Kereső toggle

A perzsa csapda

Válságba döntheti-e a világot Irán?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Valahányszor szó esik az iráni nukleáris program fegyveres (amerikai vagy
izraeli) erővel történő megállításáról, menetrendszerű pontossággal érkezik az
iszlám köztársaság válasza: egy támadás esetén a Hormuzi-szoros lezárásával
megbénítaná a világ olajforgalmának 40 százalékát, és súlyos csapást mérne
Izraelre – akkor is, ha Izrael nem venne részt a támadásban. E kettős fenyegetés
– ne feledjük, a sakkot Perzsiában találták föl – nagyon jól kigondolt
stratégia.

Az iráni politikai elit tisztában van azzal, hogy az ország csak nagyon rövid
ideig tudna ellenállni az Egyesült Államok vagy egy katonai koalíció
csapásainak. De az olajforgalom fennakadása lidércálom minden importáló nemzet
számára, és a blokád lehetősége az Egyesült Államok ellen fordítaná (de minimum
semlegességre kényszerítené) a potenciális szövetségeseket – még azokat az
államokat is, amelyek számára létfontosságú a hajózás szabadsága. Az Izrael
elleni támadás Irán mellé állítaná (de minimum semlegességre kényszerítené) az
iszlám világ nagy részét – még azokat az államokat is (elsősorban Irán közvetlen
szomszédait), amelyeket veszélyeztetnek Irán világmegváltó ideológiával párosult
hatalmi ambíciói. Ugyanakkor az amerikai politikusok – egyáltalán nem
kompromisszumkész – nyilatkozatai és az amerikai katonai támaszpontok Iránt
körülfogó gyűrűje hitelt ad a „veszélyben a haza” jelszónak és elhallgattatja a
belső ellenzéket.

A fenyegetőzést a fegyveres erők ütőképességét hangsúlyozó propaganda – új
fegyverekről, hadgyakorlatokról szóló beszámolók – teszik nyomatékosabbá. Éles
szemű elemzők eddig hamar kirántották a szőnyeget a különösen nagyzoló állítások
alól. A 2006-ban bemutatott rakétameghajtású torpedóról kiderült, hogy valójában
az orosz Skval, mely eddig egyetlen hajót süllyesztett el „sikeresen”: a Kurszk
tengeralattjárót, amelynek a pusztulását saját Skval torpedójának a robbanása
okozta. A közelmúltban végrehajtott rakétagyakorlatok képanyagáról is kiderült,
hogy egy része két évvel ezelőtt már megjelent, másokat képszerkesztő programmal
„javítottak fel”. Ezek a propaganda baklövések nem jelentik azt, hogy a
fenyegetést nem kell komolyan venni – de mindenképpen felhívja a figyelmet arra,
hogy Irán valós katonai erejének felbecsüléséhez a propaganda (és az azt
gondolkodás nélkül ismétlő nyugati hírmédiumok) helyett megbízhatóbb forrásokra
van szükség.

De ha nem férünk hozzá hírszerzői jelentésekhez, elég nehéz ilyen forrásokat
találni: a nyilvános fórumokon megjelenő elemzések szinte kivétel nélkül
egyetértenek abban, hogy ha a legkisebb harci tevékenységre is sor kerülne, Irán
hónapokra lezárná a Hormuzi-szorost, a nyersolajszállítások meg-szűnnének, az
olaj ára többszörösére ugrana, és az egész világon kialudnának a fények. (Az
Izrael elleni támadás lehetősége nem nagyon foglalkoztatja az elemzőket.) Csak
nagyon ritkán lehet józanabb és megalapozottabb munkákra bukkanni. Ezek
nehezebben hozzáférhetők, mint a végítélet-víziók, és korántsem olyan
szenzációsak. Viszont szinte kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy Irán
legfeljebb néhány napig tudná valamennyire zavarni az olajszállításokat, de
nem képes egy teljes blokádot fenntartani. Ez a piaci árakban eleinte
ingadozásokat okozhat, de szó sem lenne „a nemzetközi kőolajforgalom 40
százalékának” megbénításáról. Elsősorban azért, mert a nemzetközi
kőolajforgalom „csak” 18-20 százaléka halad át a Hormuzi-szoroson. Másodsorban a
Perzsa-öböl olajának jelentős részét létező és működő csővezetékeken el lehet
juttatni a felhasználókhoz – egyedül Irán nem rendelkezik alternatív
szállítási lehetőségekkel, ezért a blokáddal önmagának okozná a legnagyobb kárt.

A Perzsa-öböl államai számára nem meglepetés egy iráni blokád lehetősége.
Alternatív szállítási kapacitást, elsősorban csővezetékeket létesítettek,
amelyek a korábbi válságok során már bebizonyították, hogy működőképesek.
Szaúd-Arábia kelet-nyugati csővezetékén az ország termelésének nagy részét át
lehet szállítani a rasz-tannurai olajterminálról a Vörös-tenger melletti Janbu
al-Bahrba. Irak teljes termelését Szírián és Törökországon keresztül a
Földközi-tenger kikötőibe, illetve Szaúd-Arábián keresztül a Vörös-tengerhez
lehet szállítani. A vezetékek jelenleg vagy messze kapacitásuk alatt üzemelnek,
vagy le vannak zárva, de rövid idő alatt üzembe helyezhetők. További vezetékek
tervezési vagy építési fázisban vannak.

Igaz, az alternatív szállítási útvonalak költségesebbek, mint a jelenlegi
megoldás, amikor az olajat gyakorlatilag a kitermelés helyszínén lehet hajóba
szivattyúzni. A vezetékek, szelepek, szivattyúk könnyen szabotálhatók; őrzésük
jókora erőforrásokat igényel. Karbantartásuk (különösen a krízis első
napjaiban, amikor csúcsra kell járatni minden alternatívát) szintén nagyon
költséges. Egyszerű műszaki okok és a kezelő személyzet inkompetenciája
következtében lehetnek ideiglenes fennakadások és kialakulhatnak szűk
keresztmetszetek, de a világ kőolaj-ellátásában nem lenne jelentős visszaesés:
az alternatív szállítási kapacitás jelenleg napi 6,5 millió hordó, amit
áramlásgyorsító adalékokkal 60-65 százalékkal növelni lehet – bár ez még mindig
csak a jelenlegi, normális forgalom fele. Az aggodalom tehát még mindig indokolt
lenne – feltéve, ha Irán valóban képes lenne a szoros teljes blokádjára.

Egy tengerszorost rövid időre váratlanul lezárni nem különösebben nehéz feladat.
Az iráni fegyveres erők évtizedek óta készülnek erre, és aknatelepítéssel,
rakétaütegekkel, hadihajók és repülőgépek őrjárataival könnyen
megakadályozhatják, hogy fegyvertelen, védtelen teherhajók átjussanak. De egy
blokád fenntartása már egyáltalán nem egyszerű feladat – mint azt korábbi
tapasztalatok is bizonyították. Az 1980–88 közötti iráni-iraki háború során a
hadviselő felek rendszeresen támadták egymás és az ellenséggel kereskedő
semleges államok hajóit. Ez volt a „Tanker War”, a tartályhajó-háború, melynek
során elég meggyőzően bebizonyosodott, hogy egyrészt a szoros forgalmát még
rövid ideig is nehéz korlátozni, másrészt ezzel nem nagyon lehet a világot
zsarolni, több okból sem.

A modern szupertankerek – különösen az új, kettős falú hajók – ellenállnak a
hagyományos fegyverekkel végrehajtott támadásoknak. A megerősített védelem
elnyeli az aknák, torpedók és rakéták robbanásának erejét. A különálló
rekeszekre osztott hajótestet egy nagy lék sem tudja elsüllyeszteni.

A blokád nem riasztja el a szállítókat sem. A harci tevékenység következtében
magasba szökkenő szállítási tarifák meggyőzik a legóvatosabb hajótulajdonosokat
is, hogy érdemes kockáztatni. És mindig akadnak kapitányok és tengerészek, akik
megfelelő fizetségért akár a legveszélyesebb háborús zónákban is vállalják a
hajózást.

A nemzetközi olajpiac gyorsan képes alkalmazkodni. A tartályhajó-háború eleinte
25 százalékos visszaeséshez vezetett a szállításokban. Ezt más termelők (például
Nigéria) pótolták, amíg a szállítások visszatértek a szokásos szintre. A
nyolcvanas évek során az olaj világpiaci ára fokozatosan csökkent. Irán még
engedményeket is adott kereskedelmi partnereinek, hogy ellensúlyozhassák a
magasabb biztosítási költségeket – amelyek amúgy nem képviseltek jelentős
tételt a szállítmány értékéhez képest.

A Tanker War 1988 áprilisában gyakorlatilag véget ért: a kuvaiti olajkonvojokat
védő amerikai haditengerészet egy gyors hadjáratban szétzúzta Irán tengeri
hadviselő képességét, megmaradt hajóit a kikötőkbe kényszerítette, és
megnyitotta a nemzetközi vízi utat. Az iráni tengerészek reménytelen körülmények
és lehetetlen feltételek között is bátran küzdöttek a lehengerlő tűzerővel
szemben, és valószínűleg most sem lenne ez másképp. De a tengeri és légi
hadviselés erősen eszköz- és technológia-függő – önfeláldozó vallási
fanatizmus, forradalmi lelkesedés és innovatív harceljárások csak kis részben
tudják ellensúlyozni az elavult elektronikát, a megbízhatatlan tűzvezető
rendszert, a hatástalan légvédelmi eszközöket, a túl kevés és elavult
repülőgépet. Az iráni flotta nagy felszíni egységei kiöregedett, 30-50 éves
hajók, melyeket úgy-ahogy modernizáltak.

A tengeralattjárók az öböl sekély, meleg és zajos vizeiben csak nagyon szűk
korlátok között használhatók. A nehezen felderíthető gyorsjáratú motorcsónakok
tűzereje gyakorlatilag kézi fegyverekre korlátozódik. A légierő elavult
repülőgépeivel nem képes támogatást biztosítani a felszíni egységeknek. Az is
kétséges, hogy az iráni tisztek tapasztalata és szaktudása elegendő-e egy ilyen
léptékű hadművelet vezetésére és koordinálására. Ilyen körülmények között pedig
nem lehet egy blokádot fenntartani.

A szoros lezárása azért is valószínűtlen, mert magát Iránt érintené a
legérzékenyebben. Irán nem létesített alternatív szállítási lehetőségeket,
olajtermináljai a Perzsa-öböl mentén fekszenek. Saját hajóit nyilván átengedné a
szoroson, de azok nagy valószínűséggel az ellenség kezébe kerülnének. Ezen
túlmenően olajfinomító kapacitása nem képes lépést tartani a hazai igényekkel,
különösen benzinből jelentős behozatalra szorul. A blokáddal járó bevételkiesést
és gazdasági visszaesést az instabil iráni gazdaság sokkal kevésbé lenne képes
elviselni, mint azok, akik ellen irányulna.

A Hormuzi-szoros blokádjával kapcsolatos ítéletnapi előrejelzés inkább
mesterségesen fenntartott médiahisztéria, mint valós lehetőség. A szoros
olajforgalmának zavarása eredményezhet jelentős – és ideiglenes –
áringadozásokat, de ezek csak az olajpiaci szereplők spekulatív és opportunista
magatartásának következményei. Tartós és jelentős áremelkedésre csak akkor lehet
számítani, ha a nemzetközi olajpiac szereplői úgy látják, hogy az események
tartós és jelentős – és alternatív forrásokból pótolhatatlan – visszaeséshez
vezetnek a termelésben. Pontosan ez történt 1973-ban, amikor az OPEC államok
közösen léptek föl, és sikerült elérniük a termelés tartós korlátozását. Ez a
jövőben sem fog változni: mivel a szoros blokádja nem vezet tartós
termeléscsökkenéshez, ezért emiatt tartós olajhiány és tartós áremelkedés sem
várható. (A szerző katonai elemző)

Olvasson tovább: