Bill Clinton, Gerhard Schröder és Jacques Santer a bonni csúcstalálkozó után.
Egyeztettek a Közel-Keletről is. Fotó: MTI
Izraeliek és palesztinok úgy határoztak, hogy Jeruzsálem kérdését az oslói tárgyalások
utolsó szakaszában döntik el, ezért a Fehér Ház szerint a nagykövetség Jeruzsálembe
való áthelyezése veszélyeztetné a végső tárgyalások kimenetelét. Az amerikai álláspont
szerint megengedhetetlen ugyanis, hogy a kormányzat ebben a fontos kérdésben Izraelnek
elsőbbséget biztosítson a palesztinok hátrányára. Ez megkérdőjelezné Washington tárgyilagos
közvetítő és az egyezményt garantáló szerepét a békefolyamatban.
Ilyen metsző élesség? logikával szemben semmit sem tehetnénk, ha a gondolatmenet nem
hibádzana valahol. A leendő új amerikai nagykövetség épületének alapjául szolgáló
telek Jeruzsálemben nem az arabok és a nemzetközi közösség által vitatott keleti,
hanem a vitathatatlan nyugati részen helyezkedik el. Még – legalábbis egyelőre – a
palesztinok sem merészkednek odáig, hogy a városnak ezt a felét is elvitassák Izraeltől,
és megelégednek a keleti fél – benne az Óváros – követelésével. Ez nem zavarja
a PFSZ-t abban, hogy azt állítsa: "egész Izrael megszállt palesztinai föld". Ám
tudja, hogy ez a jelenlegi helyzet tarthatatlan tárgyalási pozíció. Így követelése
az Izrael által 1967-ben elfoglalt földek visszaszerzésére, valamint a menekültek
visszatérési jogának elismertetésére irányul. Arafat nemrégiben a kabinet ramallahi
ülésén kijelentette: a "koszovói megoldás" számára is elfogadható lenne.
Nyugat-Jeruzsálem azonban – ami 1948-tól izraeli fennhatóság alá tartozik – nem
szerepel a kívánságlistán. Természetesen Izrael abba sohasem egyezne bele, hogy az
1967 előtti területeit is áruba bocsássa.
Clinton legutóbbi döntése kétségbe vonja Izrael jogát a város nyugati feléhez.
Ezzel egy olyan, határozottan Izrael-ellenes álláspontot foglal el, amelyet a
palesztinok még álmukban sem merészeltek volna megvalósítani vagyis hogy azt követeljék,
Izrael bocsássa alkuba a végső megállapodás során az 1967 előtt birtokolt területeit
is.
A palesztinok természetesen hangsúlyozták: a nagykövetség Jeruzsálembe történő átvitelével
az amerikaiak minden hitelüket elveszítenék. Számukra a vétó "isteni ajándék",
hiszen ezzel az amerikai elnök igényt formál számukra olyan területekre is, amelyekre
gondolni sem mertek volna.
Ha Clinton valóban elő akarta mozdítani a palesztinok és izraeliek megbékélési
folyamatát, akkor ez a lépése a legrosszabb volt, amit tehetett. Vétója ugyanis azt
jelezte, hogy Jeruzsálem kérdésének egésze a tárgyalóasztalra kell, hogy kerüljön.
Tekintettel azonban arra, hogy nincs olyan izraeli kormány, amely kielégítené a
mesterséges módon megnövelt várakozásokat, jelentősen csökken az esély a végső
megállapodások elérésére.
Clinton viselkedése megerősíti az amerikai közvetítés pártatlanságával
kapcsolatos izraeli aggodalmakat. Izrael kész a területi kompromisszumra azzal a feltétellel,
hogy a válság egyszer s mindenkorra lezárul, és fegyveres konfliktusok kirobbantásával
fenyegetőzve a palesztinok nem állnak elő újabb követelésekkel.
A clintoni vétó üzenete azonban ezzel ellentétes. Minden izraeli engedményt újabb
nyomás követ további lemondásokra. Jichak Rabin óriási engedményt tett, amikor
beleegyezett abba, hogy Kelet-Jeruzsálem ügye is a tárgyalóasztalra kerüljön, annak
ellenére, hogy ebben az egy kérdésében minden politikai erővel – az arab pártokat
kivéve – teljes az egyetértés: az egyesített Jeruzsálem Izrael fővárosa marad.
Clinton ellenben ezt azzal viszonozza, hogy a város nyugati részének izraeli fennhatóságát
is megkérdőjelezi.
A leendő izraeli kormánynak még "el kell adnia" az izraeli társadalomnak a végső
megállapodásokat. Clinton aláásva az Egyesült Államok biztonsági garanciájának
– amely nélkül elképzelhetetlen a végső rendezés – hitelét és szavahihetőségét,
jelentősen megnehezíti a Barak-kormány, s így saját céljának elérését is.
1999. 06. 26. (III/25)
