Kereső toggle

Békevágy rosszkor

Ehud Olmert egy év alatt elveszítette az izraeliek bizalmát

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kereken egy évvel az izraeli választások után Ehud Olmert miniszterelnök és
a vezető kormánypárt, a Kadima támogatottsága gyakorlatilag megszűnt, egyes
mérések szerint alig két (!) százalék. Izrael, miközben az iráni atomprogram
miatt történetének legsúlyosabb fenyegetésével néz szembe, politikai és morális
válságot él át. Mi okozta a békében és háborúban egyaránt sikertelen Ehud Olmert
tündöklését és bukását?

Az új párt – melyet alig másfél éve az akkori miniszterelnök, Ariel Saron
azért alapított, hogy megszabaduljon a gázai kivonulást ellenző likudbeli
többségtől és nagy ellenlábasától, Benjamin Netanjahutól – a tavaly márciusi
választásokon meggyőző sikert aratott, bár a sikerben a legnagyobb szerepet
minden bizonnyal a kómában fekvő Saron, illetve Saron hatalmas erkölcsi és
katonai nimbusza játszotta. A Kadima és Olmert tiszta lappal és ezzel az óriási
erkölcsi többlettel indulhatott, tehát jelentős eséllyel, de ezt alig fél év
alatt eljátszotta.

Olmert talán túlságosan bízott abban, hogy a Saron név olyan aranytartalék,
amely a végsőkig kitart. Az első megdöbbentő lépés Amír Perec kinevezése volt a
honvédelmi miniszteri posztra, azé a Perecé, akinek semmi számottevő katonai
múltja nincs. Izraelben ez gyakorlatilag elfogadhatatlan, ha valaki a honvédelmi
tárcára pályázik. Politikusként is igencsak kétséges hírnévnek örvend, az
izraeliek többsége számára Perec neve egyenlő az országot megbénító
sztrájkokkal. Az Olmert és Perec által vezetett védelmi kabinet, kiegészülve a
high-tech hadviselés bűvöletében élő és azóta lemondott Dan Haluc vezérkari
főnökkel, gyengén vizsgázott a libanoni háború idején, s nem alkalmasságát,
hanem alkalmatlanságát bizonyította.

Izrael azonban nem következmények nélküli ország, és a súlyos hibák eddig Haluc
posztjába és az Olmert-kormány népszerűségébe kerültek.

....

A népszerűségi listákat pedig újra a Likud vezeti, élén azzal a Benjamin
Netanjahuval (a következő oldalon), aki ellenezte a gázai kivonulást, ellenzi a
további engedményeket, s ráadásul pénzügyminiszterként végrehajtott gazdasági
reformjainak köszönhetően kihúzta Izraelt abból a gazdasági kátyúból, amibe a
második intifáda miatt került. A Kadima szárnyalása tavaly a Likud súlyos
visszaesését is jelentette, de Netanjahu türelmesen várt, és nem hiába. A
Bibinek becézett politikus, akit sokan nemzedéke legtehetségesebb politikusának
tartanak, tizenöt éve ugyanazt mondja, és következetesen utasítja vissza azt a
meghátrálási politikát, amely a második intifádához és a libanoni háborúhoz
vezetett. Szerencsétlenségére első, de jelen állás szerint nem utolsó
miniszterelnöki mandátumához akkor jutott hozzá, amikor Bill Clinton mindenáron
a közel-keleti béke megteremtőjeként akarta bebiztosítani helyét a
történelemben. De Netanjahu makacsul ismételgetett véleményét, miszerint a
biztonság a legfontosabb, az izraeli közvélemény most jutalmazni látszik. Az
intifáda, a libanoni háború és a gázai kivonulás következményei láthatólag őt
igazolják, és az a néhány részlet, amely a jövő hónapban nyilvánosságra kerülő
Winograd-jelentésből a múlt héten előzetesen megjelent, újfent gyengíti Olmert
helyzetét, és megerősítheti Netanjahu és a Likud fölényes vezetését a
népszerűségi listákon.



Vegyvédelmi hadgyakorlat Tel Avivban. Piknik és készültség

Fotók: AP

Ehud Olmert éppen egy évvel a választások után mintegy „ajándékként” kapta a
bizottság jelentését. Tavaly ilyenkor biztos nem ilyen ajándékra számított,
hiszen az évfordulós számvetés kormányzásának kudarcaival szembesíti,
mindenekelőtt a libanoni háború első napjaiban elkövetett katonai és politikai
baklövésekkel. Az előzetesekből annyi már kiderült, hogy a bizottság elsősorban
Olmert, Dan Haluc és Amír Perec felelősségét állapítja meg. Ebben persze semmi
meglepetés nincs, hiszen már a háború első napjai után a hadsereg több magas
rangú tisztje és katonai-politikai elemzők is felhívták a figyelmet az
elhibázott stratégiára. A stratégia változása, s ennek köszönhetően az utolsó
napok sikerei – melyek ha teljes diadalt nem, de mégis jelentős részgyőzelmet
jelentettek – a katonák morálja mellett azoknak a józan főtiszteknek
köszönhetők, akik az általános vezérkarban végül felülkerekedtek. Azt azonban
mindenki érzi, hogy az elkövetett hibák fenyegetőek lehetnek a jövőre nézve, és
hogy Izraelnek a következő háborúban a múlt nyári tapasztalatok birtokában kell
cselekednie. Nem véletlen, hogy az izraeli közvélemény az első pillanattól
kezdve a történtek feltárását követelte.

A vizsgálat és az elemző munka első eredménye Dan Haluc lemondása, majd az új
vezérkari főnök, Gabi Askenazi kinevezése, akinek a személye, úgy tűnik,
garanciát jelent arra, hogy a katonai vezetés levonja a megfelelő
következtetéseket, és végrehajtja a szükséges változtatásokat. A
Winograd-jelentésnek így elsősorban a politikusok jövőjére lehet hatása. A
dokumentum Amír Perec védelmi miniszter, de még inkább a Perec kinevezéséért
felelős és a döntéseket a Haluc által beterjesztett tervek alapján meghozó Ehud
Olmert felelősségét firtatja, ami Olmert lemondásához és előrehozott
választásokhoz is vezethet. A közvélemény-kutatások szerint az izraeliek mintegy
kétharmada már a jelentést megelőzően is a miniszterelnök lemondását követelte,
és ez az arány a jelentés hatására csak nőhet.



Amír Perec

Perec szinte biztosan elbúcsúzhat posztjától. A volt szakszervezeti vezető
kinevezése mintegy megelőzte és szimbolizálja Olmert valamennyi későbbi rossz
döntését.

A miniszterelnököt a koalíciós matematika ugyan megmentheti a távozástól, de
legfeljebb ideiglenesen, hiszen partnerei ebben az esetben olyan magas árat
szabnak támogató szavazataikért cserébe, ami előbb vagy utóbb újabb
kormányválsághoz vezet. Kérdés, hogy ha most sikerül is elodáznia az előrehozott
választásokat, később mennyivel nagyobb esélyekkel vághat neki a
megmérettetésnek. Nem nehéz megjósolni – hiszen a közbizalom annyira megrendült
–, hogy valóságos csodára lenne szükség ahhoz, hogy a Kadima, élén a jelenlegi
miniszterelnökkel és botrányoktól sújtott kabinetjével, győzelmet arasson.
Izraeli politikai elemzők arra is felhívják a figyelmet, hogy alig fél év alatt
Olmert az ország történelmének legnépszerűtlenebb miniszterelnöke lett,
beleértve az 1973-as jóm kippúri háborút követő időszakot is. Márpedig a jóm
kippúri háború az ország megsemmisülésével fenyegetett, és csak óriási
véráldozatok árán sikerült a támadást visszaverni. Ez az 1948 óta hatalmon lévő
baloldal uralmának végét jelentette: kudarcot szenvedett az 1948-as alapító
„nagy generáció”, mivel rosszul értékelte a helyzetet, nem mérte fel azt a
veszélyt, amit az arab csapatmozgások jelentettek. A rossz döntések az alapító
nemzedék politikai tőkéjének megingásához vezettek.

Most a második nemzedék ideje látszik lejárni, s abban, hogy a közvélemény
sokkal kritikusabb velük szemben, a jelenlegi botrányok mellett annak is szerepe
van, hogy ez a nemzedék a kilencvenes évek óta szinte csak olyat ígért, amit nem
tudott valóra váltani: békét, biztonságot és konfliktusmentes együttélést az
arabokkal. Hasonló ígéretek a nagy nemzedék szájából is elhangzottak –
gondoljunk Simon Peresz szép, de irreális „új Közel-Keletére” –, ám szemben
utódaikkal, ez a generáció sokat tett az országért, nagy része még tisztában
volt a realitásokkal, és az ország biztonságát mindennél fontosabbnak
tekintette. A legfontosabb különbség, hogy a jelenlegi politikai elit inkább
hajlamos háttérbe szorítani a biztonsági szempontokat, és a Winograd-jelentés
mélyebb értelemben ennek veszélyére figyelmeztet, ahogy a közvélemény reagálása
is. Bár az utóbbi években a robbanásszerű gazdasági fejlődésnek, az ebből fakadó
életszínvonal-emelkedésnek, a haditechnika fejlődésének és a békeígéreteknek
köszönhetően Izraelben is elterjedt a mediterrán „dolce vita”-stílus, de ennek
ellenére – vagy ezzel együtt – az izraeli társadalom olyan kormányt akar, amely
számára változatlanul a „bitachon”, a biztonság a legfontosabb.

Így válik érthetővé a Likud előretörése és a Kadima zuhanása. Ebben a
lélektani és politikai klímában egy előrehozott választás Netanjahunak és a
Likudnak kedvez, de nemcsak Olmert és a Kadima vereségét vetíti előre, hanem a
Kadima eltűnését és Olmert politikai pályafutásának végét is. Ehhez hasonló
gyors karriert és csúfos bukást csak druszája, Ehud Barak produkált, aki a
hadsereg egyik legtöbbször kitüntetett tábornokaként és a jövő nagy
reménységeként szintén üstökösként indult, hogy végül végleges politikai
vereséget szenvedjen a clintoni politika szolgai követésével. Ennek volt része
az előkészítetlen libanoni kivonulás (amelyről maga a hadvezetés is csak néhány
órával előbb értesült) és a katasztrofális Camp David-i tárgyalásba torkolló
folyamat, ami-kor Barak Clinton nyomására mindent, sőt jóval többet is
felajánlott Arafatnak a teljes gyengeség látszatát keltve, megágyazva ezzel a
második intifádának, holott tudnia kellett, hogy Arafaték újabb harcra
készülnek. Olmert legnagyobb hibája az volt, hogy nem tanult Barak kudarcából,
nem tanult abból, hogy a közvélemény bár vágyik a békére, és egy darabig el is
hiszi, hogy most már tényleg béke lesz, de ha a biztonság megrendül,
könyörtelenül benyújtja a számlát. Olmert a libanoni háború során nem akarta
észrevenni, hogy Izrael történelmében először szabad kezet kapott nemcsak az
Egyesült Államoktól, az EU-tól és Oroszországtól, de még az arab államok
többségétől is, és nem ragadta meg az alkalmat, amikor végre érvényt
szerezhetett volna biztonsági prioritásainak.

Ezért megkockáztatható, hogy ha a Winograd-jelentés nem is vezet azonnali
kormányválsághoz és új választásokhoz, Olmert akkor is csak haladékot kap. Ha
Olmert nem változtat radikálisan politikáján – amire viszont semmi jel sem utal
–, akkor Barak sorsát lesz kénytelen átélni, és nehezen vagy egyáltalán nem tud
visszatérni a politikai porondra. Mert az izraeli társadalom a könnyű álmot
ígérő szép ígéretek narkotikuma után ismét a Netanjahu-féle következetes
politikára fog szavazni. A szavazás egyben figyelmeztetés is lehet, hogy a gyors
katonai és politikai sikerekkel kecsegtető üstökösök könnyen magasra jutnak, és
könnyen lehullnak.

Olvasson tovább: