Kereső toggle

Bush békülni jött Európába

Egy cél, két út

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Nem fogadjuk el azt a hamis képet, amely a nyugati világot az idealista Egyesült Államokra és a cinikus Európára osztja fel" – ezzel a békéltető kijelentéssel indult el George W. Bush amerikai elnök három országot érintő európai útjára. Bár vannak, akik egyfajta Canossa-járásként igyekeznek beállítani Bush tárgyalásait a Donald Rumsfeld által nemrég még "a régi Európa" országai közé sorolt államok vezetőivel, az engesztelő hangvétel és a barátságos gesztusok kölcsönösek voltak. Javier Solana, az unió külpolitikai biztosa szerint a "feszültségek elmúltak", és ideje "a jövő felé fordulni". A mosolydiplomácia ellenére a vitatott kérdések többségében továbbra is szakadék választja el az amerikai és az európai álláspontot. A kontinens lakóit is hidegen hagyják a "transzatlanti egység új korszakáról" szóló hangzatos mondatok: egy felmérés szerint az európaiak 76 százaléka elutasítja azt, ahogy szerintük Bush a nemzetközi kapcsolatokat kezeli.



Jose Manuel Barroso, George W. Bush, Jean-Claude Juncker és Javier Solana Brüsszelben. 

A hangnem már barátságos Fotó: Reuters

Az újraválasztott amerikai elnöknek januári beiktatása után az első külföldi útja Európába vezetett. Bush az ötnapos út állomásainak kiválasztásával is üzent: először Brüsszelbe látogatott. Mint arra a The Guardian cím? brit napilap emlékeztet: Bush előtt egyetlen hivatalban lévő amerikai elnök sem kereste fel az Európai Unió adminisztrációs központját, szemben a NATO ugyancsak Brüsszelben található főhadiszállásával, amely rendszeresen fogadta az Egyesült Államok első emberét. Másodikként Bush a németországi Mainz városába utazott, ahol 1989-ben apja, az idősebb Bush elnök egy "teljes és szabad Európa" megvalósítására szólított fel. A tizenhat évvel ezelőtti beszéd nem maradt pusztába kiáltott szó: ezt volt hivatva igazolni Bush európai útjának – lapzártánk után sorra kerülő – harmadik, utolsó állomását Pozsonyban. 

Az elmúlt két évben az amerikai–európai kapcsolatok a háború utáni mélypontjukra süllyedtek. A washingtoni kormányzat chamberlaini megalkuvóknak tekintette azokat az uniós országokat, amelyek ellenezték Irak megtámadását, és a korábbi szövetségesek helyett a 2004-ben csatlakozott országok között keresett új barátokat magának. A legfőbb európai kritikusok: Jacques Chirac francia elnök, Gerhard Schröder német kancellár és a madridi merényletek után gyors visszavonulót fújó Zapatero spanyol kormányfő nem szívesen látott vendégek lettek Washingtonban. 

 Nem szolgálta a barátságot az sem, hogy a tavalyi elnökválasztási kampányban sok európai politikus világossá tette, hogy John Kerryt látná szívesen a Fehér Házban.

Az iraki háború mellett további ellentétek is nehezítették a kapcsolatok javítását. A palesztin–izraeli tárgyalások során az Unió egyenrangú közvetítőként szeretne megjelenni az Egyesült Államokkal, amit nemcsak az izraeli kormány, hanem Bush elnök környezetében is sokan fenntartásokkal kezelnek, a nyugat-európai államokban élő nagyszámú muszlim lakosság politikai befolyásától tartva. Irán atomhatalmi törekvéseiről is eltérően vélekednek az óceán két partján. Az európai vezetők a tárgyalások folytatása, sőt a békés célú iráni nukleáris programok támogatása mellett érveltek, míg Washingtonban az elterjedt hírek szerint már egy megelőző katonai csapást készítettek elő. (Brüsszelben most Bush "nevetségesnek" minősítette ezeket a feltételezéseket. A múlt héten azonban percek alatt bejárta a világ hírügynökségeit egy utóbb tévesnek minősített iráni bejelentés, miszerint rakétatámadás érte a busheri atomreaktor körzetét. Még az olajárak is megugrottak a hír hallatán, és az izraeli kormány is sietve bejelentette: nincs köze az iráni eseményekhez – mielőtt kiderült volna, hogy nem ellenséges támadás, hanem repülőbaleset okozta a robbanást, amely ráadásul az erőműtől 180 kilométerre történt.)

A feloldhatatlannak látszó nézetkülönbségek közt szerepel még a nemzetközi büntetőbíróság felállítására vonatkozó kezdeményezés (Amerika hallani sem akar arról, hogy állampolgárai felett egy ENSZ-bíróság ítélkezzen), a kyotói környezetvédelmi megállapodások kérdése, és a Kína elleni fegyverszállítási embargó felfüggesztése. (A Tienanmen téri megtorlást követően hozott büntetőintézkedésen most az európai országok szeretnének túllépni, nem utolsó sorban a kínai piacnyerés érdekében).

A fenti lista jelzi Bush bizalomépítő útjának a nehézségeit. Az elnök igyekezett kedélyesen kezelni a személyét ért kritikákat. Brüsszeli beszédét azzal kezdte, hogy felidézte, milyen lelkesen fogadták Európában kétszáz évvel ezelőtt Benjamin Franklint. "Én is ilyet reméltem magamnak, de Rice külügyminiszter aszszony azt tanácsolta, hogy inkább legyek realista."

A beszéd érdemi részében Bush a "biztonság két pillérének" nevezte Észak-Amerika és Európa szövetségét, amely közé nem fog éket verni "semmilyen átmeneti vita, sem kormányok közti nézeteltérés, soha semmilyen erő a földön".

A közösen megoldandó feladatok közt az első helyen a közel-keleti béke megteremtését nevezte meg. "Hosszú távon senki nem élhet békében és biztonságban, ha a Közel-Kelet továbbra is gyilkos ideológiák és a legpusztítóbb fegyverekre törekvő terroristák fészke lesz" – mondta Bush, aki szerint egy szabad és békés Palesztina az egész Közel-Keleten lendületet adhat a reformoknak. Ehhez a folyamathoz az izraelieknek is hozzá kell járulniuk, hogy a reménybeli demokratikus palesztin állam ne elszigetelt területekből álló ország legyen, hanem egy "igazán életképes, területi egységet alkotó állam". Izraelnek ezért be kell szüntetnie az újabb települések létesítését, és támogatnia kell a palesztin gazdaság felépítését. Az elnök a másik oldal számára is elvárásokat fogalmazott meg: az arab államoknak fel kell hagyniuk a gyűlöletkeltő propagandával a médiában, a terrorizmus állami és magánformában való támogatásával, és normális kapcsolatokat kell megkezdeniük Izraellel. A palesztin vezetésnek pedig fel kell számolnia a terroristacsoportokat és a korrupciót.

Bush úgy látja, hogy az iraki példát, vagyis a szabad választáson alapuló és a külvilágot nem fenyegető politikai berendezkedést nem lehet kívülről meghonosítani a Közel-Keleten, ahhoz az állampolgárok akarata szükséges. Amerika kész, ha kell, éveket várni, amíg ezek a folyamatok elindulnak (Bush ennek érzékeltetésére Albert Camus-t idézte, aki a szabadságot hosszútávfutáshoz hasonlította). Ezek közt Bush a Libanont sújtó szíriai megszállás megszüntetését és Irán atomfegyverhez jutásának megakadályozását nevezte meg. Libanon ügyében Bush francia
támogatásra számít (a meggyilkolt Hariri volt libanoni kormányfő Chirac elnök jó barátjának számított), míg Iránnal szemben német oldalról kapott – igaz, csak óvatos – támogatást, cserébe azért az ígéretért, hogy Amerika is mindent megtesz a diplomáciai erőfeszítések sikeréért.

Bush beszédében név szerint is jutott hely két kelet-európai vezető – Kwasniewski lengyel és Adamkus litván elnök – dicséretére, akit segítettek megoldani az ukrán választások során kialakult válságot. Oroszországot viszont arra emlékeztette az amerikai elnök, hogy meg kell újítania a demokrácia és a törvényesség iránti elkötelezettségét. Az csak lapzártánk után derül ki, hogy a kritika mennyire befolyásolja Bush elnök és az újraválasztása mellett a világ vezetői közül szinte egyedül kiálló Vlagyimir Putyin közti barátságot.

Titkos felvételeket készített Bush barátja: Júdás-szalagok

George W. Bush amerikai elnökkel folytatott magánbeszélgetéseiről készített titkos hangfelvételeket hozott nyilvánosságra az elnök egy korábbi tanácsadója. A hangfelvételekről a The New York Times hétvégi száma címlapon számolt be.

A hangfelvételeket 1998 és 2000 között rögzítette Doug Wead, amikor Bush elhatározta, hogy megpályázza az elnöki széket. Wead az idősebb Bush befolyásos evangéliumi tanácsadója volt egészen 1990-ig, amikor is távoznia kellett azért, mert konzervatív vezetőknek írt egyik levelében bírálta a Fehér Házat, mivel az homoszexuális aktivistákat hívott meg egy rendezvényre. 1998-tól kezdődően pedig arról tárgyalt az akkor elnöki ambícióit érlelgető kormányzóval, hogy milyen úton tudná megnyerni az evangéliumi keresztény szavazótábort. A felvételekből kiderül, hogy Bush ekkortájt számos dilemmával küzdött, mert nem támogatta teljes mértékben a konzervatívok politikai programját. Többször utalt azon félelmére, hogy ha nem lép fel határozottan a melegek ellen, azzal elfordíthatja magától az evangéliumi szavazótábort, ugyanakkor a világi szavazókat sem akarta elfordítani azzal, hogy túl sokat találkozik a keresztény vezetőkkel. A felvételen Bush utalt arra is, hogy fiatalon az alkohol mellett kipróbálta a marihuánát is.

A New York Timesban megjelent cikk szerint Wead 12 kazettát játszott le az újság egyik riporterének. A hanganyag ritka bepillantást enged egy leendő elnök gondolatvilágába, személyiségébe és politikai elképzeléseibe. Azonban jogosan merül fel a kérdés, hogy Wead miért készítette a felvételeket. Állítása szerint azért rögzítette a beszélgetéseket, mert már akkor tudta, hogy Bush beírja magát a történelembe. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy remélte, hogy Bush felkéri őt egy önéletrajzi könyv megírására a kampány során, továbbá, hogy pontos "feljegyzéssel" rendelkezzen arról, hogy Bush hogyan gondolkodik magáról. Bár Wead sosem jutott a jelenlegi elnök kampánystábjában fontosabb szerephez, a felvételek alapján sejthető, hogy ezt mindvégig nehezményezte.

A kazetták létére akkor derült fény, amikor Wead egy most készülő, az amerikai elnökök gyermekkorát feldolgozó könyvében idézett beszélgetés hitelességéről nyilatkozott egy újságírónak. A mostani hírverés feltehetően jó reklám lesz Wead könyvéhez, bár bevallása szerint nem ez motiválta a nyilvánosságra hozatalkor. Bár a cikkből nem derül fény egyértelműen Wead indítékára, azzal azonban tisztában van, hogy Bush ezt a lépését minden bizonnyal árulásnak fogja tekinteni. A Fehér Ház nem tagadta a hanganyag hitelességét. "A kormányzó magánbeszélgetést folytatott egy olyan személlyel, akit a barátjának hitt" – fogalmazott Trent Duffy fehér házi szóvivő. (Széchey Noémi)

Olvasson tovább: