Kereső toggle

Rózsás ellenforradalom?

Misa, takarodj – skandálják a grúz tüntetők

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Október végén, november elején napokon át tüntetett a tbiliszi utcákon a
grúz ellenzék, előbb csak előrehozott választásokat, aztán már a négy éve a
„rózsás forradalom” eredményeképpen hatalomra került Szaakasvili elnök azonnali
távozását is követelve. Meglepő módon a kormány és az ellenzék politikai céljai
között nem fedezhető fel számottevő különbség.

Az 1991-ben függetlenné vált szovjet köztársaság, Grúzia (Georgia) elmúlt
másfél évtizedét nem jellemezte különösebb politikai stabilitás. Először a
törvényesen megválasztott Zviad Gamszahurdia elnököt fosztották meg hatalmától
véres puccsal, majd csaknem három éven át polgárháború dúlt a Kaukázuson túli
mintegy 5 millió lakosú országban. Azután Eduard Sevardnadze volt kommunista
pártvezető, később a peresztrojka időszakának szovjet külügyminisztere
jelentkezett a nemzet megmentőjének szerepében: 1995 után két ízben is
köztársasági elnökké választották. Mint nagy tapasztalatú államférfinek, volt
elegendő politikai érzéke ahhoz, hogy ne feszítse a végsőkig a húrt, amikor
2003-ban a rendszerével elégedetlen tömegek az úgynevezett „rózsás
forradalomban” felkeltek ellene, és önként távozott az államfői székből. (Ennek
köszönhetően azóta is Grúziában élhet: az emlékiratain dolgozik.) Ezután a
Kijevben és New Yorkban tanult jogászt, Mihail Szaakasvilit választották
elnökké. Most az ő hatalma ellen vonult az utcákra tüntetni, és bár csökkenő
intenzitással, de lapzártánk idején is tiltakozik a grúz ellenzék.

Ennek az ellenzéknek az élén javarészt Szaakasvili egykori harcostársai állnak.
Ha igaz az, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit, úgy ez alól – a jelek
szerint – a rózsás forradalom sem kivétel. 2005-ben igen furcsa körülmények
között életét vesztette Zurab Zsvanija miniszterelnök. Szaakasvili kiadta az
útját a külügyminiszternek, a párizsi emigrációból korábban általa hazahívott
Szalome Zurabisvili aszszonynak, Fejtő Ferenc egykori tanítványának. Azután
Iraklij Okruasvili védelmi minisztert menesztette a kormányból. A mostani
események éppen az utóbbi letartóztatásával kezdődtek.

Okruasvili ugyanis, aki közben a Mozgalom az Egységes Demokratikus Grúziáért
néven ellenzéki tömörülést hozott létre, az Imedi televízió csatorna egyik
adásában korrupcióval vádolta meg Szaakasvilit. Az ügyészség ekkor hirtelen
rájött, hogy a volt védelmi miniszter a korrupt, aki visszaélt hatalmával,
zsarolt és pénzt mosott. Letartóztatták, majd úgymond őszinte vallomása fejében
szabadlábra helyezték. Ezután Okruasvili eltűnt szem elől, a grúz hatóságok
állítólag erőszakkal feltették egy Németországba induló repülőgépre (akárcsak
annak idején a KGB Szolzsenyicint). Az Imedi gazdája, az ellenzéket támogató
milliárdos, Badri Patarkacisvili gyorsan eladta a csatornát amerikai médiamágnás
kollégájának, Rupert Murdoch-nak, hogy erre a televízióra ne tehessék rá a
kezüket a tbiliszi hatóságok.

A történet természetesen zavaros, de nem kevésbé, mint maguk az események,
amelyek ezután következtek be a grúz fővárosban. Előbb Okruasvili hívei vonultak
tiltakozva a parlament elé, majd a követező napokban csatlakoztak hozzájuk egyéb
ellenzéki erők (a Munkáspárt, a Köztársasági Párt, a Néppárt, a Grúzia Útja Párt
stb.) támogatói is. Vidékről gépkocsin, autóbuszon, vonaton tízezrek érkeztek
Tbiliszibe, hogy hangot adjanak követelésüknek. A Parlament előtti téren és a
Rusztaveli sugárúton egyes becslések szerint a százezret is elérte a tüntetők
száma. Eleinte azt követelték, hogy a jövő ősszel esedékes parlamenti és
elnökválasztás időpontját hozzák előre jövő tavaszra. A közismerten heves
természetű grúzok hangulata azonban tovább ívelt felfelé, a jelszó ekkor már ez
volt: „Misa, cadi, cadi!” Vagyis azt ajánlották Szaakasvilinek, hogy azonnal
takarodjon. Egy kis csoport még a parlament épületét is megpróbálta elfoglalni.
Szerda reggel a rendőrség szétkergette a szakadatlanul tüntetők egy kis
csoportját, többeket letartóztattak. Az ellenzéki vezetők polgári
engedetlenséggel fenyegetőznek; néhányan közülük éhségsztrájkba léptek, amit
addig akarnak folytatni, amíg Szaakasvili nem távozik. Hogy aztán valóban ki is
tartanak-e addig, az fölöttébb kérdéses, mivel lehetséges, hogy Grúzia az
eredeti terveknek megfelelően csak egy év múlva választ új elnököt, vagy – és
teljességgel ez sem zárható ki – éppenséggel akkor is majd a jelenlegit
választja újra.

Tulajdonképpen mit akar a grúz ellenzék? Az életszínvonal emelését, a korrupció
visszaszorítását, az Európai Unióhoz való további közeledést, az ország mielőbbi
NATO-tagságát, a szeparatista Abházia és Dél-Oszétia elszakadásának
megszüntetését. És mit akar a jelenlegi hatalom? A rózsás forradalom óta a
korrupció – mértékadó nemzetközi szervezetek felmérése szerint – érezhetően
csökkent. A lakosság többsége ugyan ma is szegény, mindamellett a nyomorszint
alatt élők aránya 2001 óta 51 százalékról 24-re csökkent. Szaakasvili kezdettől
fogva szorgalmazza az európai integrációhoz való közeledést. Grúzia, amely
egyébként a lehetőségeihez mérten nagy létszámú kontingenssel van jelen
Afganisztánban és Iránban, állítólag két éven belül a NATO tagja lehet. Az elnök
és környezete minden tőle telhetőt megtesz – igaz, főként az abház és a
dél-oszét szeparatisták erőteljes orosz támogatása miatt egyelőre teljesen
eredménytelenül – az elszakított országrészek visszaintegrálásáért.

A fő célokat illetően tehát nem mutatható ki számottevő különbség az elnöknek,
illetve ellenzékének programja között. A GDP tavaly 8,8 százalékkal nőtt – ennél
többet a hatalommal szembenálló pártok sem ígérhetnek. Az ellenzék ugyanúgy
szeretné látni a grúz borok oroszországi importtilalmának felfüggesztését, az
utolsó orosz katonai támaszpont megszüntetését, illetve az orosz békefenntartók
mielőbbi távozását, mint Szaakasvili. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a „Misa,
takarodj!” álláspont hívei és a jelenlegi államfő között elsősorban személyi,
illetve hatalmi harc folyik, amit alighanem még a grúz helyzet
destabilizálásában érdekelt orosz politika is fűt a maga eszközeivel. Igaz,
Okruasvili legújabban már Hitlerhez hasonlítja Szaakasvilit és nemcsak
korrupcióval, hanem politikai ellenfeleinek meggyilkoltatásával is vádolja, ami
persze, ha bebizonyosodik, súlyos vád.

Egyelőre nem mérhető fel egyértelműen, hogy a grúz lakosság mekkora része áll ki
az azonnali hatalomváltás mellett, és az sem, hogy milyen módon próbálja ezt
elérni (bár úgy tűnik, néhány forró fejű kivételével békés eszközökkel). A
hatalmi egyensúlyról, az államfő helyzetének kétségtelen megingásáról azonban
elárul valamit, hogy Nino Burdzsanadze asszony, a parlament elnöke, aki korábban
Szaakasvili feltétlen híve volt, immár mintegy az elnök és az ellenzék közötti
közvetítő szerepében igyekszik feltűnni.

Olvasson tovább: