek „engedelmeskednie kellene". „Nem lehet ugyanis méltánytalan egy másik nép szenvedéseivel szemben, mert vele szemben is méltányosan jártak el." Néhány éve Mark Steyn Európát bíráló könyvet írt Amerika egyedül címmel. Obamával Amerika most ismét együtt van Európával. Izrael viszont, úgy tűnik, magára maradt.

Növekvő telepek

A települések kérdése világszerte folyamatos vita tárgya azóta, hogy az izraeli hadsereg az 1967-es hatnapos háborúban elsöprő győzelmet aratott a Jordán Királysághoz tartozó Ciszjordánia felett. Alig négy évtizeddel azután, hogy az első telepesek megkezdték a visszatérést az egykori bibliai városok helyére, az országos átlaghoz képest itt növekszik leggyorsabban a zsidó népesség (évi 5-6%). Ma már mintegy 300 000 izraeli él itt, több mint 100 településen elszórtan, a majdnem 1,5 millió fős palesztin arab lakosság között, és ma is több mint 3200 magánlakás épül ezeken a településeken.
A ciszjordániai telepeseknek szinte naponta kell szembenézniük a felszámolás, kilakoltatás fenyegetésével. Nemzetközi szinten az itt élő zsidókat éri a legtöbb támadás, leginkább a genfi egyezményre és néhány ENSZ-határozatra hivatkozva. Jasszer Arafattól kezdve Jimmy Carterig, az olasz miniszterelnök Silvio Berlusconin és a soros cseh EU-elnökségen át, mindenki elítéli őket azért, mert „megszállták” a palesztinok földjét, és ezzel úgymond megsértették az alapvető nemzetközi jogot, a béke-folyamatok meggátolásáról nem is beszélve. Múlt pénteken még a G8-ak ülésén is a külügyminiszterek zárónyilatkozatába foglalták a zsidó kolóniák befagyasztásának követelményét.
Az igazság azonban az, hogy a ciszjordániai területeken levő izraeli települések az első világháború óta kifejezett védelmet élveztek, sőt a második világháború után újra megerősítették a nemzetközi jogi védelmet. Az 1917-es Balfour-nyilatkozat például említi „a zsidó nép számára egy nemzeti otthon megalapítását Palesztinában”, melyet a Népszövetség is jóváhagyott az 1920-as San Remo-i konferencián tervezett, majd két évvel később elfogadott nyilatkozatában. A rendelkezés elismerte „a zsidók szoros történelmi kapcsolatát Palesztinához”, és „annak az alapját, hogy joguk van egy nemzeti haza újjáépítésére az országban”. A zsidóknak garantálták a jogot „zárt települések” építésére egész „Palesztina- szerte”, ami akkoriban földrajzilag mind a Jordán folyótól keletre, mind pedig a nyugatra található területeket is magába foglalta (ezt osztották fel később jordániai, ciszjordániai és izraeli részekre). (Arató Júlia, Haifa)

Olvasson tovább: