Kereső toggle

Halálra ítélt szörnyeteg

Szaddám Huszein megérdemelt büntetése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szaddám Huszein volt iraki diktátort 2006. november 5-én a bagdadi
különleges törvényszék kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet egy 1982-ben az
észak-iraki Dudzsail-ben síiták ellen elkövetett népirtás miatt rótták ki. Az
Európai Unió bírálta az ítéletet, mivel alapvetően ellenzi a halálbüntetést,
amerikai emberi jogi szervezetek szerint azonban a büntetést azért nem szabad
végrehajtani, mivel a per lefolyása nem volt korrekt.



Fotók: AP

Két évvel ezelőtt, 2004. június 30-án fogták el Szaddám Huszeint Camp
Croppernél Bagdadban az amerikai csapatok. A volt diktátor ellen indított
büntetőper első meghallgatása rögtön másnap megtörtént az iraki kormány által
felállított különleges törvényszék előtt.

2005. július 18-án a törvényszék megvádolta Szaddámot azzal, hogy egy 1982-ben
ellene Dudzsailben elkövetett merénylet megtorlásaként népirtást adott
parancsba. A vádirat pontosan felsorolja azoknak a nevét, akiket elfogtak,
bebörtönöztek, kivégeztek, akik a válogatott kínzások miatt a börtönben haltak
meg. Ezenkívül a dokumentumban a következő általános vádpontok szerepelnek:
szándékos gyilkosság, a lakosság erőszakos áttelepítése, a személyi szabadság
korlátozása, nemzetközi törvények és megállapodások megszegése, kínzás,
emberrablás és más emberek ellen elkövetett szándékos fizikai és mentális
károkozás.

A tárgyalási folyamat október 19-én indult el. Szaddám mellett hét másik vádlott
is bíróság elé állt, többek között Barzan Ibrahim al-Tikriti, Szaddám
féltestvére, aki a titkosszolgálatokat vezette. A volt diktátor védői
taktikájukat főként az időhúzásra alapozták. A per lefolyását az is akadályozta,
hogy a beidézett tanúk sok esetben annyira féltek, hogy nem mertek megjelenni a
tárgyaláson.



Rauf al-Rahman főbíró

Tény, hogy a per ideje alatt rejtélyes gyilkosságok történtek, bár javarészt
Szaddám védőinek körében: 2005. október 20-án ismeretlen fegyveresek lelőtték
Szadún Szugajer al-Dzsanabi védőügyvédet, november 8-án pedig a védelem másik
tagját, Adel al-Zubeidit gyilkolták meg Bagdadban. Thamer Hamúd al-Kuzaje, egy
másik védő megsérült a támadásban. Többször előfordult, hogy a védők kivonultak
a tárgyalóteremből, és hogy Szaddám nem volt hajlandó a feltett kérdésekre
válaszolni.

A bíróság legitimitását és pártatlanságát az utolsó pillanatig kétségbe vonták.
2006 januárjában aztán főbíróváltásra került sor: a kormánykapcsolatai miatt
összeférhetetlenséggel vádolt Rizgar Mohamed Amint a szintén kurd származású
Rauf Rasid Abd al-Rahman váltotta fel. Rahman kemény kézzel tett rendet a
tárgyalóteremben, azonnal kivezettette Szaddám féltestvérét, ami miatt a
vádlottak bojkottálni kezdték a tárgyalásokat. Al-Rahman egyik rokona ellen is
merényletet követtek el, ami nem hozta meg a várt eredményt: a bíró nem
futamodott meg, tovább folytak a tárgyalások.

Június 19-én Dzsafar al-Muszavi főügyész Szaddámmal, és még négy vádlottal
szemben halálbüntetésért folyamodott a bírósághoz. Két nappal később Szaddám
védelmének vezetőjét, Khamis al-Obeidit megölték Bagdadban. Ezután a vádlott
éhségsztrájkba kezdett, de emiatt kórházba került, így a sztrájk megszakadt.

2006. november 5-én Szaddám Huszeint, Barzan Ibrahim al-Tikritit, valamint Avad
al-Bandart, a korábbi forradalmi bíróság főbíráját kötél általi halálra ítélte a
különleges törvényszék. A többi vádlott börtönbüntetést kapott, egyiküket pedig
bizonyítékok hiányában felmentették. A halálos ítélet ellen automatikus
fellebbezés lép életbe, amely azonban nagyon kevés reménnyel kecsegtet a volt
diktátor számára. A védelemnek december 5-éig lesz ideje, hogy érveit benyújtsa.
A bíróságnak november 16-áig kell benyújtania a fellebbviteli bizottsághoz az
ítéletet igazoló dokumentumokat, ezután húsz nappal a bizottság visszavonul,
hogy döntést hozzon, amelynek meghozatalára nincs megszabva végső határidő. A
döntés megszületése után, amennyiben az helybenhagyja a halálos ítéletet,
harminc napon belül kivégezhetik Szaddámot.

Kedden azonban újra tárgyaláson vett részt az exdiktátor.

A dudzsaili üggyel párhuzamosan a kurdok ellen kitervelt Anfal-hadjárat miatt is
folyamatban van egy büntetőeljárás Szaddám ellen. A vád itt 180 ezer kurd civil
meggyilkolása a nyolcvanas években. Az ügy a bíróság szerint a tanúvallomások
sokasága miatt jövő nyárig is elhúzódhat – amennyiben a vádlott még él akkor.

Iraki perspektíva

Az ítéletet az iraki kormány ünnepi sortűz közepette jelentette be, és az
eseményt egy szörnyű fejezet lezárásaként, valamint a harcok szaggatta Irak
újraegyesülésének kapujaként aposztrofálta.

A fővárosban 2003 óta a mindennapos erőszak miatt kiterjedt kijárási tilalmat
vezettek be, ennek ellenére a bagdadi polgárok elözönlötték az utcákat, és a
síita városrészekben fegyverropogással ünnepelték a halálos ítéletet. Nuri
al-Maliki iraki miniszterelnök bejelentette: reméli, hogy év végéig végre lehet
hajtani az ítéletet, és kérte a nemzetközi közösséget, „tartsák tiszteletben
Irak törvényi akaratát”.

Az észak-iraki Dudzsailben a polgárok zenével és lövésekkel ünnepeltek. Szaddám
szülővárosában, Tikritben azonban a lakosok az exdiktátor képeivel vonultak az
utcára, és megtorló akciókkal fenyegetőztek az ítélet végrehajtása esetén.

Az ítélet kihirdetése után a korábban Irakot irányító, de az amerikai invázió
után feloszlatott, és nem túl jelentős befolyással rendelkező Baath párt is
kijelentette egy internetes üzenetben, hogy ha az ítéletet végrehajtják,
megtámadják a szigorúan védett bagdadi „zöld zónát”, amely az iraki
kormánytisztviselőknek, valamint az amerikai nagykövetségnek ad otthont.

Ünnep és fenyegetés

Miután az amerikai csapatok 2003-ban lerohanták Irakot, a Szaddám-rezsim
uralkodása idején kiéleződött és erőszakba torkolló vallási feszültségek még
inkább megerősödtek. 2006 októberére még a legóvatosabb becslések szerint is
túllépte a százezret a halálos áldozatok száma a síiták és szunniták közötti
összecsapásokban, a rendet fenntartani kívánó amerikai és szövetségi haderő
kötelékében pedig mintegy 3000 katona esett el – túlnyomó részük amerikai (2811
fő a hivatalos jelentések szerint). Ezenkívül 1,6 millió iraki állampolgárt
kellett kitelepíteni az erőszak terjedése miatt.

A civileket, akik együttműködnek a kormánnyal, ugyanúgy fenyegetik a lázadók,
mint a katonákat vagy a hivatalnokokat. Többször állítottak csapdát a gyengén
védett iraki rendőrség és biztonsági erők számára.

A kormány pozíciójának gyengítése a szunnita lázadókon kívül kisebb, gyakran
iráni támogatással létrejött „magánhadseregek” érdeke is, amilyen például
Muktada al-Szadr vallási vezető Mahdi serege.

Az egyik leghalálosabb támadási forma azonban az öngyilkos merénylet, illetve
autókba rejtett pokolgépek felrobbantása. Ezeket az autókat gyakran iraki
rendőrőrsök és toborzóközpontok ellen vetik be, valamint olyan helyeken, ahol
maximalizálni tudják a halálos áldozatok számát, például zsúfolt piacokon (2006.
október végén a Muktada al-Szadr vallási vezető fellegvárának tartott
Szadrvárosban), illetve esküvőkön.

Kormánytisztviselők, hivatalnokok, koalíciós erők tolmácsai, katonai bázisok
alkalmazottai, sportolók, bárki, akit a lázadók kollaboránsoknak neveznek,
áldozatul eshet merényleteknek, illetve emberrablásnak, amelynek kimenetele sok
esetben tömeges kivégzés.

Növekvő nyugtalanság

A konfliktus alapvetően két csoport között éleződött ki: az arab síiták és a
kurd szunniták között. Irak lakosságának 95 százaléka muzulmán, ennek 65
százaléka síita, 32 százaléka pedig szunnita. A lakosság 75 százaléka arab, 20
százaléka kurd; a kurdok túlnyomó része szunnita vallású. A konfliktus alapja,
hogy a szunnita kurdok attól tartanak, hogy a síita Irán támogatását élvező
iraki síiták olyan teokráciát akarnak létrehozni, amilyen Iránban is működik.
Mivel a kurdok nagy része erősen szekularizált, ezért a síita vallás
államvallássá tételét nem kívánják támogatni.



Mindennapos maradt a terror

A Szaddám-rezsim ideje alatt indult erőszakos cselekmények száma 2003
augusztusában ugrott meg, a síita Ali Imám mecsetben történt robbantás után,
amelyben 125 ember halt meg. Ettől kezdve folyamatos az erőszak, amely 2006
második felében sokkal inkább megerősödött. Csak júliusban 3500 ember halt meg,
ebből mintegy 1800 Bagdadban.

A növekvő számú emberrablások egyik életben maradt áldozata, a Christian Science
Monitor újságírója, Jill Carrol, valamint más kiszabadult túszok is
megerősítették, hogy a szunniták már nem az amerikaiakat tartják legfőbb
ellenségüknek, hanem a síitákat, akik viszont saját soraikon belül is egyre
nagyobb megosztottsággal kell hogy szembenézzenek.

Októberben a síita Muktada al-Szadr vallási vezető magánhadserege, a Mahdi
elfoglalta Amara városát Irak délkeleti részén. Ez az esemény mindinkább
megerősítette azokat a félelmeket, hogy Irak polgárháborúba süllyed, mivel a
Mahdi hadsereg és a rivális Badr szervezet közötti konfliktus a mindeddig
viszonylag békés dél-iraki régiót is beletaszíthatja az erőszakba.

Emellett a szunniták is folyamatosan próbálják megvetni lábukat a hatalomban.
Ugyancsak október közepén a Mudzsahidek Súra Tanácsa szunnita lázadó szervezet,
amely az al-Kaida nemzetközi terrorszervezet alárendeltségébe tartozik,
videoüzenetben jelentette be, hogy iszlám államot hozott létre hat tartományban,
köztük a többségében szunniták lakta Bagdad tartományban. A bejelentés inkább
jelképes volt, mivel szakértők szerint egyetlen iraki lázadó csoportnak sincs
elegendő ereje vagy tekintélye ahhoz, hogy a központi kormány versenytársaként
lépjen fel, illetve nem áll ellenőrzése alatt semmilyen terület.

A bejelentés miatt azonban elhalasztották a Bagdadba összehívott nemzeti
megbékélési konferenciát, ami jól mutatja, hogy a Nuri al-Maliki vezette síita
kormány nem elég erős ahhoz, hogy egy asztalhoz ültesse Irak mélyen megosztott
politikusait.

Megosztott vélemények

Egyesült Államok: Bush elnök az ítéletről mint „Irak fiatal demokráciájának
jelentős teljesítményéről” nyilatkozott. A per pedig „az iraki nép
erőfeszítéseiben egy olyan mérföldkő, amely egy diktátor uralmát a törvény
uralmával helyettesíti”.

Európai Unió: az EU alapjában ellenzi a halálbüntetést, és ezért Szaddám
esetében sem tartja jó döntésnek. Finnország felszólította Irakot, hogy ne
hajtsák végre teljes mértékben az ítéletet.

Németország: Angela Merkel kancellár is utalt az unió alkotmányának
halálbüntetést ellenző részére. Merkel azonban azt is elmondta, hogy „ha ez a
bírósági döntés Szaddám Huszein tettei ellen kell hogy megtörténjen, akkor
helyes és fontos”.

Ausztrália: John Howard ausztrál miniszterelnök üdvözölte a bíróság döntését.
Véleménye szerint az egész per „a demokratikus reménység jele. Volt benne valami
hősies, amikor egy ország, amely olyan sok nehézségen és fájdalmon megy
keresztül, mint Irak, ennek ellenére még egy olyan szörnyetegnek is biztosítja a
demokratikus eljárást, mint Szaddám Huszein.”

Irán: „Szaddám Huszein bűnös, és megérdemli a halált. Reméljük, hogy
végrehajtják a kivégzést a diktátorok elrettentésére” – mondta sajtóértekezletén
Golamhoszein Elham, a teheráni kormány szóvivője.

Franciaország: az olasz és a francia külügyminiszter Párizsban úgy nyilatkozott,
hogy a halálos ítélet végrehajtását „etikai okokból” és a jelenlegi –
„mérhetetlenül aggasztó, a polgárháború küszöbén álló” – iraki viszonyok
szempontjából is ellenzi.

Az ENSZ emberi jogi főbiztosa, Louise Arbour nyomatékosan kijelentette: reméli,
hogy Irak kormánya be fogja tartani a kivégzésekkel szembeni moratóriumot.

A Vatikán nevében Renato Martino katolikus püspök az ítélet végrehajtását
„bosszúszomjas” tettnek nevezte.

Az Amnesty International emberi jogi szervezet szerint „a bíróság nem volt
pártatlan. Mindenkinek megvan a joga egy korrekt eljáráshoz, még azoknak is,
akiket olyan szintű tettekkel vádolnak, mint Szaddám Huszeint. Ez nem volt
korrekt eljárás.”

Pusztító életút

Szaddám Huszein al-Tikriti 1939-ben született a szunnita al-Audzsa
falucskában. Tízéves korában elszökött otthonról, és nagybátyjához, Kairallah
Tulfahhoz menekült, akinek politikai nézetei mély benyomást tettek rá.

Politikai pályafutása a Baath pártban 1965-ben indult el, amikor a titokban
szervezkedő párt vezetői főtitkárhelyettessé választották. 1968-ban a
Baath-kormány titkosszolgálatának vezetőjévé lépett elő, ami gyakorlatilag
megnyitotta az utat a párt vezetésének átvételére. Ez hivatalosan 1979-ben
történt meg. Előléptetését július 28-án hatalmas vérfürdővel „koronázta meg”:
egy állítólagosan leleplezett szír összesküvés ürügyén tisztogatás kezdődött a
párton belül.

Irak 1980-ban megtámadta Iránt. A háború 8 évig tartott, 40 millió dolláros
adósságot és mintegy 1 millió ember halálát eredményezve. Ekkor lettek először
bevetve az Irak által fejlesztett vegyi- és biológiai fegyverek is. Az egyik
legsúlyosabb eset ’88 márciusában Halabija kurd faluban volt, amikor 5 ezer
ember halt meg a mustárgáz- és idegméreg-támadást követően, további 10 ezren
pedig megsérültek.

Az iraki olaj fölötti rendelkezési jog teljes birtoklása érdekében Szaddám és a
pártvezetők kidolgozták az Anfal-hadjáratot a kurd kisebbség ellen. 1987 és 1988
között ennek a „programnak” köszönhetően több mint 100 ezer kurd tűnt el vagy
halt meg, az 1991-es lázadás után 1 millióan menekültek a hegyekbe vagy Iránba a
tömeges gyilkosságok és bebörtönzések elől.

1980 áprilisától kezdve tömegesen kezdték letartóztatni és kivégezni a síitákat.
Ekkor történt a dudzsaili mészárlás is, amely során 148 ember halt meg. Végül a
folyamatos zaklatás 1991 márciusában csúcsosodott ki, amikor a síiták
fellázadtak a rendszer ellen Bászrában. Az ezt követő megtorlások elől rengeteg
síita menekült Iránba és Szaúd-Arábiába.

1990-re komoly pénzügyi problémákkal kellett a Szaddám-rezsimnek szembenéznie.
Ennek leküzdése érdekében nyomást gyakorolt más olajkitermelő országokra, hogy
mesterségesen tornásszák fel az olaj árát a kitermelés visszafogásával, valamint
hogy engedjék el az Irán elleni háború miatt kölcsönkért 40 millió dollárt.
1990. augusztus 2-án Irak lerohanta Kuvaitot, ahol folytatódtak a civilek ellen
elkövetett atrocitások: nemi erőszak, ítélet nélküli kivégzések, ok nélküli
letartóztatások, kínzás. A nemzetközi közösség beavatkozását élő pajzzsal
kívánták megakadályozni: tömegesen rabolták el a külföldieket.

Az emberi jogok tiprása sem ekkor indult az országban. Az ország börtöneiben
rendszeresen „börtöntisztogatási akciók” zajlottak, ahol válogatás nélkül
gyilkolták a rabokat egészen az amerikai invázióig.

A rabokat sok helyen például fémdobozokba zárták, és ha nem vallottak, hagyták
őket a dobozban meghalni.

Olvasson tovább: