Kereső toggle

Békeszerződések és a palesztin állam

Döntések előtt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 2000. év hátralevő részében sorsdöntő politikai döntések várhatók
Izraelben. Vajon a Cahal kivonja-e csapatait a dél-libanoni biztonsági övezetből? Ha
igen, akkor mi történik majd utána? Vajon május 13-ra aláírja-e Izrael és a
Palesztin Autonómia-hatóság az elvi keretegyezményt? Vajon kikiáltja-e Arafat a
palesztin államot, és ha igen, milyen módon, milyen körülmények között? Vajon aláírják-e
a palesztin probléma végső rendezéséről szóló megállapodást? Vajon Szíria is a
béke útjára lép, és Asszad lemond arról, hogy a Genezáreti-tó partján verje fel a
sátrát? Megannyi kérdés, amelyekre egyelőre nincs válasz.



Palesztin és izraeli rendőrök összetűzése a gázai övezetben egy zsidó település
közelében. Erőpróba        Fotó: Reuters

Mi történhet a Közel-Keleten az elkövetkezendő hónapokban? Több mint valószínű,
hogy az izraeli hadsereg júniusban kivonja csapatait a déli zónából, hogy felsorakozzék
a nemzetközi határon. Már épülnek az új őrállások, a határ menti települések köré
szögesdrótból kerítést fonnak, s gomba módra emelkednek a kibucok és mosavok fölé
az őrtornyok.

A kivonulás nehéz dilemma elé állítja nemcsak a szír vezetést, de a Hezbollah irányítóit
is. Asszad fontos ütőkártyát veszít el az Izraellel folytatott alkudozásban, s nyilvánvaló,
hogy nem nyeli le egyszerűen a fiaskót. A Hezbollah pedig törheti a fejét, hogyan
folytassa az Izrael elleni háborút azok után, hogy a zsidó állam kivonva csapatait
megfosztja őket a fegyveres harc nemzetközi jogcímétől.

A terv szerint a síita szervezet esetleg folytatná harcát azon a címen, hogy Izrael
nem teljesítette maradéktalanul a kivonulást, ám ez kevéssé valószínű. Sokkal valószín?bb
az a variáció, hogy a Libanon déli részében lakó palesztin fegyveresek folytatnák a
harcot a nemzetközi határon át, mondván, hogy Izrael a megszállt Palesztina. A kérdés
persze az, mit tekintenek nemzetközi határnak: az 1923-ban a Népszövetség által meghúzott
vonalat, vagy pedig az 1978-ban az ENSZ által hallgatólagosan jóváhagyottat…

Washingtonban Barak és Arafat abban állapodtak meg Clintonnal, hogy a végső rendezésre
vonatkozó tárgyalásokat az izraeli üdülőhelyen, Eilaton folytatják tovább Dennis
Ross és helyettese, Aaron Miller részvételével. Május 13-ig mindössze két hét
maradt, s a különbségek még mindig jelentősek. Az izraeli álláspontot a televízió
hírműsora szivárogtatta ki: ezek szerint Izrael nem ellenzi, hogy a Nyugati Part 70 százalékán
létrejöjjön a palesztin állam egy egybefüggő területen. Fennmaradó 10 százalékot
Izrael annektálna, míg 20 százalékról (a Jordán völgyéről) csak később döntenének.
A zsidó települések 70 százaléka a tömbökben izraeli területen marad. A fennmaradó
30 százalék választhat, hogy kiüríti a települést, vagy pedig palesztin fennhatóság
alatt, de autonóm zsidó területként a helyén marad. Az egyesített Jeruzsálem Izrael
fővárosa marad, ám a város környéki falvak, így Abu Disz és Anata a palesztinokhoz
kerülne teljes felügyelettel. A menekültekért Izrael semmiféle felelősséget nem vállal,
sem erkölcsi, sem anyagi tekintetben, mivel a kérdést a palesztinok és az Arab Liga
okozták, azzal, hogy elutasítva az ENSZ Közgyűlés 1947. évi 181. számú határozatát,
háborút indítottak a zsidó állam ellen.

A palesztinok álláspontja ettől távol áll. A Washingtonban tartózkodó Saeb Erakat
az Arafatra váró újságírók előtt kijelentette, hogy nem lesz béke, ha a palesztin
menekültek nem térhetnek vissza Izraelbe, ha nem alakul meg a palesztin állam az
1967-ben megszállt területeken Kelet-Jeruzsálem fővárossal, a határok, valamint a víz
feletti ellenőrzés nem kerül palesztin kezekbe, és a zsidó településeket nem számolják
fel. A távolság meglehetősen nagy, ezért kísérelte meg Clinton, hogy nyomást
gyakoroljon Arafatra, mondván: neki is kompromiszszumot kell kötnie, mert különben
nincs esély a végső rendezésre.

Barak ajánlata, hogy a Nyugati Part 70 százalékán alapítson államot, miközben
Jeruzsálem, a menekültek, a víz és a határok ügyét egy későbbi időpontra
halasztanák, süket fülekre talált. Arafat azt követeli, hogy még az időközi megállapodások
keretében kapja meg a Nyugati Part 90 százalékát, amelyen aztán – megtagadva a végső
megállapodás aláírását – önhatalmúlag kikiáltja a független palesztin államot
Jeruzsálem fővárossal. Az elvi keretegyezményt talán még aláírja, mert erre az
esetre Baraktól újabb 10 százaléknyi területet kaphat. Ám nem kétséges, hogy a
palesztin vezető semmilyen végső rendezést nem ír alá, hanem a konfrontáció útját
választja.

Ez a lehető legveszélyesebb forgatókönyv mind Izrael, mind pedig Jordánia számára,
mert mindkét állammal szemben területi követelésekkel élhet a palesztin állam,
amelyet természetesen a világ államainak túlnyomó többsége azonnal elismer.

Ez az aggódás vezette Abdallah jordán királyt is a héten Eilatra. A király attól
tart, hogy ha nem halad előre a békefolyamat Szíriával és a palesztinokkal, akkor háborús
helyzet állhat elő, amely Jordániát lehetetlen választás elé állítaná. Ha az
arab világ mellé áll, akkor fel kell mondania az Izraellel kötött békét, és semmi
esélye sem marad, hogy invenciózus gazdasági reformjait megvalósíthassa. Ha pedig
Izrael mellé áll, akkor kiközösítik az arab és a muszlim világból. Ne felejtsük
el, hogy Jordánia Irakkal, Iránnal és Szíriával is határos. A palesztinokkal való végső
megállapodás azért fontos számára, hogy a palesztinok egyszer s mindenkorra
lemondjanak Jordániával szembeni követeléseikről. Ám a palesztinok Izraellel sem kötnek
végső megállapodást azért, hogy ne kelljen lemondaniuk a zsidó állammal szembeni igényeikről.
Így Abdallah is hiába várja az országát illető garanciákat.

Olvasson tovább: