Kereső toggle

Provokál a Gonosz Tengelye

Észak-Korea, Irán, Szíria és a Hamasz stratégiai együttműködése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2002. január 29-én, országértékelő beszédében George W. Bush kijelentette:„Ismerjük [a terrorizmust támogató országok] valódi természetét. Észak-Koreában
egy olyan rezsim működik, amely rakétákkal és tömegpusztító fegyverekkel szereli
fel hadseregét, miközben kiéhezteti az ország lakosságát. Irán agresszív hajszát
folytat azért, hogy birtokába kerüljenek ilyen fegyverek, miközben egy választás
nélkül hatalomhoz jutott maroknyi elit lábbal tiporja az iráni emberek szabadság
iránti vágyát. … Az ilyen államok és terrorista szövetségeseik a Gonosz
Tengelyéhez tartoznak, akik azért fegyverkeznek, hogy a világ békéjét
fenyegessék. Azzal, hogy tömegpusztító fegyverek megszerzésére törekednek, ezek
az országok végzetes és egyre növekvő veszélyt képviselnek. Megtámadhatják a
szövetségeseinket, vagy megpróbálhatják megzsarolni az Egyesült Államokat.
Bármelyik is történne ezek közül, a közömbösség ára katasztrofális lenne.”



George W. Bush. Előre megmondta

Kevés olyan beszéd volt még a nemzetközi sajtó liberális-arabbarát főáramlata
által folyamatosan támadott Bush elnök repertoárjában is, amely annyi gúny és
szidalom tárgya lett volna, mint a Gonosz Tengelyéről elmondott mondatok.
Nevezték Ronald Reagan karikatúrájának, akinek számára a Gonosz Birodalma még a
Szovjetunió volt, Bushnak már csak Észak-Korea, Irak és Irán maradt. Szidták,
hogy keresztény vallási meggyőződését tükrözi a fogalom, mások azt kérdőjelezték
meg, hogy miért köti a terrorizmust egyes országokhoz, amikor az valójában
elnyomás ellen küzdő nincstelenek mozgalma. A legradikálisabb értelmiségiek
között sikk lett Bushról mint „az elsőszámú terroristáról” beszélni, aki
ráadásul értelmileg is elmaradott – mint két hete itt Budapesten is hallhattuk
néhány utcai szónoktól.



Khaled Meshaal

Közben négy és fél évvel később mi történik? A szíriai irányítás mellett
működő Hamasz-kormány orra előtt palesztin terroristák elrabolnak egy izraeli
katonát, egy másik fiatalt pedig brutálisan meggyilkolnak. A Gázai-övezetből
orosz gyártmányú rakétát lőnek ki egy izraeli nagyváros, Askelon központjára. A
Hamasz fél év alatt semmit nem tudott segíteni a palesztin emberek nyomorúságán,
most mégis – pontosabban éppen ezért – vállalja a jól kiszámítható határozott
izraeli válaszlépéseket. A túszul ejtett katonát a büntető akció ellenére sem
engedik szabadon, ezer terrorista szabadon bocsátását követelik érte cserébe.
Ezer kilométerrel keletre Teheránban megüzenik Amerikának és Európának, hogy
majd akkor válaszolnak az atomprogramjukkal kapcsolatos sokadszori kérdésekre,
amikor ők jónak látják, addig dúsítanak tovább az orosz építésű reaktorokban.
Végül pedig Kína távol-keleti védence, Észak-Korea úgy dönt, hogy célba veszi
Amerikát egy interkontinentális kísérleti rakétával. Csak örülhetünk, hogy ebben
Kim Dzsong Ilnek annyi sikere volt, mint hatvan éve egy másik tengelyhatalom
vezetőjének, aki V–4 rakétáival akarta lángba borítani New Yorkot. Csak struccok
és a világot Michael Moore szemüvegén keresztül figyelők mondhatják ezekre azt,
hogy véletlen egybeesés, a dolgok menetében nincs semmi változás.



Kim Dzsong Il

Szerintem pedig egy olyan jól megtervezett provokáció-hullámnak lehetünk a
tanúi Észak-Korea, Irán és a szíriai–palesztin Hamasz részéről, amelyről
szakemberek már évtizedek óta beszélnek. Joszef Bodansky, az amerikai
kongreszszus terrorizmus elleni bizottságának igazgatója a tavaly magyarul is
megjelent Békecsapda című könyvében azt állítja, hogy Szíria, Irak, Irán, Kína
és Észak-Korea vezetői már az első öbölháború után megegyeztek abban, hogy
Amerikát csak olyan erő képes megállítani, amely rendelkezik elrettentő erejű
atomfegyverrel, képes a hadviselés nem hagyományos formáira (tömegterrorizmus,
zavargások szítása bárhol a világon), és rakétáival le tud sújtani az ellenségre
a saját területén is. Ezeket a feladatokat egymás között felosztva Szíriának és
Iraknak a nemzetközi terrorizmus koordinálása és finanszírozása, Iránnak és
Pakisztánnak az atomfegyver beszerzése, Kínának a diplomáciai védernyő
biztosítása, Észak-Koreának pedig az interkontinentális rakéták kifejlesztése
jutott.



Ahmadinezsád

A stratégiai cél az volt, hogy úgy lehessen kirobbantani egy katonai
konfliktust, hogy az térben és célpontokban minden eddiginél átfogóbb legyen. Ha
lángba borul a Közel-Kelet, Amerikát egy Dél-Koreára, vagy akár Kaliforniára
irányzott rakétaeső semlegesítheti, különösen, ha ez a területén elkövetett
súlyos terrortámadások okozta káosszal is párosul. A diabolikus terv
megvalósítását akadályozta, hogy a tengely tagjai között a múltban sok
rivalizálás volt; Szaddam Huszein kikapcsolása is lassította a készülődést. 2006
nyarán azonban úgy tűnik, a főszereplők (Khaled Meshaal Hamasz-vezér, Mahmúd
Ahmadinezsád iráni elnök és Kim Dzsong Il észak-koreai elnök) és feltűnést
jobban kerülő mentoraik elhatározták, hogy a végsőkig feszítik a húrt. A
provokáció elkezdődött, most újra: „a közömbösség ára katasztrofális lenne.”

Olvasson tovább: