Kereső toggle

Rózsákból tövis

Eljátszotta a bizalmat: inog Szaakasvili széke

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 2003. évi „rózsák forradalmát” követően az amerikai politika valósággal
rajongott a kijevi tanulmányait követően a New York-i Columbián tanult, angolul
jól beszélő, fiatal Miheil Szaakasviliért. Ez a szeretet némileg megcsappant
tavaly ősszel, amikor az ellenzék tüntetéseire válaszul az addig a demokrácia
bajnokának kikiáltott grúz elnök rendkívüli állapotot hirdetett. Igazán azonban
Washington csak akkor hökkent meg, amikor idén augusztusban a Szaakasvili-féle
vezetés megpróbálta belerántani a Nyugatot egy Oroszország elleni katonai
kalandba.

Máig sem teljesen világos, hogy augusztusban milyen meggondolásból és milyen
reményekkel indította meg hadseregét a grúz elnök annak a Dél-Oszétiának a
„visszacsatolására”, amelyben orosz békefenntartók állomásoztak. Nyilvánvaló
volt, hogy a viszonylag kis létszámú békefenntartó egység mögött ott áll – ha
szükséges – az egész orosz hadsereg, amely – ezt is ki lehetett számítani –
aránytalanul nagy válaszcsapást mér az általa agresszornak tekintett Grúziára.
Ellentmondóak az értesülések arról, hogy kik biztatták erre a kalandor lépésre
Miheil Szaakasvilit. Egyesek lehetségesnek tartják, hogy amerikai katonai
tanácsadók is ludasak benne, de hogy nem a Fehér Ház és nem a washingtoni
külügyminisztérium, az szinte bizonyos. Hiszen az Irakban és Afganisztánban
katonailag amúgy is lekötött Egyesült Államok semmiképpen sem siethetett Grúzia
segítségére, annál is kevésbé, mivel ezzel Oroszországgal került volna fegyveres
konfliktusba, amit pedig még a hidegháború idején sem kockáztatott meg. S
jóllehet mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió (igaz, az utóbbi jóval
visszafogottabb hangnemben) elítélte Oroszországot, az már bizony csak a veszett
fejsze nyelének bizonyult. Azzal, hogy a baráti Tbiliszi kedvéért nem voltak
hajlandók fejest ugrani a grúz–orosz konfliktusba – más olvasatban azzal, hogy
cserbenhagyták a kaukázusi országot –, a Nyugat nem néz nyugodt lelkiismerettel
a tükörbe.

Ezt a csorbát kiköszörülendő, Washington – a NATO-felvétel kilátásba
helyezésének ígéretével és egymilliárd dolláros segéllyel – most kétszeresen
igyekszik Grúzia hóna alá nyúlni. Mind több jel mutat azonban arra, hogy akit
támogat, az ugyan az Oroszországgal „haragszomrád”-ot játszó Grúzia, de nem az
Egyesült Államokat jégre vivő Miheil Szaakasvili. Az Abháziához és
Dél-Oszétiához ragaszkodó, többségükben zsigerből Moszkva-ellenes grúzok a
fegyveres konfliktus idején összezártak, és jobb híján támogatták elnöküket.
Azokban a napokban még a Szaakasvili és hívei által a hatalomból elkergetett
egykori grúz államfő (és hajdani szovjet külügyminiszter, politikai bizottsági
tag) Eduard Sevardnadze sem volt hajlandó egyértelműen elítélni utódját. Most
azonban, amikor a fegyverek hallgatnak, az oroszok távoztak a szorosan vett
Grúzia területéről, és Genfben immár a jövőről tárgyalnak (vagy veszekednek) a
diplomaták, Tbilisziben egyre többen vetik fel Szaakasvili felelősségének a
kérdését, mi több, azt, hogy egyáltalán alkalmas-e „Misa” az ország vezetésére.
Bár az idén januárban, az ellenfelei által kikényszerített, előre hozott
elnökválasztáson Szaakasvili megkapta a szavazatok több, mint 53 százalékát,
azóta sok víz folyt le a Kurán.

Az ellenzéki politikusok, de a grúz elnök hajdani külföldi támogatói is mind
gyakrabban vonják kétségbe, hogy demokrácia-e az, ami ma az országban van.
Lincoln A. Mitchell, a Columbia Egyetem Grúzia-szakértője úgy nyilatkozott:
jóllehet a térség szovjet utódállamai között Grúzia még a legdemokratikusabb,
mindamellett Szaakasvili egy „félig tekintélyelvű” állam élén áll. A Freedom
House nevű, New York-i székhelyű emberi jogi szervezet szerint a sajtószabadság
tekintetében Grúzia Kolumbiával van egy szinten, elmaradva Nigéria, Indonézia és
Malawi mögött. „Az, hogy az ország a demokrácia felé halad, és hogy szabad a
sajtója, nem más, mint egy Grúzia által kitalált mítosz, amit Nyugaton
elhittek.” Ezt Szozar Szubari grúz emberi jogi ombudsman mondta, hozzátéve, hogy
„a világ egyik legjobb szólásszabadsági törvénye a mienk, ám a gyakorlatban a
kormány annyira fél a bírálattól, hogy elengedhetetlennek tartja a
szerkesztőségek lerohanását, az újságírók megfélemlítését.” Ellenzéki
sajtótermékek ugyan léteznek, de a televíziót – benne a kereskedelmi csatornákat
is – a kormány gyakorlatilag az ellenőrzése alá vonta.

Az ellenzék – a Köztársasági, a Munkás- és a többi párt – képviselői egymás után
vetik fel Szaakasvili felelősségét a Grúzia számára súlyos következményekkel
járó dél-oszétiai konfliktusért, és egy új, előre hozott elnökválasztás
szükségességét hangoztatják. David Gamkrelidze volt elnökjelölt, az Új Jobboldal
vezére szerint „Szaakasvili személyesen döntött az erőszakos fellépésről, és ő a
felelős azért, hogy Szuhumival és Chinvalival lehetetlenné vált a párbeszéd”.
Egy másik volt elnökjelölt, Levan Gacsecsiladze úgy nyilatkozott, hogy „Szaakasvili
elnökségének minden egyes napja új bajokat hoz Grúziára”. Többen nyíltan
célozgatnak rá, hogy az államfőnek köze lehetett az akkori miniszterelnök, Zurab
Zsvanija 2005. évi különös halálához. Óvatosan bár, de közeledik ehhez a
táborhoz két tekintélyes politikus asszony: a volt házelnök Nino Burdzsanadze és
az emigrációból annak idején személy szerint Szaakasvili által hazahívott, majd
elbocsátott külügyminiszter, Szalome Zurabisvili is. Az ellenzék ugyanakkor
annyira megosztott, hogy nincs közös elképzelése arról, ki állhatna egy új, „még
rózsásabb” forradalom élére, és foglalhatná el az elnöki széket.

A Szaakasvilivel ugyancsak elégedetlen Washingtonnak azonban állítólag van
jelöltje erre a posztra. A Pirveli sajtóügynökség szerint ez a személy Irakli
Alaszanija, a grúz állambiztonság volt helyettes főnöke, jelenleg hazája
ENSZ-nagykövete, aki – a hírek szerint – teljesen az amerikaiak embere. Hogy
azután mennyire hiteles ez az információ, hogy mekkorák az Egyesült Államok
beavatkozási lehetőségei a tbiliszi belpolitikába, de legfőképpen hogy a grúz
lakosság többségében valóban megérett-e az elhatározás Szaakasvili
megbuktatására, azt Budapestről nehéz megítélni. Annyi kétségtelen, hogy az
1991-ben függetlenné vált Grúzia valamennyi eddigi elnökét félig vagy egészen
erőszakos módon távolították el tisztéből. Az is bizonyos, hogy a gazdasági
helyzet az országban már jó ideje romlik, az életszínvonal süllyed, és ezt a
folyamatot a világban most jelentkező pénzügyi válság csak tovább ronthatja.
Magyarázható módon bár – de attól a nép még nem lakik jól – Grúzia aránytalanul
sokat fordít katonai kiadásokra. A hadsereg létszáma például a lakosság
lélekszámához képest négyszer akkora, mint Magyarországon.

A grúz–déloszét és a grúz–abház demarkációs vonalon jelenleg nyugalom honol.
Valószínűsíthető azonban, hogy a grúz belpolitika lövészárkaiban nem ez lesz a
közeljövőben a jellemző.

Olvasson tovább: