Kereső toggle

Csőddiktatúra

Ahol egymilliárd zimdollár csak fakoporsóra elég

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A zimbabwei ellenzék a hivatalos eredmények bejelentése előtt győztesnek
kiáltotta ki magát, ám, mivel a választási bizottság többnapos késés után sem
tudott végleges adatokkal szolgálni, a nyomortól és kilátástalanságtól
agyongyötört polgárok már a legrosszabbtól kezdtek tartani – attól, hogy Mugabe
elnök továbbra is hatalmon marad.

Bár a hivatalos választási bizottság azzal indokolta a késedelmet, hogy első
ízben tartottak egyszerre elnök-, parlamenti, szenátusi és helyi választásokat,
a zimbabweiek többsége arra tippelt: valójában az eredmények meghamisítása tart
ennyi ideig. A hivatalos eredmények lapzártánkig sem születtek meg, de a legtöbb
elemző szerint Mugabe elnök riválisa, Morgan Tsvangirai nem tudta megszerezni a
voksok 51 százalékát, így várhatóan három hét múlva újabb elnökválasztási
fordulóra kerül majd sor.

A 28 éve hatalmon lévő Robert Mugabe elnök a maga 84 évével igazán matuzsálemnek
számít egy olyan országban, ahol a népesség várható átlagos élettartama
mindössze 35 év. Az egykori felszabadítási gerillaharcos mára a világ egyik
leghírhedtebb diktátorává vált, akinek rendszerét Condoleezza Rice nemrégiben a
zimbabwei nép, sőt, az egész afrikai kontinens szégyenének nevezte. A zimbabwei
állami sajtó azonban ezt merőben másként látja, és Mugabét nemes egyszerűséggel
„fenséges látnokként” dicsőíti.

A mára már nyomorgó helyi lakosok azonban egyre kevésbé kérnek az elnök
„fenséges jövőképéből”, hiszen az elmúlt három évtized alatt Mugabe elnök egy
virágzó államot sodort szó szerint a tönk szélére. Amikor 1980-ban az akkori
Rhodesia végleg elnyerte függetlenségét a britektől, és megalakult a helyén
Zimbabwe, a hatalomra kerülő Mugabe az „Egészséget és lakást mindenkinek
2000-re!” programmal állt elő. Egy munkanélküli teherautó-sofőr szerint azonban
mindebből a „földfoglalás, AIDS és éhség mindenkinek” programja lett.

Zimbabwe egykor a régió éléstárának számított, a gazdaság motorját a fejlett
mezőgazdaság jelentette. Mugabe azonban 2000-ben földreformot vezetett be „a
vidéki szegénység megsegítése érdekében”, ám ez lényegileg azt jelentette, hogy
a fehér földbirtokosok farmjait elkobozta, és saját csatlósai között osztotta
szét. Az ellenzék szerint Mugabét és támogatóit nem érdekli különösebben a
nemzet sorsa, csak a saját zsebeik megtömésével voltak elfoglalva.



A piacra érve könnyen kiderülhet, hogy a pénz nem elég

Szakértelem és művelés híján a farmok hamarosan hanyatlásnak indultak, mára
csaknem mindegyik ugaron hever, és benőtte a bozót. A csecsemőhalandóság
Szomália után itt a legnagyobb, minden ötödik polgár AIDS-es vagy HIV-fertőzött,
a gazdaság pedig az összeomlás szélén áll. Zimbabwe jelenleg a világ egyetlen
hiperinflációs gazdasága, ahol nemrégiben adták ki a zimbabwei dollár tízmilliós
(!) címletét, amiért néhány hete még egy vekni kenyeret lehetett vásárolni. Az
infláció a Nemzetközi Valutaalap (IMF) adatai szerint elérte a 100 ezer
százalékot. Az elnök az imperializmus elleni harc éllovasaként azonban váltig
állítja: a válság a Nyugat cselszövésének az eredménye.

Mindemellett Mugabe elnököt több kritika érte már emberi jogi szervezetektől is,
mivel ellenfeleivel szemben gyakorta alkalmazott erőszakot, kínzást vagy
bebörtönzést. Az uralma idején tartott választásokon rendszeresen előfordult,
hogy nem létező vagy már halott polgárok „szavazatait” is beszámították
győzelmébe, azokban a régiókban pedig, ahol az ellenzék élvezett nagyobb
támogatottságot, az élő szavazókat elküldték, mondván, nem szerepelnek a
szavazólistákon. Az is előfordult, hogy szándékosan lassan bonyolították a
szavazást, így sokan hiába álltak sorban órákig, már nem tudták leadni voksukat.

Bár sokakban felmerült a kérdés: miért tűrték a zimbabweiek ilyen apatikusan ezt
az elnyomást, egyes szakértők szerint a lakosság komoly pszichikai problémákkal
küzd. A közelmúltban pszichiáterek készítettek egy jelentést arról, miszerint
Mbare térségében a polgárok 40 százaléka küzd krónikus depresszióval és
szorongással. Az orvosok szerint ez azt jelenti, hogy majdnem minden második
ember súlyos pszichés állapotban van.

Mindazonáltal a zimbabweiek megpróbálnak kiutat találni a kilátástalannak tűnő
helyzetből. Sokak szerint az egyetlen megoldás a kivándorlás: eddig a lakosság
egynegyede – közel 3 millió ember – hagyta el az országot. Legtöbben a
szomszédos Dél-Afrika felé veszik útjukat, ahol a hivatalos adatok szerint 1
millió zimbabwei bevándorló él, de egyesek szerint valójában a számuk ennek
két-háromszorosát is eléri. A nagy reményekkel érkező emigránsok azonban
többnyire itt is a nyomorral szembesülnek, és a nehéz munkával megkeresett pénzt
hazaküldik a család otthon maradt tagjai számára.

A környező országok azonban nem örülnek a jövevényeknek: Dél-Afrikában időnként
fel-fellobban az idegengyűlölet, Botswana pedig elektromos kerítést húz fel a
zimbabwei határ mentén. A Zimbabwében maradó polgárok a maguk módján keresik a
kiskapukat. Legtöbben az igen kifinomult feketepiachoz folyamodnak: az egyik
fővárosi tanár például már csak havi két napot jár be „tanítani”, de az órák
alatt valójában a feketepiacon beszerzett árukat adja el a gyerekeknek, vagy
pénz vált velük, hogy azt hazavihessék a szüleiknek. Ez lett fekete Afrika egyik
legjobbnak tartott oktatási rendszeréből.

A tomboló AIDS-járvány miatt azonban sok gyermek nem is tud iskolában járni: a
korán elárvult több százezer nebulónak magának kell megélhetés után néznie.
Vidékről sokan vándorolnak fel a városokba a pénzkereset reményében, de
legtöbben a nyomornegyedekben kötnek ki, a lányok pedig már 12-13 évesen a
prostitúció hálójába kerülnek.

A mindennapi cikkek beszerzése amúgy igen fáradtságos Zimbabwében: már a
boltokba is nehéz, több kilós csomaggal érkeznek a kuncsaftok. A kereskedés már
ugyanis sok helyütt milliárdokban zajlik, ehhez pedig több zacskónyi vagy
aktatáskányi pénzt kell a boltig elcipelni. Már ha érdemes egyáltalán útnak
indulni: a legtöbb boltban ugyanis üresek a polcok. Az egyik blogger így írta le
naplójában húsvéti „kálváriáját”: „Három szupermarketbe néztem be, de nemhogy
tojást, még kenyeret vagy tejet sem találtam. Sőt, egyáltalán alig volt valami.
Találtam viszont méregdrága import chipset, ami kereken 100 millió zimdollárba
került (most körülbelül 2 USA-dollár).” A helyi tudósítók szerint egyébként a
boltokban a szappan árát már forgácsonként, a főzőolajét pedig kanalanként
határozzák meg.

A cipekedés mellett a másik probléma az utazás: minden esély megvan ugyanis
arra, hogy mire a jármű a célállomásra ér, a buszjegy ára már tovább emelkedett.
Az emberek így munkába sem tudnának eljárni, már ha egyáltalán lenne
munkahelyük.

A munkanélküliség ugyanis 80 százalékos. Így az embereknek a legalapvetőbb
cikkekre sincs pénze, sőt elhalálozott családtagjaikat sem tudják eltemetni. A
The Times egyik tudósítója éppen helyszíni riportot akart készíteni egy
nyomornegyedben, amikor kiderült, hogy az egyik interjúalany épp aznap reggel
halt meg. A tehetetlen család nyomorán megindulva végül az újságíró fizette ki a
temetést – amely 12 angol fontba, azaz kereken 1 milliárd zimdollárba került.

Olvasson tovább: