Kereső toggle

A nem azt jelenti, hogy nem

Brüsszel hadat üzent a szuperuniót elutasító íreknek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Újra a népakarat miatt fulladt – legalábbis egy időre – kudarcba az Európai
Unió intézményi reformja. A többek között az állandó elnököt jelölő és a nemzeti
vétójogokat felszámoló lisszaboni szerződést az ír népszavazás küldte padlóra. A
korábbi francia és holland nemek után az unió polgárai ismét figyelmeztetést
küldtek az európai elitnek. A reakciók alapján nem biztos, hogy Brüsszelben
igényt tartanak erre.

Az ambiciózus eurokraták minden igyekezete ellenére az európai átlagpolgárok
nem lelkesednek a nagyra törő brüsszeli tervekért. Amint Micheal Martin,
Írország külügyminisztere a napokban megjegyezte: „Úgy tűnik, nincs kapcsolat az
unió intézményei és a nép között”. Más politikusok viszont arra hivatkoznak,
hogy abszurd dolog komplex intézményi reformokról szóló szerződéseket
népszavazásra bocsátani. Szerintük – amint az korábban Hollandia, Franciaország
és most Írország esetében is látható volt – a lényeges kérdések így elvesznek az
irreleváns hazai viták tengerében, és végső soron a nemmel szavazók aztán a
saját érdekeik ellen voksolnak.

A kritikusok szerint ugyan van némi igazság ebben a megállapításban, azonban
mégis fölényeskedően hangzik, hiszen ezek szerint, amikor a szavazók valamit
elutasítanak, azzal csak saját tudatlanságukról és tévedésükről tesznek
tanúbizonyságot, miközben nem veszik észre, hogy az EU vezetőinek mindig igaza
van. Az euroszkeptikusok szerint ideje szembenézni a rideg valósággal: a
népszavazásra bocsátott szerződéseket eddig többségében elutasították.

A dánok referendum keretében vetették el 1992-ben a maastrichti szerződést,
1993-ban azonban egy második „körben”, miután engedélyt kaptak, hogy a bel- és
igazáságügyi együttműködésből és a közös védelmi politikából kimaradjanak,
megszavazták azt. A francia népszavazáson ez a szerződés éppenhogy csak
átcsúszott. A dánok 2000-ben az euró bevezetését utasították el népszavazás
keretében. Az írek az unió korábbi bővítéséhez kapcsolódó nizzai szerződést
2001-ben szintén leszavazták, ám 2002-ben újra megrendezték a referendumot,
amelyen már az igenek győztek.

2005-ben a grandiózus európai alkotmánytervezetet a franciák és a hollandok
buktatták meg, szintén népszavazás keretében. Később „B tervként” dolgozták ki a
lisszaboni reformszerződést, amelybe végül is elegánsan „átcsempészték” a
leszavazott alkotmánytervezet 95 százalékát, szinte csak az „alkotmány”
megnevezést és az európai szimbólumokra (zászló, himnusz) vonatkozó részt vették
ki belőle. A végeredmény egy olyan csaknem 300 oldalas dokumentum lett, amelynek
jogi nyelvezete jóformán érthetetlen egy átlagpolgár számára. Még Brian Cowen ír
miniszterelnök is elismerte, hogy nem olvasta végig a szerződést. A benne
szereplő intézményi reformokra ugyanakkor azért lenne égető szükség, mert az
elmúlt négy év alatt közel megduplázódott a tagállamok száma, ami a döntéshozói
folyamatokat jelentősen megnehezítette.

Az írek a lisszaboni szerződésre határozott nemet mondtak. Magas részvételi
arány mellett a szavazók 53,4 százaléka utasította el a dokumentumot, míg az
igenpártiak aránya csak 46,6 százalék volt. A választópolgárok 45 százaléka
járult az urnákhoz, a nemek száma közel 110 ezerrel haladta meg az igenekét.

A dokumentumot az EU mind a 27 tagállamának el kellett volna fogadnia ahhoz,
hogy az 2009 januárjában életbe léphessen. Egyedül Írország dönthetett a
szerződés sorsáról népszavazással, mivel alkotmánya azt előírja. Mindeközben 18
ország parlamentje már ratifikálta a dokumentumot. (Magyarországon már az
aláírást követő negyedik napon ratifikálták a szerződést, amely a fordítási időt
figyelembe véve azt jelenti, hogy a végleges szöveget szinte senki nem
olvashatta magyarul.)



„Azt akarom, hogy add fel a jogaidat” szlogennel jellemzi az Európai Unió és az
ENSZ által fémjelzett új világrendet a lisszaboni szerződés elfogadása ellen
tiltakozó írországi plakát

Az ír eredmények annál is inkább meglepőek voltak, mivel a helyi
politikusok, pártok, üzletemberek szinte egy emberként kampányoltak az igen
mellett. A parlamenti pártok közül egyedül az 5 százalékos Sinn Fein ellenezte a
szerződést, így nyilvánvaló, hogy a szavazók nem belpolitikai
véleménynyilvánításra használták a referendumot. Nagy győztesnek számít a nem
megválasztott politikusokat tömörítő Libertas nevű civil szervezet, amely
intenzíven kampányolt a nem mellett. A Libertas szinte a semmiből lépett elő, és
kampányával – egyesek szerint – az egész EU-t megrengette. Tagjai úgy
vélekednek, hogy egy kikényszerített második fordulónak sem lenne több esélye:
„Akkor a transzparenseinkre azt írnánk, hogy »A nem azt jelenti, hogy nem«”.

A kritikusok szerint az EU politikusainak fölényes hozzáállása újból érzékelhető
volt: bár kezdetben azt hangoztatták, hogy tiszteletben kell tartani az ír nép
„ítéletét”, hamarosan elkezdődött a célozgatás, mely szerint a kelta tigrisként
is emlegetett ország nagyot hibázott. „Nem igazán demokratikus megoldás, hogy
kevesebb mint egymillió ember döntsön közel félmilliárd európai polgár sorsáról”
– nyilatkozta Daniel Cohn-Bendit, az Európai Zöldek német vezetője. (Más kérdés,
hogy mennyire demokratikus az unió lakóinak 99 százalékát elzárni a
véleménynyilvánítás lehetőségétől.) Van olyan politikus, aki azt sürgeti, hogy
most találja ki a megoldást az, aki akadályozza a reformokat.

Brian Cowen ír miniszterelnök megjegyezte: kemény napok várnak rá Brüsszelben.
„Emlékszem, a nizzai szerződés leszavazása után sem mi voltunk a legnépszerűbbek
az EU-ban. Hihetetlenül megváltozott felénk Brüsszelben a hozzáállás.”
Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök szerint azonban most az a
legfontosabb, hogy Írországot is magába foglaló közös megoldást találjanak, és
ne hibáztassák vagy szégyenítsék meg Írországot.

Axel Schäfer, a német Bundestag tagja szerint azonban „igazi arcátlanság, hogy
az az ország, amely a legtöbbet profitálta az EU-ból, ezt tegye”. A még nem
EU-tag Horvátország elnökének is volt egy-két keresetlen szava az írekhez:
„Kissé meglep, hogy azok után, hogy kihasználták a csatlakozási és a
strukturális alapokat, és hatalmasat fejlődtek, most hirtelen véget ér náluk a
szolidaritás.” Giorgio Napolitano olasz elnök pedig még ennél is továbblépve
egyenesen az integrációt akadályozó országoknak az EU-ból való kihagyására
célozgatott.

Nicolas Sarkozy és Angela Merkel közös nyilatkozatot adott ki, amelyben
kifejezték reményüket, hogy a ratifikálási folyamat folytatódik a többi
országban, amely véleményt Jose Manual Barroso is osztotta. Egyesek ebben is
arroganciát látnak: Nigel Farage, a brit Függetlenség Párt vezetője szerint „ha
egy népszavazáson az eredmény az, hogy nem, akkor is ugyanúgy folytatódik tovább
az EU-projekt, mint ha mi sem történt volna”. Merkel asszony a soros német
elnökség óta tartja szívügyének a szerződést, Sarkozy számára pedig most azért
fontos, mert július 1-jétől Franciaország veszi át az EU-elnökséget, és
programjának nagy része az igen szavazatra épült.

Akadtak azonban szimpatizánsai is az íreknek: Vaclav Klaus cseh elnök szerint
most halálos csapást mértek a szerződésre, és az eredményt úgy kommentálta, mint
„a szabadság és a józan ész győzelmét a mesterséges, elitista projektek és az
európai bürokrácia felett”. Franciaországban is sokan szimpatizáltak az írekkel,
mivel „becsapottnak” érezték magukat azt követően, hogy a 2005-ös népszavazáson
elutasították a tervezett reformokat, ám parlamentjük később mégis ratifikálta
azokat a lisszaboni szerződés formájában. Felmérések szerint a franciák 52
százaléka érzi úgy, hogy vezetőik nem vették figyelembe az „Európa építésével”
kapcsolatos aggodalmaikat. A szerződés holland ellenzői „a demokrácia
győzelmeként” ünnepelték az ír eredményeket: az ország legnagyobb újságja, a De
Telegraaf felmérése szerint a válaszadók 95 százaléka nyilatkozott elismerőleg
az „írek bátorságáról”.

Az elutasított lisszaboni szerződés

EU-elnök: A tagállamok között rotáló hat hónapos elnökséget felvál-
taná az elnöki poszt létrehozása. Az elnököt két és fél évre választanák.

EU-külügyminiszter: Szintén új pozíciót jelentene; a miniszter
külpolitikai és biztonsági kérdésekben képviselné Európát globális szinten.
Szavazási súlyok: A szerzõdés alapján az Európai Tanács több döntése születne
minõsített többség alapján.

Európai Bizottság: A biztosok száma 2014-tõl 27-rõl 18-ra csökkenne, így
nem delegálhatna minden tagország külön biztost. A tagállamok között ugyanakkor
rotálnának ezek a pozíciók.

Nemzeti vétók: Több területen, köztük költségvetési kérdésekben, a
védelmi együttmûködés vagy a sport és a kultúra terén megszûnnének.

Bel- és igazságügy: Közös és kötelezõ érvényû lenne. Az Európai
Parlament, az Európai Bíróság és az Európai Bizottság hatásköre bõvülne, de
egyben a nemzeti parlamentek is nagyobb beleszólást kapnának az EU döntéseibe.
Az alapvetõ jogok európai chartája jogilag érvényesíthetõ lenne.

Nyolc ország még nem ratifikálta: Egyesült Királyság, Cseh Köztársaság,
Hollandia, Svédország, Spanyolország, Olaszország, Belgium és Ciprus.

Milyen megoldásokat kínálhat fel Brüsszel?

  • Megtartják a lisszaboni szerzõdést, de külön garanciákat ajánlanak fel
    Dublinnak, melyek szerint az adózás, a katonai semlegesség és az
    abortuszpolitika területén megtarthatja szuverenitását. A változatlan
    szerzõdésszöveg miatt a többi államnak így nem kell újból ratifikálnia a
    „pótalkotmányt”. Amennyiben az írek elfogadják a felajánlást, a részletes
    tervezetet az októberi EU-csúcstalálkozón be lehet terjeszteni. Nyitott kérdés
    azonban, hogy az ír kormány a garanciák elfogadása után újból tart-e
    népszavazást az ügyben.
  • Nyomást gyakorolnak Dublinra, hogy tartson még egy népszavazást. Az írek
    az unió korábbi bõvítéséhez kapcsolódó nizzai szerzõdést 2001-ben szintén
    leszavazták, ám 2002-ben újra megrendezték a referendumot, amelyen már az
    igenek gyõztek.
  • A szerzõdés ratifikálását elhalasztják Horvátország csatlakozása utánra,
    2010-re. Az új csatlakozási szerzõdésbe „átcsempészett” dokumentumról az ír
    alkotmány alapján már nem kellene népszavazást tartani.
  • Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, az európai integráció
    lelkes híve szerint a nizzai szerzõdés alapján tovább lehet mélyíteni az
    együttmûködést Írország kihagyásával is. A nizzai szerzõdés ugyanis
    megengedi, hogy bizonyos kérdésekben legalább nyolc ország szorosabbra fûzze
    az együttmûködést, ha más EU-tagállam ezt nem ellenzi. Sokan azonban
    kétsebességes Európa kialakulásától tartanak, amelyben az eddig jelentõs
    fejlõdésen átesõ Írország most a lassítósávba kerülne.

Mi áll az ír nemek mögött?

Bár a politikusok és a pártok egyértelműen az igen mellett kampányoltak, a
polgárok meglepő módon mégis a nem mellett döntöttek. A pártok közül egyedül a
szavazatoknak mindössze 5 százalékát vonzó nacionalista Sinn Fein foglalt
állást a szerződéssel szemben.

A felmérések szerint rendkívüli összefogás alakult ki: a városi munkásréteg,
a vidéki lakosság, a katolikus jobboldal és a radikális baloldal együtt
segítette elő a nemek sikerét.

A szerződés tartalmáról kevés szó esett, mivel sokak szerint érthetetlen
jogásznyelven született. Még Brian Cowen ír miniszterelnök is elismerte, hogy
nem olvasta végig a dokumentumot.

A legnagyobb visszatartó erőt az jelentette, hogy az írek féltek attól, hogy
Brüsszel „utasítására” fel kell számolniuk kedvezményes adórendszerüket, és az
ország esetlegesen elveszti katonai semlegességét. Kis ország lévén féltek az
EU-n belüli befolyásuk csökkenésétől is. A nemzeti vétójog megszűnése miatt
fennáll a veszélye, hogy morális kérdésekben, mint az abortusz vagy az
euthanázia ügye, Brüsszelben döntik el, mit kell tenni egy országban.

Olvasson tovább: