Az elmúlt időszakban több Irakban és Afganisztánban harcoló alakulat
visszaélései kerültek napvilágra. A szakértők keresik a magyarázatot, vajon mi
váltja ki a katonák brutális viselkedését.
A legnagyobb felháborodást egy iraki tizenéves lánynak és családjának
meggyilkolása váltotta ki. Az egyik elkövetőt, James Barkert életfogytig tartó
börtönbüntetésre ítélték. A halálbüntetéstől azért menekült meg, mert
beleegyezett, hogy bizonyítékokkal fog szolgálni társai ellen. A huszonhárom
éves katona néhány társával egymás után megerőszakolt egy tizennégy éves lányt,
majd egyikük több lövéssel végzett a lánnyal, annak szüleivel és hatéves
lánytestvérével. Barker vállalta a felelősséget tetteiért, azt azonban elmondta,
hogy az Irakban tapasztalt erőszak tette dühössé és érzéketlenné a helybéliek
iránt.
Fotók: AP
Egy másik elkövető, Steven Green esete az amerikai hadsereg toborzási
eljárásainak problémájára világít rá. Green nem sokkal azután lépett be a
hadseregbe, hogy fiatalkorú italozás miatt letartóztatták. A hadsereg ugyanis a
szükségből kifolyólag egyre nagyobb számban vesz fel „négyes kategóriájú”
jelentkezőket, vagyis olyanokat, akik gyenge eredményeket értek el a katonai
alkalmassági vizsgákon.
Egy másik esetben egy húszéves tengerészgyalogost ítéltek 18 hónapos
börtönbüntetésre egy ötvenkét éves iraki férfi meggyilkolása miatt. A férfit a
katonák egy út menti gödörnél lőtték agyon. Az egyik vádlott arra hivatkozott,
hogy az irakit egy helyi ellenállóval tévesztették össze, és ő maga nagyon kevés
kiképzésben részesült.
Brit katonák ellen iraki fogva tartottak kínzása és embertelen bánásmódban való
részesítése miatt indult eljárás. Egyikük elismerte, hogy háborús bűnök
elkövetésében vétkes. A tárgyaláson felolvasták az egyik katona naplója, melyben
részletesen beszámolt az aznap elkövetett kínzásokról. Az egyik esetben egy
civil bele is halt a sérüléseibe: testén nem kevesebb, mint kilencvenhárom
sérülési nyomot találtak. Az ügyész úgy véli, hogy a jelenség nem véletlenszerű
tévedés, hanem szisztematikus kínzásokról van szó.
A de Volkskrant magazin a holland választások előtt pár nappal szellőztette meg,
hogy 2003-ban Irakban holland katonák is bántalmaztak foglyokat – ráadásul a
vezetők tudtával. A katonák éles fénnyel világítottak a rabok szemébe, valamint
éles hangokkal, és a fejükre öntött vízzel folyamatosan ébren tartották őket. A
csapatok iraki vezetője jelentette az ügyet a katonai rendőrségnek, amely
vizsgálatot indított, de senkit nem vontak felelősségre, és nem hozták
nyilvánosságra az ügyet. Henk Kamp védelmi miniszter azonban objektív
vizsgálatot is szükségesnek tart. A kérdés a hollandok esetében is igen
érzékeny: a közvélemény ugyanis egyre kevésbé támogatja Hollandia iraki és
afganisztáni szerepvállalását.
A német katonák körül is több botrány alakult ki az utóbbi időben. Októberben a
Bild magazin botrányos fotókat tett közzé, amelyeken német katonák halottak
csontjaival és koponyáival pózolnak, melyeket egy Kabulhoz közeli, feltehetőleg
orosz tömegsírban találtak. Az egyik digitális képen egy katona megcsókol egy
koponyát, egy másikon pedig a bal bicepszén egyensúlyoz vele. Egy újabb képen
egy katona az ISAF egyik járműve előtt pózol, aminek motorháztetőjén is látható
egy koponya.
Egy 2002-es esetről a Berliner Morgenpost számolt be, szemtanúkra hivatkozva. Az
újság szerint német katonák egy ellenőrzési út során egy afgán kisfiút
szólítottak magukhoz, felvették a járműbe, és élesre töltött fegyvert nyomtak a
halántékához, majd fényképeket kezdtek készíteni egymásról, és a gyerekről. A „modellkedésen”
a németek jót mulattak, majd egy dollárt nyomtak a gyerek kezébe
„fizetségképpen”. A védelmi minisztérium visszafogottan reagált a vádakra és
konkrét bizonyítékok átadására szólított fel.
A botrányfotók pszichológiája
Szakértők szerint több ok állhat a botrányos fényképek elkészültének
hátterében: félelem, bizonytalanság, frusztráció, valamint „feltűnési
viszketegség”. Halottgyalázásról nem lehet beszélni, állítja egy temetkezési
kultúrát kutató szakértő.
Wulf Schiefenhövel müncheni, viselkedést kutató biológus szerint
a német katonák viselkedése „nem új dolog a nap alatt”. Szerinte egyrészt a
katonák fiatal férfiak, akik „magamutogatásból” tesznek ilyen dolgokat. Ez
amolyan „macsós” viselkedés, amit sem a szocializáció, sem a rövid kiképzés nem
tud igazán kitörölni a férfiakból.
A másik ok a súlyos stressz lehet a szakértő szerint. „A katonák állandó
veszélyben vannak, és kvázi hódítóként tartózkodnak az adott országban, viszont
nem állnak nyílt harcban az ellenséggel”. A napi rutin és a frusztráció
keverékével küzdenek, ami sokuknál „kemény pszichés nyomást” okoz. Ezért lépnek
fel náluk „ősi, biofizikailag megindokolható viselkedési mechanizmusok” – érvel
Schiefenhövel. Az emberiség történetében az ilyen események az ellenfél
kigúnyolására szolgáltak.
Reiner Sörries, a temetkezési kultúra szakértője szerint „a halottgyalázás
mindig személyhez kötött. A katonák azonban nem ismerték azokat, akiknek a
csontjaival pózoltak”. A szakértő szerint a tett sokkal inkább egy védelmi
funkciót töltött be, mivel ezek az emberek nap mint nap a halállal kerültek
szembe.
Busa Viola, Németh Csillag, Rimaszombati AndreaAz első számú ellenség
Az iraki háborúból hazatérő veteránok súlyos mentális problémákba ütköznek,
amikor otthon megpróbálnak visszailleszkedni a civil életbe.
Az Amerikai Orvosszövetség folyóiratában megjelent felmérés szerint az eddig
hazatért iraki veteránok közel egyharmada folyamodott segítségért
mentálegészségügyi problémák miatt. A katonák első számú ellensége a
visszatéréskor a traumát okozó, stresszes élmények miatt kialakuló idegi
rendellenesség (PTSD).
Sokuk számára az igazi harc most kezdődik
Fotó: AP
Ennek tünetei közé tartozik például, hogy az életveszélyes eseményeket túlélő
katonák otthon folyamatos rémképekkel küszködnek, amelyek során újra és újra
felidéződnek bennük az átélt borzalmak. További tünetként jelentkezhet még
érzelmi eltompulás, pánikroham, alvási rendellenesség, ingerlékenység, túlzott
éberség, depresszió, szorongás, bűntudat, frusztráltság és koncentrációzavar is.
Az orvosok ugyanakkor nem tudják pontosan, miért van az, hogy egyeseknél
kialakul a betegség, másoknál pedig nem.
Míg a vietnámi veteránoknál hosszú évekbe telt, mire a rendellenességek
jelentkeztek, a szakértők csodálkoznak, hogy az Irakból hazatérő katonáknál
milyen hamar megjelennek a betegség jelei. A tünetek általában az idő múlásával
egyre súlyosbodnak, így az áldozatok gyakran nyúlnak az alkohol vagy a drogok
után, és így később munkanélkülivé, sőt hajléktalanná válnak. Sokan közülük a
családjukkal, környezetükkel szemben lesznek agresszívek, mások pedig
öngyilkosságot követnek el. A katonaságnál 1990 óta 60 százalékkal nőtt
a válások száma.
Míg az öbölháború után a veteránoknak csak közel 10 százaléka folyamodott
pszichológiai kezelésért, a vietnámi és az iraki veteránoknál ez az arány 30
százalék, de egyes becslések szerint az iraki hazatérőknél még magasabb lesz a
PTSD-től szenvedők száma.
A szakértők ezt azzal magyarázzák, hogy Irakban a katonák minden eddiginél
intenzívebb gerillaharcoknak voltak kitéve. Emellett a katonák gyakran maguk is
kegyetlen bánásmódban részesülnek a parancsnokság részéről, így az egységeknél
egyre több a dezertőr és
a lázadó, vagy maguk is kegyetlenkedni kezdenek a helybéli civilekkel. Terjed a
vietnámi háborúban is alkalmazott lázadási módszer, amikor a beosztottak
gránátot dobálnak bajtársaikra vagy parancsnokaikra. Paul Rieckhoff, az Amerika
Iraki és Afganisztáni Veteránjai nevű szervezet igazgatója szerint „nem
mindenkinél alakul ki a PTSD, de mindenki más emberként jön onnan haza”.
Busa Viola, Németh Csillag, Rimaszombati Andrea
