Kereső toggle

Utolsó üzenet

Hogyan tartja meg Putyin a hatalmát?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Kreml márványtermében Vlagyimir Putyin felolvasta a szövetségi gyűléshez
intézett nyolcadik, szokásos éves üzenetét, amelyben többek között kijelentette,
hogy ez az utolsó ilyen beszéde: az alkotmánynak megfelelően a jövő évi
elnökválasztáson már nem jelöltetheti magát harmadszor is. Ennek ellenére az
üzenetben alapvetően nem eddigi tevékenységét összegezte, hanem programot
hirdetett a jövőre.



Fotók: AP

A kremlinológusok (mert az oroszországi rendszer csökkenő átláthatósága
következtében újra megjelentek e politológiai szakág képviselői) sokáig
találgatták: indul-e újra a jövő év elején sorra kerülő elnökválasztáson
Vlagyimir Putyin? Mert igaz ugyan, hogy az Oroszországi Föderáció alkotmánya
világosan kimondja: egy személy egymás után csak két ízben töltheti ki a
négyéves államfői mandátumot, mindamellett az újkori orosz történelemben csupán
egyetlen példa volt arra (a minap elhunyt Borisz Jelciné), hogy egy első számú
vezető önként adja át a hatalmat utódjának.

Bel- és külföldön sokan vélték úgy, hogy – a közép-ázsiai posztszovjet
köztársaságokhoz hasonlóan – a parlament valamiféle ürüggyel (vagy akár anélkül)
módosítja majd az alaptörvényt, és Putyin harmadszor is indulni fog az elnöki
posztért. Ezt több orosz politikus többször is hivatalosan javasolta, de az
államelnök nem engedett a szirénhangoknak. Bár nyilvánvaló, hogy Putyin
demokráciaértelmezése jelentősen különbözik az Észak-Amerikában vagy
Nyugat-Európában hagyományosnak számítótól, mindamellett – a jelek szerint –
komolyan veszi országa alkotmányát. Formailag biztosan. Abban ugyanis, hogy az
ötvenöt éves politikus valamilyen formában meg akar maradni a hatalomban vagy
legalábbis a hatalom közelében, illetve hogy 2012-ben esetleg ismét indulni
kíván az elnökségért (amit már nem tilt az alkotmány), kevesen kételkednek.

Ugyanennyire bizonyos minden megfigyelő abban is, hogy Oroszország elnökévé
2008-ban Vlagyimir Putyin emberét választják meg. Az elmúlt egy-másfél évben az
államfő két politikust „hozott helyzetbe”: a miniszterelnök-helyettesi
tisztségbe emelt volt kabinetfőnökét, Dmitrij Medvegyevet és a
miniszterelnök-helyettessé, majd első miniszterelnök-helyettessé kinevezett volt
védelmi minisztert, Szergej Ivanovot. Mindketten a Putyin eredeti holdudvarát
jelentő szentpétervári klánhoz tartoznak, de azon belül a mai orosz elit két
különböző érdekcsoportjához. A jogászi végzettségű és állítólag liberálisabb
Medvegyev a nagyhatalmú Gazprom földgáz-monopólium elnöke, míg az
erőszakszervezetekből kikerült Ivanov, a hajdani hírszerző az ugyancsak
befolyásos, szintén lényegében állami olajmonopóliumot, a Rosznyeftyet tudhatja
a háta mögött.

Az általában jól értesült Nyezaviszimaja Gazéta szerint Putyin már döntött:
Ivanovot támogatja. Ez azonban alighanem merő spekuláció. Mások szerint Putyin a
választási kampány elején világosan megmondja majd, hogy e két esélyes jelölt
közül melyiket pártolja, de ez sem biztos.

E sorok szerzője sokkal valószínűbbnek tartja, hogy az elnök nyíltan egyikük
mellett sem áll ki, hanem hagyja, hogy két protezséje közül a szavazók
válasszanak. Hiszen mindkettő az ő embere. Egyébként még az sem zárható ki, hogy
a következő hónapokban Putyin egy harmadik esélyes jelöltet húz elő a
cilinderből, ahogyan tette három esztendeje, amikor teljesen váratlanul – az
orosz történelemben első ízben – egy zsidó „nemzetiségű” politikust, Mihail
Fradkovot nevezett ki miniszterelnökké.

Az ellentábor esetleges jelöltjeinek – Mihail Kaszjanov exminiszterelnöknek,
Garri Kaszparov exsakkvilágbajnoknak, Gennagyij Zjuganov kommunista vezetőnek,
Vlagyimir Zsirinovszkij zavarosan nacionalista, netán Grigorij Javlinszkij
liberális politikusnak vagy bárki másnak – gyakorlatilag semmi esélyük a
győzelemre.

A Nyugat ugyan szép szóval, sőt anyagiakkal is igyekszik támogatni a
demokratikus ellenzéket, de a Grúziában és Ukrajnában ideig-óráig sikeres
„narancsos” politika itt aligha lesz eredményes.

A nyugati értelemben vett demokrácia hiányát, az elektronikus média
„államosítását”, a kormányellenes tüntetések szétzavarását, néhány ellenzéki
gyanús halálát ugyanis főként az értelmiség egy viszonylag szűk csoportja kéri
számon a Putyin-féle mai elittől (az is inkább csak néhány nagyvárosban).
Eközben a lakosság számottevő része inkább az ország gazdasági helyzetének
javulásából, saját életszínvonalának emelkedéséből kiindulva ítéli meg az
elnököt és követőit.



Szergej Ivanov

A jelcini időszak bizonytalanságát, anarchiáját követően, 2000 óta
Oroszország belső helyzete konszolidálódott. A csecsenföldi háború mint háború
véget ért. A magas világpiaci olaj- és földgázáraknak – de más tényezőknek is –
köszönhetően a putyini nyolc esztendő alatt a GDP évente 6-7 vagy még több
százalékkal nőtt. Igaz, mélyült a gazdagokat a szegényektől elválasztó szakadék,
mindamellett a lakosság átlagos reáljövedelme – és ez igen nagy eredmény! –
megkétszereződött. Kialakult egy – viszonylag szűk, de így is milliókat számláló
– orosz középosztály. Az életszínvonal emeléséből eddig csaknem teljesen
kimaradt idős lakosságnak mostani üzenetében Putyin megígérte, hogy 2009-ig
átlagosan 65 százalékkal emelik a nyugdíjakat.

A hamarosan leköszönő államfő számos más területen is programot hirdetett a
következő öt-tíz-tizenöt esztendőre. Nem emelik a nyugdíjkorhatárt. A jövő évtől
kezdve a jelenlegi kettőről egy évre csökkentik a sorkatonai szolgálat idejét,
és a hadsereg személyi állománya kétharmad részt szerződésesekből áll majd.
Eközben korszerűsítik a hadsereg technikai felszereltségét. 2008 a család éve
lesz, és felgyorsul az a tavaly már elkezdődött folyamat, hogy csökken a
halálozások, emelkedik a születések száma. 2020-ig kétharmadával nő a
villamosenergia-termelés, elsősorban annak köszönhetően, hogy 26 új atomerőművet
építenek a jelenleg működő 30 mellé. 100 milliárd rubelt (kb. 4 milliárd
dollárt) fordítanak utak építésére és 130 milliárdot a nanotechnológia
fejlesztésére. Úgy tűnik, hogy ezek nem a hruscsovi „utolérjük és túlszárnyaljuk
Amerikát” típusú légvár-programok, mert ezeknek a megvalósítására az országnak
valószínűleg akkor is lenne elegendő pénzügyi eszköze, ha – ami egyébként
valószínűtlen – számottevően csökkenne a fő exporttermék, az energiahordozók
világpiaci ára.



Dmitrij Medvegyev

Logikus, hogy ezt a nagyon is kézenfekvő programot folytatja majd az utód is.
Kérdéses viszont, hogy a „tovább a putyini úton” kiötlője, aki nyilvánvalóan nem
akar teljesen távozni a hatalomból, milyen formában áll majd mellette/mögötte,
milyen minőségében súg neki? Esetleg, mint az „állam az államban” Gazprom
elnöke? Netán, mint az idén újraválasztás előtt álló állami duma vezető
pártjának, az Egységes Oroszországnak az elnöke? (Joszif Sztálin, aki 1924-től
állt a Szovjetunió élén tizenhét éven át csak pártfunkciót töltött be, és csupán
1941-ben lett kormányfő.)

Erre a kérdésre ma még alighanem csak maga Putyin tudja a választ. Vagy hiszi,
hogy tudja. Mert bár utódját ő segíti a hatalomba, és bizonyára igyekszik majd
garanciákat kapni tőle arra, hogy domináns szerepét megőrizheti, a hála – mint
ismeretes – nem politikai kategória. És azt se feledjük: 1964-ben, Nyikita
Hruscsov megbuktatásakor a politikai bizottság tagjai azzal a szándékkal emelték
a kompromisszumfigurának tekintett Leonyid Brezsnyevet a pártfőtitkári székbe,
hogy majd ők igazgatják a lépéseit. Ez azonban nem sikerült nekik. A
pártapparátuson belüli intrikákban edződött Brezsnyev hamarosan a fejükre nőtt,
és egy-kettőre a Szovjetunió kétségbevonhatatlanul egyszemélyi vezetője lett.
Alig néhány év múlva már maga távolította el a vezetésből neki nem tetsző
kollégáit, és emelte be oda saját híveit.

A 2012-es elnökválasztás pedig, amelyen Vlagyimir Putyin ismét indulhat, még
messze van...

Olvasson tovább: