Kereső toggle

Saron talán békét is nyer

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ariel Saron, Izrael kormányfője kedd óta nyugodtan alhat. Hosszú, hosszú hónapok óta először. Törvénybe iktatták akaratát, amelyet ha kell, akár katonai támogatással is végrehajtanak.

Nyolcezer zsidót telepítenek ki Gázából. Többségükben olyanokat, akik vallási, politikai meggyőződésből laknak ott, akiknek az elveikhez való ragaszkodásuk fontosabb, mint saját és családtagjaik testi épsége, ha nem éppen élete, akik önként telepedtek le ellenségeik tömege közé, s akik maguktól sohasem hagyták volna el ottani otthonaikat. Ezt most mégis megteszik, mert Ariel Saron így akarja, s mert Saron, akarata véghezviteléhez megfelelő számú szövetségesre talált. Az a Saron, aki maga találta ki e települések létesítését, maga biztatta ezeket az embereket vagy a szüleiket az odatelepülésre, maga harcolta ki, hogy elhatározásuk véghezviteléhez a zsidó állam minden eszközzel támogassa őket, maga rendelte el katonai védelmüket, melynek következtében az izraeli hadsereg sok száz katonája esett el vagy sebesült meg.

Milyen ember ez a Saron? – teheti fel a kívülálló joggal a kérdést, ha csak ezeket a tényeket látja. Az első válasz nyilvánvaló: ha minden akaratát véghez tudja vinni, akkor erős. A második az, hogy úgy tűnik: következetlen. A harmadik az, hogy saját hívei árulója, a negyedik ennél egyszer?bb: hibbant.

Így volna? A válasz nézőpont kérdése. Vitathatatlanul erős. Nagyon erős. Következetlennek azonban csak az tarthatja, aki nem ismeri eredeti célját, amit közel negyven éve fogalmazott meg: "Nekünk, izraelieknek azért kell az országhatárainkon túl háborúznunk, mi több, területeket szereznünk, hogy azokon belül egyszer békében éljünk."

A zsidó állam legádázabb és legerősebb ellensége, Egyiptom – hogy
visszakapja a Sínai-félszigetet – 1979-ben békejobbot nyújtott. Vagyis Izrael területet adott – ha tetszik, vissza – a békéért.

A palesztinok önállóak akarnak lenni? Saját államot akarnak? Legyen nekik – mondják Jeruzsálemben 1993, az oslói szerződés aláírása óta. Csakhogy annak ára van: az Izrael elleni terror megszüntetése. E követelés nem csak ésszerű, de jogos is, ezt még a palesztin terror atyja, Jasszer Arafat is kénytelen volt elismerni. Hogy ezt az árat nem volt hajlandó megfizetni, az más lapra tartozik. Ám a raisz helyébe – úgy tűnik – egy reálpolitikus lépett. Alig három hónap alatt sikerült meggyőznie az izraeli biztonsági szolgálat által alaposan meggyengített terrorszervezeteket is arról, hogy az önálló államiság fontosabb az őket is pusztító harcnál. S ha békét nem is hirdetnek, de a hudnára, fegyvernyugvásra – ha csak egy meghatározott időre is – hajlandóknak mutatkoznak. S mert Saron ezt biztatónak látja, megteszi az első, nem kis lépést egy várható, tartósabb békés időszak reményében. Inkább vállalja a parlamenti, ideológiai harcot saját pártjával és elvbarátaival, mint az állandó fegyveres konfliktust a palesztin terroristákkal. És tudja, hogy Izrael lakosságának többsége vele van. 

S ha ez megszületik, jöhet Ciszjordánia. Hogy abból mit és mennyit kapnak a palesztinok, az alku tárgya lesz. A békéért cserébe! De az még a jövő zenéje. Ma ott kell békét teremteni, ahol lehet. És úgy tűnik: Gázában lehet. 

Hogy mindezt a telepesek egy hányada ellenzi? Meglehet. De Izrael zsidó lakossága több mint ötmillió ember. A telepesek száma pedig nem több, mint ennek az öt százaléka. Azok közül is sokan szívesen, mások nem örömmel, de beletörődve – mellékesen mintegy félmillió dollárnyi kártérítéssel a zsebükben – elhagyják a szögesdrótokkal védett, gettószer? telepeket. 

A Sínai-félszigeten épült paradicsomi állapotokat mutató zsidó várost, Jamitot is csak erőszakkal tudta kiüríteni a Camp David-i békeszerződés után a többek között akkor is Saron vezette izraeli hadsereg. De ki sajnálja ma Jamitot? Ám az azóta is tartósnak mutatkozó béke Egyiptommal ugyancsak meghatározza Izrael és népe életét.

Olvasson tovább: