Kereső toggle

A világ 2008-ban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2008 a világ több pontján is meghatározó változásokat hozhat. A pekingi
olimpia kapcsán sokan állítják, hogy a 21. század Kína évszázada lesz. Az ázsiai
ország eddig teljesíti ezeket a várakozásokat. Elnökválasztás lesz jövőre az
Egyesült Államokban és Oroszországban is, és a két nagyhatalom mellett a második
legnépesebb országban, Indiában is az urnákhoz járulnak az emberek. A
világpolitika legkiszámíthatatlanabb térsége továbbra is a a Közel-Kelet marad,
ahol a kulcskérdések az izraeli–palesztin viszony, az iraki háború és Irán
nukleáris programjának jövője lesznek.

Kína számára a 2008-as év kiemelkedő eseménye lesz a pekingi olimpiai
játékok, mivel reményei szerint annak rivaldafényében megmutathatja a világnak,
micsoda fantasztikus óriássá nőtte ki magát az elmúlt években, az ország
lakosainak pedig, hogy lám-lám, a kommunista párt helyreállította az ország
presztízsét. Ám a reflektorok nemcsak a kínai főváros teljes átépítésére vagy az
ország atlétáinak várható győzelmeire irányíthatják rá a figyelmet, hanem a
hatalom elnyomó politikájára, a rendőrség kegyetlenkedéseire, az elnémított
száműzöttek szenvedéseire is. A lehetőséget pedig, amit a nemzetközi média
figyelme jelent majd, az elnyomott rétegek minden bizonnyal igyekeznek majd
kihasználni, hogy hallassák szavukat, akár hatalmas, a játékok kimenetelét is
veszélyeztető tömegdemonstrációkkal, amit viszont a vezetés nyilván minden
erejével igyekszik majd elfojtani.

Az elmúlt évben Kína elkezdte a „gazdasági legek” begyűjtését, amit jövőre csak
folytatni fog. A kínai export megelőzte az amerikait és 2008-ban pedig
Németországot is, mint a világ eddigi legnagyobb exportőrét is túl fogja
szárnyalni. Import tekintetében is túlnő jövőre Németországon, és szorosan
felzárkózik a világelső Egyesült Államok mögé. De a GDP terén is túlszárnyalja a
német gazdaságot, felkerülve ezzel a dobogóra Amerika és Japán mögött. A
részvénypiacon Japánt előzi majd meg, szorosan felzárkózva az USA mögött. A
kínai vállalatok is tovább erősödnek: 2007-ben már a világ hat legnagyobb piaci
tőkeértékű cége közül három kínai volt, és jövőre a PetroChina túlnőhet az Exxon
Mobilon, a világ eddigi legnagyobb cégén. Azzal, hogy egy kínai vállalat
elhódíthatja az Államoktól a dobogó első helyét, Kína immár megkerülhetetlen
gazdasági világhatalommá vált.

Az ország példátlan gazdasági növekedése pedig soha nem látott környezeti
problémákat von maga után. Az ország városainak mindössze egy százalékában felel
meg a levegő minősége az uniós követelményeknek, ipari városok tucatjaiban
akkora a szmog, hogy az emberek sosem látják a napot. Mintegy ötszázmillió ember
nem jut tiszta ivóvízhez. A kínai vezetés számára tehát mind egyértelműbb, hogy
valamilyen lépést muszáj tennie ez ügyben, ám ódzkodik tőle rendesen, mert a
diktatúra fenntartásához elengedhetetlen a kétszámjegyű növekedés, a
környezetvédelmi intézkedések viszont lassítják a gazdaságot. Amíg a dolgok jól
mennek, az emberek csendben maradnak, ám egy esetleges lassulás már társadalmi
elégedetlenséget válthat ki, elidegenítheti a külföldi tőkét, veszélybe sodorva
a párt hatalmát.

Új elnök Amerikában

A most induló esztendő az Egyesült Államok számára is egyértelműen
meghatározó év lesz. Ekkor dől majd el, hogy ki költözik az elkövetkezendő négy
évre a Fehér Házba, a leköszönő kormánynak pedig komoly külpolitikai
változásokkal kell szembenéznie.

Az elmúlt időszakban érdekes fejlemények jellemezték az Egyesült Államok
külpolitikáját. Napvilágra került az amerikai hírszerző szolgálatok iráni
atomkutatással kapcsolatos megállapítása, amelyből többen azt olvasták ki, hogy
a következő amerikai elnöknek nem kell tartania Irán részéről egy közelgő
nukleáris konfrontációtól. Irakban az elmúlt hónapokban csökkent az erőszak, és
stabilizálódni látszik a helyzet. Bush elnök és Condoleezza Rice aktív
szerepvállalásával elindult egy újabb békefolyamat az arabok és az izraeliek
között. Venezuelában az élesen Amerika-ellenes Hugo Chávez államfő vereséget
szenvedett azon a népszavazáson, amelyen korlátlanná akarta tenni a hatalmát.

Mindezek miatt a mostani elnökválasztást sokan háború utáni választásként
jellemzik. Az ezt megelőző választásokat sokkal inkább a külső ellenséggel
szembeni harc határozta meg. A 2004-es választások előtt a szavazók fele a
terrorizmust nevezte a legaggasztóbb problémának. A mostani
közvélemény-kutatások viszont azt támasztják alá, hogy – legalábbis átmenetileg
– a félelem és konfliktus légköre már nem nyomasztja annyira az amerikai
lakosságot. Egy felmérés szerint jelenleg a megkérdezettek már csak közel
egyharmada tartja a terrorizmust a legégetőbb problémának. Ezt bizonyítja az is,
hogy az elnökjelöltek kampányrendezvényein sokkal kevesebben tesznek fel Irakkal
kapcsolatos kérdéseket, ehelyett olyan témák kerültek be a köztudatba, mint a
mormonizmus, jelzálog-hitel-válság vagy például a népszerű televíziós
személyiség, Oprah Winf-rey jelentősége a kampányban.

A „háború utáni” választás egyik nyilvánvaló jele, hogy a belföldi kérdések
jobban előtérbe kerülnek. Ezért tudott két olyan jelölt esélyt kivívni magának,
mint Barack Obama és Mike Huckabee, akik alig rendelkeznek külpolitikai
tapasztalattal. A választók más értékeket keresnek a jelöltekben, mint háborús
időszakokban. Szintén a Wall Street–NBC-felmérés kérdezett rá arra, hogy a
választók milyen elvárásokat támasztanak egy jelölttel szemben. A három legfőbb
szempont jelenleg az, hogy az illető más országok vezetőivel jól együtt tudjon
dolgozni, erős erkölcsi és családi értékekkel rendelkezzen, valamint képes
legyen egységet teremteni az országban. Amit még a következő elnök feladatának
látnak sokan, az az Egyesült Államok imázsának, megítélésének javítása
világszerte. Az iraki háború miatt ugyanis rendkívül megnövekedett az
Amerika-ellenesség.

Bush elnök utolsó évében meglehetősen nagy fába vágta a fejszét, mivel olyan
célt tűzött ki maga elé, ami még soha senkinek nem sikerült: békét teremteni a
Közel-Keleten. Ezért már az év elején látogatást tesz Izraelbe, pedig eddigi
elnöksége alatt ezt egyszer sem tette meg. Az újabb közel-keleti békefolyamatot
2007 novemberében indították el Annapolisban, ahol mint ismert Ehud Olmert
izraeli miniszterelnök és Mahmúd Abbász palesztin vezető ígéretet tettek arra,
hogy 2008 végére megpróbálnak valamiféle megállapodást kicsikarni magukból. Az
előzetes tervek szerint az elnök útja során a zsidó államban, valamint a
palesztin területeken is látogatást tenne.

Amerika 2008-as külpolitikai kihívásai közé tartozik Irán kérdése is. A
hírszerzés jelentése ugyanis azt vetítette előre, hogy a jelenlegi kormány nem
indíthat katonai támadást az iszlám köztársaság ellen, csak ha Irán nem ad erre
szélsőségesen provokatív lehetőséget. Valószínűleg Amerika nemzetközi színtéren
sem fog tudni keményebb szankciókat kieszközölni Iránnal szemben. Ezért egyesek
úgy vélik, hogy a Bush-kormány számára nem marad más megoldás, mint hogy
közvetlen tárgyalásokat kezdeményez Iránnal, mely párbeszédet valószínűleg a
következő kormány folytatni szándékozik majd.

Mire készül Oroszország?

A Föld legnagyobb országában a jelenlegi helyzet legfontosabb jellemvonása a
stabilitás. A politikai és államigazgatási életben ezt a parlamenti választások
mutatták meg, amit a hatalom pártja, az Egységes Oroszország nyert meg. Röviddel
a győzelem után ennek a pártnak a vezetésével azt a Dmitrij Medvegyev helyettes
miniszterelnököt nevezte meg államfőjelöltjének a 2008-as elnökválasztásokra,
akit már két éve az egyik legesélyesebb Putyin-utódnak tartanak. A pártok
bejelentése után Putyin is támogatásáról biztosította Medvegyevet, aki azon
nyomban hivatalosan is felkínálta a távozó elnöknek a miniszterelnöki posztot.
Nyilatkozataikban mind a pártvezérek, mind Medvegyev és Putyin nagy hangsúlyt
helyez Oroszország stabilitásának megőrzésére, ami ténylegesen megtapasztalható,
nem csak a politika színterén.

A legszembeötlőbb a társadalom hétköznapi életének stabilizálódása, amit a
lakossági hitelek megjelenése és széleskörű elterjedése kísér. A közelmúltban az
oroszok többsége még csak álmodott a hitelfelvétel lehetőségéről. Ma viszont már
mindenre lehet hitelt felvenni, még ruhavásárlásra is, gyakran önrész befizetése
nélkül. Vannak, akik egyszerre tucatnyi különböző áruvásárlási kölcsönt
törlesztenek. Bár elhangzottak olyan figyelmeztetések, miszerint a lakosság
hitelállományának gyors és gyakorlatilag ellenőrizhetetlen növekedése az
1998-ashoz hasonló deflációt idézhet elő, a gazdaság egyelőre jól tűri a
lakosság tömeges eladósodását. A hosszú ideig nélkülöző, pénztelen oroszokat
ugyanis most elkapta a fogyasztás eufóriája. Egyre kevésbé izgatja az embereket
a politika, a nemzeti gondolat hiánya, a demográfiai krízis. Sokkal fontosabb a
család anyagi problémáinak megoldása, a pénzkeresés, és a lakás felszerelése
korszerű háztartási gépekkel.

Az emberek összességében elégedettek a szociális-gazdasági stabilitással, de az
áremelkedések ijesztően hatnak a nyugdíjasokra és az alacsony fizetésű
rétegekre. Az elsődleges fogyasztási cikkek, főleg az élelmiszerek árai nőnek
érezhetően. Az áremelkedést több tényező befolyásolja, de elsősorban az
üzemanyag ára: a 95-ös oktánszámú benzin már közel egy dollárba kerül. Az
emberek gyakran felteszik a kérdést: miért van az, hogy Oroszországban, a világ
legnagyobb kőolajexportőr országában drágább a benzin, mint a legnagyobb
importőrnél, Amerikában? Válasz egyelőre nincs, ám az újságok figyelmeztetnek:
2008-ban az üzemanyagárak tovább fognak nőni, vagyis drágább lesz az élelmiszer,
de az építőanyag is.

Az oroszok általános közérzete hasonlít az európaiakéhoz. Elsősorban a munkahely
és az egészség elvesztésétől tartanak. És attól, hogy valami rossz éri a
gyermekeiket. De senki sem említi, hogy a szeparatizmus vagy a terrorizmus
félelmet keltene benne. A rendvédelmi szervek az utóbbi években a családon
belüli bűnözés egyre növekvő problémájával kénytelenek szembenézni. Ezzel együtt
általában biztonságosabb lett az élet: a bűnözés szintje is stabilizálódott, és
bűnözők már nem vállalják a nyílt összetűzést az állammal.

Az oroszok általában reménykednek a „szebb jövőben”. Abban, hogy a fogyasztási
cikkek árai nem növekednek majd olyan ütemben, mint a kőolaj, a gáz világpiaci
ára vagy az orosz fizetések általában. Abban bíznak, hogy Oroszország túljutott
a Szovjetunió széthullását követő depresszió mélypontján, és a Putyin idejében
elért stabilitást a jövőben is meg tudja tartani. Dmitrij Medvegyev jelölése
Putyin utódjául alapot ad az ilyen bizakodásnak. Továbbá azt remélik, hogy a
stabilitás ára nem a politikai és demokratikus szabadságjogok megnyirbálása
lesz. Medvegyev Putyin csapatának liberális szárnyához tartozik, megjelenése és
viselkedése alapján nem egy rideg politikus. Ezért nem tartanak attól, hogy
„meghúzzák a csavarokat”.

Franciaország

Becenevéhez méltóan Nicolas Sarkozy „Tornádó”-ként érkezett 2007-ben a
francia elnöki hivatalba. Külpolitikájában rögtön az elején világossá tette,
hogy (szinte) mindenben szakítani kíván elődje, Jacques Chirac politikájával,
akinek különutas hozzáállása szép lassan elszigetelte Franciaországot az elmúlt
években. Sarkozy megválasztása estéjén nyilvánvalóvá tette, hogy vége a chiraci
fanyalgó és távolságtartó politizálásnak, mint kijelentette, „vissza akarja
helyezni Franciaországot a térképre”. Megüzente, hogy domináns szerepet kíván
betölteni az Európai Unióban, nem akar újabb európai alkotmányt, mint ahogyan
népszavazást sem akar a kérdésben, de változtatni kíván a jelenlegi
intézményrendszeren. Angela Merkel támogatását megnyerve sikerült a folyamatot
felgyorsítania, és néhány hónap alatt tető alá hozni a decemberben aláírt
lisszaboni szerződést.

A francia elnök ígéretéhez híven több szimbolikus lépéssel Amerika-barát
fordulatot hajtott végre, majd francia vezetőtől szokatlanul kemény hangot ütött
meg Iránnal szemben, egyértelművé téve, hogy melyik oldalon is áll ebben a
kérdésben. December közepén a Nouvel Observateurnek nyilatkozva kijelentette,
hogy nem háborúpárti, de a háború veszélye továbbra is fennáll, „nemcsak azért,
mert az amerikaiak megelőző csapást mérhetnek, hanem azért is, mert Izrael
veszélyben érezheti saját biztonságát”. Sarkozy a lapnak nyilatkozva azt is
kijelentette, hogy ha Irán eleget tesz a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség
kéréseinek, hajlandó Teheránba menni és tárgyalni egy civil
atomenergia-programról, kihasználva az Egyesült Államok és Izrael bizalmát a
kérdésben.

Sarkozy új oldalt nyitott vallási területen is: az év végén tett vatikáni
látogatása jelzés volt, hogy szeretné beszüntetni a „két Franciaország” – laikus
és klerikális – közötti háborút. Sarkozy kiváló hangulatú megbeszélést
folytatott XVI. Benedek pápával, ahol felfedezték, hogy nagyon közeli
állásponton vannak a vallás közéleti szerepével kapcsolatban, de külpolitikai,
így Libanonnal, a Közel-Kelettel és Afrikával kapcsolatos kérdésekben is.

Sarkozy már belügyminiszterként is egyértelművé tette, hogy szükségesnek tartja
az egyház és állam szétválasztásáról szóló 1905-ös törvényt. A Vatikánban tett
látogatása ezt a folyamatot megerősíteni látszik: az állam laicitása „nem
jelentheti a felekezetek elleni harcot, hanem azok tiszteletét” – jelentette ki
korábban a francia elnök. A téma Franciaországban tabunak számít, az 1905-ös
törvény alapján ugyanis „az állam nem ismer el, nem fizet és nem támogat
egyetlen egyházat sem”. Sarkozy e tekintetben viszont szemmel láthatóan
szakítani kíván elődeinek politikájával, kijelentve, hogy Franciaországnak
keresztény gyökerei vannak. Az új egyházpolitikai szemlélet eredményeként 2008
tavaszára készül el a vallásügyi törvény módosítása, amellyel a nagy vallási
áramlatok életét szándékoznak megkönnyíteni.

Irán árnyékában

„Izraelnek tudomásul kell vennie azt, hogy a nemzetközi színtéren még
támogató barátai is úgy képzelik el az ország jövőjét, hogy visszavonul az
1967-es határok mögé és megosztja Jeruzsálemet” – mondta 2008-as újévi
beszédében Ehud Olmert izraeli miniszterelnök, aki éppen két éve vette át a
hatalmat a kómába esett – ám ma is élő – Ariel Sarontól. Olmert szavait
Izraelben úgy értelmezik, hogy a kormány nemcsak folytatja a Saron által Gázában
elkezdett kitelepítési politikát, de kész feladni Jeruzsálem egy részét is –
amire viszont Saron nem volt hajlandó. A ’67-es határokon kívül élő kétszázötven
ezer izraeli telepes nagy része hallani sem akar arról, hogy önként feladja
otthonát a palesztin állam megteremtése érdekében. Az izraeli biztonsági erők
attól tartanak, hogy ha Olmert erőszakhoz folyamodik a kitelepítések
kikényszerítésére, a jövőben a palesztin – és Oszama bin Laden újévi üzenete
szerint az al-Kaida – terroristái ellen kell majd harcolniuk, hanem az „áruló”
kormány ellen boszszút esküdő zsidó telepesek is komoly kockázatot jelenthetnek.

Olmert arra hivatkozik, hogy Izraelnek soha nem volt annyi barátja nemzetközi
szinten, mint ma: „Szinte ’Isten keze’ van abban a véletlen egybeesésben –
nyilatkozta az izraeli miniszterelnök –, hogy Amerika elnöke Bush, Franciaország
elnöke Nicolas Sarkozy, Angela Merkel a német kancellár, Gordon Brown a brit
miniszterelnök és Tony Blair a közel-keleti különmegbízott. Mi lehetne ennél
kedvezőbb összeállítás Izrael számára?” – tette fel a költői kérdést Olmert a
Jerusalem Postnak adott interjúban.

Az izraeli miniszterelnök úgy véli, hogy országa számára továbbra is Irán
jelenti az alapvető veszélyforrást. Olmert úgy véli, hogy az Egyesült Államok –
a novemberben megjelent hírszerzői jelentés ellenére, amely szerint Irán
2003-ban felhagyott nukleáris törekvéseivel – is hasonlóan látja ezt. Ám
hozzátette, hogy „Izraelnek megvannak az eszközei arra, hogy megvédje magát”.
Bruce Reidel volt CIA-vezető szerint 2008-ban nő az esélye annak, hogy Izrael
egyedül indít katonai akciót Irán megfékezésére. „Izrael nem engedi meg, hogy
bármilyen veszély fenyegesse nukleáris monopóliumát” – nyilatkozta Reidel a
Newsweek hírmagazinnak.

Egy ilyen konfliktussal kapcsolatban drámai prognózist tett közzé a washingtoni
Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja (CSIS) elnevezésű kutatóintézet.
„Ha atomháború törne ki Izrael és Irán között, akkor 16-20 millió iráni halna
meg, szemben a 200-800 ezer izraeli áldozattal” – állítja a tanulmány, amely
szerint Izrael azért élne túl egy atomtámadást, mert nukleáris arzenálja sokkal
nagyobb és korszerűbb, mint a feltételezett iráni fegyverkészlet. Az izraeli
rakétavédelmi rendszer szinte száz százalékban ki tudná szűrni az ellenséges
atomtölteteket, és ami átjut, az is „korlátozott” – de több százezres –
pusztítást okozna. Szíria szintén közel 18 milliós veszteséget szenvedne, ha
atomcélponttá válna Izrael számára. Az apokaliptikus forgatókönyv nyilvánosságra
hozatala egyes elemzők szerint része a pszichológiai hadviselésnek, de egy
hagyományos eszközökkel végzett támadásnak is súlyos globális következményei
lennének a 200 dollár fölé szökő olajárak és a fokozott nemzetközi terrorveszély
miatt.

Pakisztán Bhutto után

A 2007. utolsó napjaiban meggyilkolt Benazir Bhutto volt pakisztáni
miniszterelnök, ellenzéki vezető halála nemcsak egy sok áldozatot hozó
politikuscsalád tragédiája, hanem nemzetközi jelentőségű esemény is volt. A 160
milliós Pakisztán egyszerre a világ egyik legszegényebb országa és atomhatalom.
Az Egyesült Államok egyik fő szövetségese, ugyanakkor az iszlamista erőszak
egyik melegágya. A pakisztáni katonai vezetők korruptsága párját ritkítja
világszerte, az Egyesült Államok mégis csúcstechnológiájú fegyverekkel és
dollármilliárdokkal támogatja a katonai rezsimet. Robert Gallucci washingtoni
tanácsadó szerint Pakisztán jelenti „messze a legnagyobb veszélyt az Egyesült
Államok nemzetbiztonsága számára”. A Newsweek szerint Pakisztán „a világ
legveszélyesebb országa”. Fareed Zakaria iszlámszakértő szerint „a terror elleni
háború fő frontja nem Irakban, hanem Pakisztánban van”.

Kinek állhatott érdekében Bhutto likvidálása? Az al-Kaida korábban többször is
halálosan megfenyegette a politikusasszonyt, és a merénylet után magára is
vállalta a felelősséget. De a lehetséges kitervelők között emlegetik Musarraf
pakisztáni elnököt is. Pár órával Bhutto halála után a CNN-hez eljuttatták
Bhutto egy levelét, melyben Musarrafot teszi felelőssé. „Halálom esetén
Musarrafot teszem felelőssé” – írta a politikusasszony. Hátborzongató üzenet egy
olyan személytől, aki láthatólag tisztában volt azzal, hogy kimondták rá a
halálos ítéletet, ám aki mégis magának követelte az utolsó szót. Bhutto azzal
vádolta az elnököt, hogy nem biztosította számára a megfelelő védelmet, illetve
megakadályozta saját biztonsági intézkedéseinek alkalmazását, ezért őt terheli a
felelősség, ha bármi történne vele.

De a hadseregnek, illetve a rettegett titkosszolgálatnak, az ISI-nek is legalább
ennyire érdekében állhatott Bhutto likvidálása – mivel egyre kevésbé bíztak
abban, hogy Musarraf képes lenne számukra kellő védelmet biztosítani Bhutto
esetleges hatalomra kerülése esetén. Az ország hatvanéves önállósága alatt 33
évet volt tábornokok irányítása alatt, de a többi 27 év során is, a látszólagos
polgári hatalomgyakorlás idején is a katonaság irányította az országot a
színfalak mögül. Az ország költségvetésének negyedét felélő hadsereg tehát sokat
veszthet egy esetleges hatalomváltás esetén.

Miután Musarraf elnök bel- és külföldi nyomásra lemondott végül tábornoki
rangjáról, a hadseregen és a titkosszolgálaton belüli konfliktusok nyomán
bizonytalanná válhat a pakisztáni nukleáris fegyverek sorsa. Bár Musarraf még
két éve azzal dicsekedett, hogy országában a világon a legjobb a nukleáris
fegyverek biztonsági rendszere, mára mind gyakrabban felmerül a kérdés: vajon
elkerülhető-e, hogy az atombombák az al-Kaida vagy más terrorista csoport kezébe
kerüljenek? Bhutto a pakisztáni atombomba atyjának, Abdul Qadir Khannak az ügyét
is komolyabb vizsgálatnak vetette volna alá, mint a csak házi őrizetet előíró,
ám minden privilégiumát megtartó jelenlegi vezetés. Így az atomlobbinak se
lehetett ínyére Bhutto mind nagyobb népszerűsége.

A merényletet követően egyre kérdésesebb, hogy mennyire lesz képes Musarraf
egyben tartani az országot, amely láthatóan egyre mélyebbre süllyed a káoszban:
több tucat emberéletet követeltek a következő napokban mind sűrűbben
végrehajtott bombamerényletek. Az erőszak a tavalyi év során mind jobban
eluralkodott az országban: februárban 68 ember életét követelte a „Barátság
vonat” felrobbantása, júliusban a Vörös-mecset felszabadítása során több mint
százan haltak meg. Az ország északi részén elterülő szegény és fejletlen
Wazirisztán többmilliós, írni-olvasni sem tudó lakossága pedig könnyű préda a
szélsőségesek kezében. Így a jövőre vonatkozó forgatókönyvek változatai között
ott van a polgárháború lehetősége, az atomfegyverek feletti kontrol teljes
elvesztése, a terrorista csoportok mind erősebb térnyerése búvóhelyet biztosítva
az afgán tálibok számára, illetve egy esetleges háború kirobbantása Indiával a
Kasmír feletti ellenőrzés megszerzése érdekében.

A pakisztáni terror csápjai pedig mélyen behálózzák Európát is. A brit
titkosszolgálat szerint mintegy négyezer olyan brit állampolgár tartózkodik
jelenleg a szigetország területén, akik korábban részt vettek terrorista
kiképzésen az afgán határ mentén. De a Németországban tavaly leleplezett
merényletkísérletek szálai is Pakisztánba nyúltak vissza. Ezek az iszlamista
erők csak nyertek Bhutto halálával, aki mindannak megtestesítője volt, amit ők
gyűlölnek: a nyugatiasodást, a jogállamiságot, a független bíróságot, a nők
egyenjogúságát, a világi oktatást, ami visszaszorítaná a madrasszák befolyását a
következő generációk formálásában.

Globális kihívások

A Bali szigetén tartott ENSZ-klímakonferencián az országok megállapodtak:
jövő áprilisig megkezdik a tárgyalásokat egy 2009-ben aláírandó globális
klímaegyezményről, mivel a 2012-ig érvényben lévő kiotói egyezmény első szakasza
ekkor jár le. A jövő év azért is lesz meghatározó a felmelegedés elleni
küzdelemben, mert egyrészt Amerika olyan elnököt választhat, aki elkötelezett a
kérdés megoldása mellett, másodsorban a világnak meg kell próbálnia rávennie
majd Amerikát és Kínát is, hogy valamilyen közös megállapodást írjanak alá.

Egyes elemzők szerint a kultúrák harca is globálissá szélesedhet a jövőben.
Tekintve, hogy gazdasági kérdésekben csendesebbnek tűnnek a viták
(Nagy-Britanniában például a toryk és a munkáspártiak költségvetési tervei
között nincs igazán számottevő különbség), a politika egyre inkább a kulturális,
vallási kérdések köré kezd összpontosulni. Sok helyütt előtérbe kerül például a
családnak a társadalomban betöltött szerepe. A vallások népszerűsége egyébként
is növekvőben van, különösen Nyugat-Európán kívül. A vallás egyre kevésbe
olyasmi, amibe születni kell, és egyre inkább választás kérdése az emberek
számára, aki viszont maga választotta a vallását, az hajlamosabb a közéletben is
többet követelni belőle. Az Indiában tartandó választásokon például
elképzelhető, hogy az Amerikával kötendő nukleáris megállapodás helyett többet
nyom majd a latban a szavazóknál egy vallási szempontból fontos híd sorsa.
Törökországban csatározás várható az alkotmány körül: az iszlamista AK pártnak
fontos, hogy töröltethessék a fejkendőviselés tiltását az egyetemeken.
Dél-Koreában pedig a protestáns megagyüleke-zetek létrehozták az Új Jobb
Mozgalmat, amelynek egyik célja, hogy keményebb fellépést sürgessen
Észak-Koreával szemben.

A csatározásokban valószínűleg sok ismerős kérdés is lesz: az abortusz és a
melegházasságok témája biztosan sok helyütt terítékre kerül majd. A globális
skálán azonban felmerülhet három olyan új téma is, amely a vallási lobbik
számára fontos: az ENSZ és tevékenysége, a klónozás, valamint a környezetvédelem
vagy a „teremtett világ gondozása”.

Olvasson tovább: