Kereső toggle

Bizonytalan helyzet Ukrajnában a választások után

Narancs, forradalom nélkül

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 2004-es „narancsos forradalom” fő erői – Juscsenko elnök a Mi Ukrajnánk
pártszövetsége és Julija Timosenko Tömbje – együttesen ismét hajszálnyi
többségbe kerültek az ukrán parlamentben, az új kormány megalakulása azonban még
várat magára. A tavalyi választások után négy hónap is kevés volt ehhez. Azt,
hogy a decemberben esedékes orosz parlamenti választás után ki lesz az
Oroszországi Föderáció miniszterelnöke (a jelek szerint Vlagyimir Putyin),
nagyobb biztonsággal lehet megjósolni, mint azt, ki áll Kijevben a kabinet
élére.

Az elmúlt néhány évben Ukrajnát már érte néhány meglepetés. A 2004-es
elnökválasztás győztesének a központi választási bizottság a Régiók Pártjának
vezérét, Viktor Janukovicsot hozta ki. Amikor aztán a csalások miatt a voksolást
megismételték, a másik Viktor, a Mi Ukrajnánk pártszövetség vezetője, Juscsenko
győzött. Ő első kormánya élére szövetségesét, Julija Timosenkót nevezte ki. Alig
egy év múlva azonban a narancsos forradalom két vezére öszszekülönbözött, és a
„gázhercegnőnek” mennie kellett. A következő menetben, a tavalyi parlamenti
választásokon a verhovna radában (a legfelső tanácsban) a Régiók Pártja és
szövetségesei kerültek többségbe, és az elnök kénytelen volt fő ellenfelét,
Janukovicsot megbízni a kormányalakítással. Csakhogy ez az „együttélés” sem
tartott sokáig. Miután Juscsenko hívei a parlamentben elkezdték otthagyni a
süllyedő hajót, és egymás után léptek át a másik táborba, az államfőt az a
veszély fenyegette, hogy ellenfelei megszerzik az alkotmánymódosításhoz
szükséges kétharmadot. Az elnök ekkor lapot húzott 19-re: nagy keservesen
feloszlatta a verhovna radát, és előrehozott választásokat írt ki.

A kockázatos lépés a jelek szerint kifizetődött: Ukrajna új kormánya (csaknem
százszázalékos bizonyossággal) a Mi Ukrajnánk részvételével jön létre, noha ez a
pártszövetség csak a győztes Régiók Pártja és Julija Timosenko Tömbje mögött, a
harmadik helyen végzett. A csaknem biztos variáns szerint az ismét
Juscsenko-szövetséges, a választási programjában teljesen lehetetlen dolgokat is
ígérő Julija Timosenko alakít kétpárti (vagy esetleg a volt parlamenti elnök,
Volodimir Litvin liberálisainak bevonásával hárompárti) kormányt. Lapzártánkkor
azonban még egy nagykoalíció (a Régiók Pártja+a Mi Ukrajnánk) létrejöttének is
van némi – igaz, rendkívül csekély – esélye. Addig azonban, amíg az új kabinet
megalakul, a tendenciózusan hiányos névjegyzékekre, a szavazatszámlálás és
szavazatösszesítés során elkövetett csalásokra való hivatkozások, óvások miatt
még sok vita várható. (Szomorú kuriózum, hogy bár erőszakra nem került sor, a
szavazás óráiban mégis két rendőr és egy civil meghalt. Egy választópolgár pedig
a szavazatszedő bizottságtól értesült arról, hogy ő – a dokumentumok szerint –
már évekkel ezelőtt eltávozott az élők sorából.)

Egyszóval bizonyára még viszonylag sok víz folyik le a Dnyeperen, míg annak
mindkét partján a közvélemény elfogadja a szeptember 30-ai választások
eredményét, és beletörődik az új összetételű kormány felállításába. A hangsúly
itt a „mindkét parton” van. Az ukrán politikai osztály, az egész lakosság
megosztottsága ugyanis itt érhető tetten: a két fő politikai tábor mozgatórugói
hagyományosan „földrajzi” indíttatásúak. Az alapvetően ukránul beszélő, az
inkább Európához, az EU-hoz húzó narancsosok bázisa, a jobb parti Nyugat-Ukrajna
évszázadokon át Lengyelországhoz, Ausztria–Magyarországhoz, Romániához
tartozott, míg az ország iparosítottabb, bal parti, korábban az Orosz
Birodalomhoz tartozó része, ahol a lakosság többsége etnikai orosz vagy oroszul
beszélő ukrán, a Régiók Pártját támogatja. Az elmúlt években tartott választások
egyaránt ezt – az egyesek szerint akár szakadással is fenyegető –
megosztottságot tükrözték.



Viktor Janukovics. Ellenzékbe szorulhat a győztes

Viszont éppen az egymást sűrűn követő heves kampányokba belefáradt a
lakosság. A Majdanon (a Függetlenség terén) és Kijev más pontjain narancssárga,
illetve kék zászlók alatt sátrat verő aktivisták lelkesedése, száma is jóval
alacsonyabb volt az idén, mint az elmúlt években.

A megélhetési gondok lassan enyhülőben vannak, a GDP évi 7-8 százalékkal
növekszik, az ukránok nyugalomra vágynak. És nemcsak az utca embere, hanem a
gazdasági hatalmasságok, az oligarchák is. Természetesen mindkét politikai
tábornak megvannak az érdek-összefonódással odakapcsolódó milliárdosai.
Közismert, hogy például a leggazdagabb ukrán, a System Capital Management
gazdája, Rinat Ahmetov a Régiók Pártját támogatja, a bank- és hitelüzletben
érdekelt Konsztantin Zsevaho Timosenko tömbjét finanszírozza, míg a „földgázos”,
a magyar érdekeltséggel is bíró Dmitro Firtas alighanem két vasat is tart a
tűzben. Több bennfentes véleménye szerint azonban ezek is, azok is arra
jutottak, hogy Ukrajnának ma mindenekelőtt stabilitásra van szüksége.

Közben az is nyilvánvalóvá vált, hogy egyik párt sem eszi olyan forrón a kását.
Janukovicsék tavalyi kormányra kerülésük után sem teljesítették azt az
ígéretüket, hogy második hivatalos nyelvvé teszik az oroszt. Viszont kiderült,
hogy ők sem ellenzik az ország EU-tagságát, míg a narancsosok sem ragaszkodnak
már az ország NATO-tagságához. Oroszország, amely három esztendeje még erőnek
erejével támogatta Janukovics elnökké választását (és amelynek keze állítólag
benne volt Juscsenko megmérgezésében), a mostani kampányba nem avatkozott bele,
és nyíltan hirdette, hogy elfogadja az ukrán nép választását. Ugyanakkor a
Nyugat sem áll már ki olyan vehemensen a narancsosok, mint az ukrán demokrácia
egyedüli letéteményesei mellett. (Igaz, hogy Timosenkóék választási tanácsadói
között amerikai szakemberek is voltak, ám Janukovics táborának első számú
píárosává Dole szenátor hajdani kampány-főtanácsadóját, Paul J. Manafortot
fogadták fel.)

Az ellentétek persze nem tűntek el, alighanem a hosszú ideje tartó politikai
válság folytatása is borítékolható Ukrajnában, de narancsos és egyéb forradalmak
nélkül. A következő szembetűnő konfrontációnak a 2009. évi elnökválasztás
ígérkezik. A Kijevben előbb vagy utóbb megalakuló kormánynak a javuló gazdasági
mutatók mellett is olyan problémákkal kell szembenéznie, mint a súlyos
államadósság, a reformok csaknem teljes hiánya és – nem utolsósorban – az orosz
és türkmén importgáz árának gyors növekedése. A Gazprom egyébként (véletlenül?)
éppen a választások utáni napon emlékeztette Ukrajnát adósságára. Amit, úgymond,
ha záros határidőn belül nem törleszt, következményei lesznek.

Az ukrán belpolitika számunkra számottevő vonása lesz a magyar képviselet teljes
hiánya a kijevi parlamentben. Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke,
Tóth Mihály ugyan befutó helyen szerepelt a Szocialista Párt listáján, ám maga a
párt nem futott be: nem érte el a 3 százalékos bejutási küszöböt. Pedig ha
bejut, a mérleg nyelveként, a Régiók Pártjához csatlakozva esetleg még kormányra
is segíthette volna Janukovicsékat.

A magyar–ukrán államközi kapcsolatok pedig szemmel láthatóan sínen vannak, és
aligha változnak számottevően attól, hogy ki van hatalmon Kijevben.



Viktor Juscsenko és Julija Timosenko. Alakulóban a demokratikus koalíció

Kijevi keresztények a demokráciáért

Az elmúlt években a nemzetközi sajtó is felfigyelt egy ukrán keresztény
karizmatikus közösségre, amely a vallásszabadság és a demokratikus jogok
melletti kiállásával jelentős szerepet játszott a kijevi narancsos
forradalomban.

2003-ban a kijevi városvezetés visszavonta korábbi döntését, amelyben nem
engedélyezték az Isten Nagykövetsége nevű gyülekezet bérleti szerződésének
meghosszabbítását.

A helyi politikusok a közösséget korábban szektának tartották, és úgy
tekintettek rá, mint ami veszélyezteti Ukrajna nemzeti identitását. A közösség
aktív fellépése és céljának elérése azt is eredményezte, hogy a 2004-es
elnökválasztás során a gyülekezet tagjai több ezer fővel tartottak tiltakozó
demonstrációt a feltételezett választási csalások miatt.

A narancsos forradalomként elhíresült megmozdulás végül is megváltoztatta a
szavazás kimenetelét, és ennek következtében a Nyugat-barát ellenzéki jelölt,
Viktor Juscsenko került hatalomra. Az Isten Nagykövetsége elnevezésű
karizmatikus gyülekezetet 1994-ben a nigériai születésű Sunday Adelaja
alapította. Akkoriban a közösség istentiszteletei egy két hálószobás lakásban
zajlottak, kezdetben hét ember vett részt rajtuk. Mostanra a gyülekezet 25 ezer
főssé nőtte ki magát, és Kijev 40 különböző helyszínén tartanak
összejöveteleket. Adelaja beszámolója szerint az Isten Nagykövetsége alapítása
óta több mint 2 millió ember tért meg, és 22 nemzetben – többek között
Hollandiában, Németországban, Indiában, Oroszországban és az Egyesült Államokban
– alapítottak 620 gyülekezetet. A közösség legnagyobb karitatív programja az
1994-ben nyitott Stephania elnevezésű ételosztó központ, amely több mint 2
millió embernek osztott meleg ételt, és részesítette őket szociális, orvosi és
rehabilitációs ellátásban.

Németh Csillag

Olvasson tovább: