Kereső toggle

A lehetetlen küldetés

Mit jelent az annapolisi béketerv palesztin elutasítása?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ehud Olmert ősszel távozó kormányfő – a Haarec izraeli napilap értesülése
szerint – részletes megállapodási javaslatot nyújtott át augusztus közepén
Mahmúd Abbásznak, a Palesztin Hatóság elnökének. Nabil Abu Rudeinah, Abbász
szóvivője azonnal elutasította az izraeli béketervet. Felmerül a kérdés, hogy mi
volt Olmert célja a kilátástalannak tűnő kezdeményezéssel. Kinek akart az
izraeli miniszterelnök üzenni a sajtón keresztül?

Először is Condoleezza Rice-nak, aki éppen a Közel-Keleten tartózkodott. Az
amerikai külügyminiszter célja az volt, hogy megpróbálja áthidalni a két fél
közötti, igen jelentős nézetkülönbségeket. Olmert rendezési javaslatának helyből
való palesztin elutasítása ismételten meggyőzhette Rice-ot arról, hogy az
Annapolisban elhatározott újabb békemenetrend nem vezet sehová. Az izraeli
kormányfő közvetett módon megüzente Rice-nak: hiába jön, a különbségek
áthidalhatatlanok, és ezért a felelősség nem Izraelt, hanem a palesztinokat
terheli. A felek még egyetlen kérdésben sem tudtak megállapodni: ezt már Abu
Rudeinah is elismerte.

Az annapolisi megállapodás úgy szólt, hogy amíg nincs minden kérdésben egyezség,
addig megállapodás sincs. Márpedig Olmert javaslatában a Jeruzsálemről szóló
egyezséget a távoli jövőre halasztanák. Ez az üzenet már belföldre, Olmert
koalíciós partnerének, az ultraortodox SASZ pártnak szól. Ovádja Joszéf és a
pártot irányító rabbitanács korábban úgy határozott, hogy amennyiben Olmert
megkezdi Jeruzsálem felosztásáról a tárgyalásokat, a vallási párt kilép a
koalícióból. Ez pedig keresztülhúzhatja Olmert és a Kadima számításait, akik
szeretnék a miniszterelnök lemondása miatt kialakult hatalmi átmenetet új
választások nélkül megúszni. Ha ez nem sikerülne, a Kadima elvesztené a
választásokat, és valószínűleg el is tűnne a politikai pártok térképéről.

 Olmert – a jelentések szerint – felajánlotta Mahmúd Abbásznak, hogy Izrael
kivonul Júdea és Szamaria területének 93 százalékáról, és a fennmaradó részekért
a palesztinokat a Gázai övezet menti és a Negev sivatagon keresztül a Nyugati
partot a Gázai övezettel összekötő szabad átjáróval „kárpótolná”. Izrael a
közlekedési folyosó felett meg akarja őrizni a szuverenitását, a palesztinok
szerint azonban akkor ezt a területet nem lenne szabad a cserébe beleszámítani.
Izrael annektálni akarja a legnagyobb zsidó településeket: Maaleh Adumimot és
Gus Eciont Jeruzsálemtől délre, valamint a szamariai Ariel városát. A palesztin
oldalon maradó telepeket két szakaszban evakuálnák: az első szakaszban a
telepesek önkéntesen, kártalanítás fejében távoznának. Akik erre nem lennének
hajlandóak, a második szakaszban már feltételezhetően kényszerűen kellene
távozniuk. Ám ez utóbbi végrehajtása attól függ, hogy a palesztinok teljesítik-e
különböző kötelezettségeiket.

Izrael speciális biztonsági garanciákért cserébe lemondana továbbá a stratégiai
fontosságú Jordán-völgyéről. Ezek a garanciák magukban foglalnák a légvédelmi
előrejelző berendezéseket és az izraeli hadsereg járőrözését is a palesztin
állam és a jordániai határ mentén, sőt talán nemzetközi erők bevetése előtt sem
zárkóznának el. A palesztinok azonban nem egyeznek bele az izraeli katonák
jelenlétébe. Izrael ráadásul még ahhoz is ragaszkodik, hogy a biztonsági erőkön
és fegyvereiken túl a palesztinok ne tarthassanak fenn reguláris hadsereget. Ez
utóbbit a palesztinok szintén elvetik. A sokat vitatott visszatérés kérdésében
Izrael korlátozott mértékben hajlandó a családegyesítésre, ám ami a kárpótlást
illeti, arra csak abban az esetben hajlandó, ha az arab országokból egy fillér
nélkül elűzött 900 ezer zsidó is kárpótlásban részesül. A palesztin „menekültek”
visszatérése így csak a jövőbeli palesztin állam területére lehetséges.

Abbász szóvivője, Nabil Abu Rudeinah Olmert ajánlatát megfontolásra is
érdemtelennek tartotta, és csípőből elutasította: „Az izraeli javaslat
elfogadhatatlan és felesleges időpocsékolás. A palesztin nép csak olyan állam
megalakításával érthet egyet, amelynek területe az 1967. június 4-én érvényben
lévő fegyverszüneti vonalak között egybefüggő, Jeruzsálem a fővárosa, és
elismeri a palesztin menekülteknek Izraelbe való visszatérési jogát.” Követelik
továbbá valamennyi zsidó település felszámolását és a zsidó lakosok
lakóhelyeiktől való kényszerű megfosztását.

 Ez az álláspont, ha lehet, még szélsőségesebb, mint korábban volt. Az arab
követelések így Izrael részéről teljességgel teljesíthetetlenek. A területi
egybefüggőség azt jelentené, hogy Izrael területét két részre szakítanák. Itt
ugyanis vagy Izrael egybefüggő, vagy a palesztin terület. Mindkettő egyszerre
nem lehetséges. Az 1949-es fegyverszüneti vonalak határként való megállapítása a
zsidó Óvárost a Nyugati fallal, és a Templom-heggyel együtt palesztin
fennhatóság alá helyezné. Ebbe a zsidó állam nem megy bele.

A helyzet egyértelműen jelzi: Annapolis nem vezet sehová, hiába is igyekszik
Rice. A felek álláspontja közötti különbségek áthidalhatatlanok. Hiába gondolná
is Izrael komolyan a kétállami megoldást, az arabok számára ez csak valamiféle
átmenet lenne a végső győzelem felé vezető úton. Ezt szolgálja az egybefüggőség,
azaz Izrael kettévágásának követelése. Erről szólna a Templom-hegy és a
jeruzsálemi Óváros kisajátítása és a menekültek Izraelbe való visszatérése is.
Ha ez utóbbi megvalósulna, Izraelből hamarosan arab többségű állam válna, és ez
a kétállami megoldás végét jelentené. Így a palesztin elutasításból egyértelműen
kitűnik, hogy Mahmúd Abbász és a PH elutasítja az annapolisi folyamatot, az
ENSZ-határozatokat és az útitervben szereplő, két egymással békében élő állam
koncepcióját.

Ma ráadásul két palesztin terület van: Gázában a Hamasz az úr annak
következtében, hogy Ariel Saron 2005-ben egyoldalúan feladta gázai pozícióit. Ha
az izraeli hadsereg Júdeából és Szamariából is kivonul, a Hamasz e terület
felett is megszerzi az ellenőrzést. A fiktív, nem létező „palesztin nemzeti
koncepció”, azaz a Fatah ideje Abbásszal együtt lejárt. Hatalmuk fenntartását
idáig Izraelnek köszönhették. Ha a kivonulásról megállapodnának, ez a végüket
jelentené. Ez a veszély azonban ma nem fenyeget. Erről most Rice is
meggyőződhetett.

Olvasson tovább: