Kereső toggle

Külföldi aggodalmak státusügyben

Nem lesz új kisantant

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar parlament elkezdte a státustörvény vitáját, a környező országok némelyikében eközben valóságos kampány indult a tervezet ellen, illetve gyaníthatóan a tervezet okán tulajdonképpen a magyar kormány ellen. Szlovákia és Románia többségi politikusainak nyilatkozataiból azonban általában hiányzik egy-két fontos konkrétum. A lapok ingerült cikkeiből sem derül ki, vajon mely cikkelyekben érhető tetten a más államok területén élő magyarok "megengedhetetlen etnikai diszkriminációja", melyek azok a mozzanatok, amelyek nem Magyarország, hanem a szomszédos országok területén kapcsolódnának az alkalmazáshoz, tehát előbb kétoldalú megállapodásokkal kellene rendezni őket? Amikor a román kormány valamelyik szóvivőjét magyar újságírók kérdezik erről, általában annyi a válasz, hogy a szakértői tárgyalásokon majd előkerülnek a vitatott elemek, a román és a szlovák sajtó viszont nem is tesz fel ilyen kérdéseket, nyilván annyira evidensnek tartja, hogy miért kell tiltakozni a magyarok diszkriminatív lépései ellen.



Ion Iliescu román elnök (jobbról) Ilie Ilascu szenátorral, akit kilenc éve Moldovában halálra ítéltek, majd a börtönbüntetése alatt képviselőnek választottak. Támogatott státust kapott Fotó: Reuters

A magyarkérdés megint "divatba jött" Romániában – a közismerten magyargyűlölő költő és politikus, Adrian Paunescu megfogalmazása ez, aki régebben Ceausescu udvari bárdjaként, most pedig a kormányzó párt szenátoraként őrzi a román érdekeket és identitást. Kétségtelen, hogy a régi-új bukaresti vezetés számára ez az első alkalom, hogy megmutassa, mennyire nemzeti a kormány, annak ellenére, hogy olyan engedményeket tett a kisebbségeknek, mint az anyanyelvhasználatot engedélyező helyi közigazgatási törvény. Vagy újabban az, hogy – papíron természetesen független testületként, de amúgy nyilván a kormányhatalom intézményeként – a bukaresti akadémiai akkreditálási bizottság megadta az engedélyt az erdélyi magyar magánegyetem első néhány szakának beindítására. Hogy e döntések logikájával szöges ellentétben ugyanez a kabinet most nekimegy a státustörvénynek, az a sajátos román kettős politizálás része.

Épp az engedmények politikáját kell kiegyenlítenie a hatalomnak a kemény fellépéssel ahhoz, hogy ne váljék túlságosan kiszolgáltatottá a sokfelől érkező nyomásoknak, és ne lehessen azzal vádolni, hogy túlságosan kiszolgálja a magyar érdekeket. Egyébként ez volt az alapdilemmája az előző román vezetésnek is, csak pont fordítva: a külkapcsolatokban kellett kompromisszumokra kényszerülnie, és elfogadnia a magyarokkal szembeni mosolypolitikát, miközben befelé elutasította a romániai magyarság követeléseit.

A fordulat külső oka az, hogy – mint korábban jeleztük (Hetek, 2001. április 14.,
Az esélytelenek nyugalma), Románia számára ma már nem annyira lényeges a világ előtti pozitív kép, mert a kirakatpolitika céljai nagyon elcsúsztak: az uniós tagság a távoli jövő ködébe vész, és a jövőre meghirdetett prágai NATO-csúcs sem kecsegtet túl sok reménnyel az atlanti meghívásra. Nincs tehát miért túl sok áldozatot hoznia – legalábbis a saját gondolkodása szerint – a román kormánynak az integráció oltárán, sőt, a státustörvény miatt konfliktusossá váló kétoldalú kapcsolatrendszer annyi elégtételt jelenthet az integrációs kudarcokkal és szociális feszültségekkel terhelt bukaresti politikának, hogy a romló viszony esetleg a Romániánál sokkal felkészültebb Magyarország uniós belépését is megnehezítheti.

Otthon azonban a Nastase-kormány nem engedheti meg a közvetlen konfrontációt a magyarokkal, mert ezzel saját bukását kockáztatja. A december óta lavírozó kisebbségi kabinet, amely az év végi megállapodások szerint az úgynevezett demokratikus ellenzéki pártoktól kapná a parlamenti támogatást, tökéletesen magára maradt, és már csak egyetlen formáció tartja magát az egyezményhez: az RMDSZ. A volt igazságügy-miniszter, Valeriu Stoica vezette liberálisok éppúgy kihátráltak a paktumból, mint a Petre Roman vezette demokraták. Egyik párt mozgása sem keltett túl nagy meglepetést, különösen a demokraták mutattak különleges kacskaringókat az elmúlt években: a korábbi ciklus idején rendre ők robbantották ki a kormányválságokat aktuális politikai céljaiknak megfelelően. Az RMDSZ vezetői viszont, mint az előző koalícióban, úgy most is az állandóságot és a becsületes partnerséget képviselik: amíg a kormányhatalom nem rúgja fel a megállapodást, addig ők sem vonják meg támogatásukat a kisebbségi kormánytól. Így lehetett átvinni a költségvetést, és így van reménye a Nastase-kabinetnek arra, hogy átvészelje a hamarosan következő bizalmi szavazásokat. 

A Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata Párt politikusai számára, ha érdekeik mást diktáltak, korábban sem volt döntő az olyan megfontolás, mint az ország stabilitása és európai kilátásai. A magyar politikusok viszont most abban őrlődnek, hogy ha ők is felrúgják a támogató formulát, akkor vagy megbukik a kormány, és ki kell írni az előrehozott választásokat, ami újabb sokhónapos zűrzavart, veszélyes instabilitást jelent, vagy pedig a kormányzó Társadalmi Demokrácia Pártja kénytelen egy másik szövetség felé tapogatózni, a szélsőséges Nagy Románia Párt irányába – ez pedig ugyancsak és végképp lezárná a sorompót Románia előtt Európa felé.

A helyzet kellemetlen a kormányerőnek is, amely ebben a kutyaszorítóban csak a Budapest elleni fellépéssel szerezheti vissza nemzeti nimbuszát, s a hazai magyar partnerrel nagyon is kesztyűs kézzel kell bánnia. Jellemző az akkreditációs törvény körüli huzavona. A kormánypárt a szakbizottságokban elvetette azt a "nagyromániás" indítványt, hogy az újonnan alakuló tanintézetekben is legyen kötelező a tárgyak egyharmadának román nyelven történő oktatása, ami nyilvánvaló ellehetetlenítési kísérlet a magyar magánegyetem ellen. Ezt követően a kormánypárti alsóházi elnök váratlanul és a házszabályt felrúgva visszautalta a bizottságok elé a szavazásra kész tervezetet, alkalmat adva arra, hogy elodázzák a döntést, és ismét vita tárgyává tegyék a már eldöntött kényes cikkelyeket. 

Mindez néhány nappal az első magyar egyetemi szakok elfogadása után történt: a kormánypárt egyik oldalon enged, a másik oldalon pedig óvatosan próbálja legalább az időt húzni – de szemlátomást nem akar olyan összecsapást, mint például amikor a Parasztpárt csapott össze koalíciós partnerével, az RMDSZ-szel 1998 őszén a tanügyi törvény és az anyanyelvi oktatás kapcsán. 

Közben persze a státustörvény elleni hadakozásnak megvannak a maguk másodlagos, de mélyen gyökerező forrásai a román közgondolkodás előítéleteiben is. Az átlagromán azt még csak-csak lenyelné, hogy Magyarország momentán előbbre tart a sokkal hatalmasabb, erősebb és az információi szerint jóval fejlettebb Romániánál, ha megkapja a kellő magyarázatot, miszerint a magyarok ravaszul be tudták hízelegni magukat Amerika és Európa kegyeibe. De hogy a romániai magyar is előbbre tartson a romániai románnál, hogy a romániai magyar az anyaországa segítségével megússza az általános romániai receszsziót, a szegénységet és kilátástalanságot, ez már valóban nehezen elviselhető gondolat a többség számára. 

Nagyon halványan ugyan, de egy külügyi államtitkári nyilatkozatban felbukkant egy igen fontos mozzanat, amire a jelek szerint egyelőre nem figyeltek fel a magyar oldalon. Logikus ugyanis a kérdés, vajon miért kifogásolja a bukaresti kormány a magyar státustörvényt, amikor a román állam nem kedvezményeket, hanem kettős állampolgárságot, tehát a magyar státustörvénynél még sokkalta komolyabban "diszkrimináló" elbánást kínál a Moldovai Köztársaság románjainak. Nos, az államtitkári válasz erre röviden annyi, hogy ennek történelmi oka van, hiszen a mai Moldova a Molotov-Ribbentrop paktumig Románia szerves része volt. A román külügyesnek nem is kell tovább folytatnia, hogy kiegészítsük a gondolatot: a különbség lényege tehát, hogy Erdély viszont sosem volt Magyarország szerves és integráns része, a magyar államnak tehát nincs jogalapja úgy bánni az erdélyi magyarokkal, mint a román államnak a moldovai románokkal. 

Végül ugyancsak egy korábbi történelmi periódus politikáját idézte, ahogy a román miniszterelnök Pozsonyban keresett szövetségest a Budapest elleni fellépéshez a státustörvény kapcsán. Miközben a személyes találkozóra épp egy, a régi ellentéteket felolvasztó szövetségi rendszer, a NATO kiterjesztése jegyében került sor, Adrian Nastase nyilatkozata sok magyar megfigyelőben inkább az egykori kisantant korára emlékeztetett. Néhány nappal később azonban a szlovák fél tisztázta: nem kíván a román kormánnyal egységben fellépni a magyar státustörvény kapcsán. Pozsony nyilván annyival óvatosabb Bukarestnél kritikájában és egy NATO-taggal szembeni konfrontációs kedvében, amennyire komolyabbnak érzi esélyeit a NATO- és uniós tagságra.

Olvasson tovább: