Kereső toggle

A vízilabda életre nevel

Interjú dr. Kemény Dénessel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar vízilabda - történelem legered-ményesebb szövetségi kaptányával beszélgettünk sikerről, kudarcról, a vízilabda jelenéről. Azt mondja, jó játékosok mindig lehetnek, de olyan csapat, mint az övé volt, nemigen lesz még egy.

A gyökerektől indulva, hogyan nézett az édesapjára? Mikor tudatosult Önben az, amit sokszor emlegetett különböző platformokon, hogy „a fater produktuma vagyok”?

– Ezt talán felnőttként fogtam így föl, addig egy nagyon természetes közegben éltem, hiszen apám révén majdnem minden nap uszodában voltam. Az egyik legfontosabb dolog, amit tőle tanultam, hogy amit csinálok, azt vagy magas szinten csináljam, vagy inkább sehogy. Volt egy klasszikus mondata: ne legyél a legjobb vízilabdás az állatorvosi egyetemen és a legjobb állatorvos az uszodában, hanem a saját területeden emelkedj ki. Nagyon kényelmes, ha valaki ezt a kettőt megfordítja, de nem a komfortra kell törekedni.

Voltak konkrét céljai a vízilabdás pályafutása alatt?

– Nem. Egy-két célkitűzésem volt, de nem terveztem, hogy edző leszek. A játékoskénti célkitűzéseimet viszont nem értem el, olimpiai bajnok szerettem volna lenni, de ez sajnos nem jött össze. Ennek ellenére megszerettem a saját pályafutásomat, játszottam Ausztráliában, Olaszországban, ott edző is lettem. Közben dolgoztam egy kisállatklinikán, és miután elkezdtem edzősködni, edzői diplomát is szereztem. Aztán megkértek, hogy legyek a comói felnőttcsapat edzője. Az az öt év, amit a felnőttcsapattal edzősködtem, az kellett ahhoz, hogy a későbbiekben jó szövetségi kapitány lehessek. Az atlantai olimpia után hirdették meg a szövetségi kapitányi munkát, négy pályázat érkezett, köztük az enyém…

Miért adta be, ha nem tervezte, hogy edző lesz?

– Voltak olyan magyarországi pólós szakemberek, akik azt mondták nekem, hogy azzal a háttérrel, ami nekem van, azzal tudnék nyerni. Az ő unszolásukra adtam be. Az első elnökségben gyakorlatilag a legtöbb szavazatot kaptam, a 15 tagú elnökségből hatan szavaztak rám. Így aztán tíz év olaszországi kintlét után haza kellett költözni, ami szakmailag nagyon izgalmas volt, a mindennapi életben pedig egy komoly változást hozott.

Egy korábbi találkozásunkkor Ön azt mondta, hogy azt már jó előre elhatározta, hogy mindent addig csinál, amíg egy bizonyos szintet tud nyújtani. A magyar vízilabda-történelem egyik legeredményesebb szövetségi kaptánya volt, miért nem hosszabbította meg az utolsó ciklust?

– A londoni olimpia után úgy ítéltem meg, hogy nekem is és a csapatnak is az lenne a jó, ha más lenne a szövetségi kapitány. Én 16 évig töltöttem be ezt a posztot, ez nem nagyon szokás. Ráadásul ez a munka olyan, hogy gyakorlatilag megeszi az idegrendszeredet. Londont követően megnéztem azokat a fotókat, amelyek a londoni olimpián készültek a kispadon, majd megnéztem azokat a fotókat, amelyek a kinevezésemkor készültek ’97 januárjában. A két fénykép között 16 év telt el, de a képek 30-at mutattak. Én azt gondoltam, hogy van családom, van már három gyermekem, és felelős vagyok értük.

Egy olyan csapat, mint ami Önnek volt, az csak egyszer van?

– Hát olyan csapat, amelyik ilyen eredményt ér el, nem gondolom, hogy könnyen lesz még egy.

Minek köszönhető ez? Az Ön munkájának vagy az embereknek?

– Ez nyilván egy közös eredmény. Jó játékosok nélkül nekem bármilyen elképzelésem is volt, bármilyen gondolatom, alázatom a munkámban, nem tudtam volna egy olimpiai aranyat sem nyerni. Az, hogy mi zsinórban hármat nyertünk, ahhoz sok minden kellett. Például az, hogy a meglévő csapatot állandóan tudtam frissíteni. Kellett a juniorok irányából egy olyan föltörekvő nyomás a felnőttcsapatra, ami arra ösztönözi őket, hogy még jobban vízilabdázzanak, vagy különben lecserélődnek. Hiába volt olimpiai bajnok valaki, nem volt automatikus, hogy a következő olimpián is jelen lesz. Az elmúlt száz év magyar vízilabdázásában azért mi nagyon sokat köszönhetünk az anyukáknak, akik mindig tehetséges pólósokat hoztak le az uszodákba. Mi, magyarok nyertük összesítve a legtöbb olimpiát a vízilabda sportban – szám szerint kilencet – ennek a közelében sincs egy nemzet sem. Azt biztosan mondhatom, hogy a magyar póló mindig prezentál egy olyan játékoskeretet, akivel képes lehet egy szövetségi kapitány aranyat nyerni. És noha én minden köszönetemet meg kell hogy adjam a saját játékosaimnak, azt gondolom, hogy a megelőző csapatok is voltak közel annyira erősek, mint az enyém. Legfeljebb valamilyen más oknál fogva nem sikerült az aranyérmet megnyerniük. Ezért fontos az, hogy a játékos és az edző megtalálja azt a közös hangot, hogy egy valamiben higgyenek egyformán, közösen. Tizenhárom játékosból elég kettő, akinek ha más a véleménye, akkor meg tudja változtatni az egész csapat gondolkodásmódját. Nagyon lényeges, hogy mindenki egy irányba húzzon, és nálam ezt érezték a játékosok.

Meg tudja fogalmazni, hogy mi volt a sikerének a titka?

– Szerintem a megértés. Megértettem a játékosaim problémáit, és ezért, hogyha nekem voltak gondjaim, nagyon úriemberként kezeltek. Akkor is, amikor hülyén viselkedtem velük, mert megpróbálták átérezni azt, amit ők nem ismernek.

Ha a megértés kölcsönös, az hosszú távon hozzájárul a jó csapatmunkához, a jó együttműködéshez. Másképp nem tudtuk volna túlélni a kríziseket.

Egy csapatban – főleg egy válogatottban – nagyon fontos az erős lélekjelenlét, ha ez hiányzik, akkor az gyengítheti a csapatot. Hogy lehet ezt megszerezni? Ez háromnegyed részben adottság, negyedrészben fejleszthető. Ha valakiben nincsen meg az, hogy nehéz pillanatokban jó döntéseket hozzon, majd jól hajtsa azokat végre, az nem való a magyar válogatottba. Ez sajnos egy olyan kritérium, ami beválogatási akadály. A magyar válogatott nem a „hatgólos győzelemre” készül. A magyar válogatott arra készül, hogy fontos meccseket nyerjen meg. A játékosoknak akkor kell erősnek lenniük, amikor életük mérkőzésén tele van a lelátó, tv, kamerák segítségével milliók nézik őket. Akkor a vízben, mindennek tudatában a legjobbat kell nyújtaniuk, és ez a feszültség nem szabad hogy hátráltassa őket. Átlagember esetében ezek a megmérettetések vagy próbatételek kifogások is tudnak lenni. Nekem, hála Istennek, olyan játékosaim voltak, akik olyan erős lélekkel bírtak, amit az olasz úgymond „harci tank”. A fejük vagy a lelkük olyan szinten páncélozott volt, hogy az akadályokon átgázoltak. Ezt a tulajdonságot persze edzeni is kellett, amit én úgy oldottam meg, hogy nehéz stresszhelyzeteket kreáltam, akár edzőtáborokban vagy edzések végén, hogy hozzászokjanak. Világsztárok voltak ebben a csapatban.

Ön kivel versenyezett?

– Az eredményjelző táblával. Sokan hoztak párhuzamokat az én eredményeim meg más neves edzők teljesítménye között, de ez engem igazából sosem izgatott. Azt gondolom, amit vállaltam – hogy képesek legyünk nyerni egy olimpiai aranyat –, azt háromszorosan sikerült teljesítenem. Erre büszke vagyok.

Mi volt a legnagyobb hiba, amit a pályafutása alatt elkövetett?

– Szerintem az, hogy abban az utolsó négy évben, amikor egy érmet nyertünk csak, azt gondoltam, hogy van még a válogatottban és bennem annyi spiritusz, hogy újabbakat fogunk nyerni. Nem így volt. Az alsóbb korosztályokból jövő nyomás visszaesett. Nem dörömböltek a válogatott ajtaján a fiatal nagy tehetségek, akik korábban mindig. Felülértékeltem akár a csapat, akár a saját várható teljesítményemet a 2009–2012 közötti időszakban. Ez volt szerintem a legnagyobb hibám. De ha a díszmenetelés nekem jutott, akkor úgy tisztességes, hogy a visszaesés is nekem jusson.

A visszaeső nyomás az alsóbb korosztályokból indokolhatja a mostani kissé megtorpanó, sikertelen állapotot is a vízilabdázásban?

– Nézd, a legfontosabb tényező, ami a vízilabdában az elmúlt 23–24 évben megváltozott, az az utánpótlás létszáma. Amikor én kapitány lettem, 1500 gyerek volt az országban. Erre a létszámra volt egy jó edzői garnitúra, volt kellő mennyiségű vízfelület. Nagyon gyorsan az érkező eredményekkel elkezdett nőni a gyerekek száma, először mindenki örült neki, mert több gyerekből több tehetség fog kijönni. Igen ám, csak a tehetséget gondozni kell, a tehetséggondozás feltételei azonban folyamatosan romlottak. Az 1500 gyermekből nagyon gyorsan 5–6 ezer lett, amire sem a szakmai háttér nem volt felkészülve, sem a vízfelület nagysága.

A szakmai háttér nem tud felzárkózni a mennyiséghez?

– A szakmai háttérnek is mennyiségben kellett volna nőnie. De pont volt egy olyan tizenéves időszak, hogy a testnevelési egyetemen egyáltalán nem volt szakedző képzés. Az edzők OKJ-s 6 hónapos képzéseken vettek részt, ami arra volt elegendő, hogy valaki fizetést kapjon, de igazából a körforgásba bekerülő edzők olyan szakmai tapasztalatok alapján edzősködtek, amit játékosként szedtek össze. Egy ismerősöm elmondta nekem, hogy mi az edzősködés lényege – ő egy harmadosztályú pingpongcsapat edzője volt: a jó edző állandóan képzi magát, kreatív, innovatív, nem pedig másol. Igazából nem sok mindent lehet ehhez hozzátenni. Azt gondolom, hogy a magyar vízilabda edzői karának az a dolga, hogy képezze magát, legyen kreatív, akarjon valamit hozzátenni a sajátjából, amiben a játékosai is hisznek, ami extrát hozhat.

Mit jelent Önnek a vízilabda?

– Nekem azért az életem, mert egyszerre lehetőség arra, hogy szorgalmas legyél, hogy túljuss a saját magad által kitűzött határaidon, és többet érj el, mint amit kinézel magadból. Mindenkinek van olyan, amire azt mondja, hogy ha azt elérném, az fantasztikus lenne, majd aztán szépen kiderül, hogy te tudsz annál jobbat is, mert kiderítik a játékostársak, az edző vagy az ellenfél. Az élet minden fontos tulajdonsága szükséges ahhoz, hogy valaki jól teljesítsen.

Ha egy olyan fiatallal ülne szemben, aki most kezdi a pályáját, akkor mit tanácsolna neki?

– Miért nem lesz belőled vízilabdás? (nevet) Először is, két-három évig ússzon. Tudom, hogy nagyon nehezen fogadják be ezt a javaslatot, de az a tapasztalatom, hogy az igazán jó pólósoknak volt valamilyen úszós múltjuk. Csak vízilabdaedzésre járva nem lesznek elég gyorsak. A másik, hogy azért csinálja, mert mindenképpen jól jár. Ha olimpiai vagy világbajnok lesz belőle, akkor nem kell magyaráznom, hogy jól járt. Ha egy egészséges felnőtt lesz, aki nagyon hamar kitanulja a csapatmunka jelentőségét, akkor is jól járt: megtanítja a családi életre, az alázatra, a szolgálatra. Életre nevel, csapatjátékossá nevel, nem lehet egyénieskedő, nem lehet lusta sem, mert kötelessége is van a csapat irányába, hogy hozzátegyen a győzelemhez. Ez a fajta gondolkodás nagyon nagy előny az egész életben.

Kemény Dénes, mikor ül le, és mikor gondolja végig az egész pályáját?

– Hát, az még arrébb van. Én még fiatal ember vagyok.

Ha még fiatal, akkor viszont mi az, amit még mindenképpen szeretne megtenni?

– Az mindenképpen sokat számítana, ha én a tapasztalataimmal tudnék segíteni bárkit, legyen az sportoló vagy nem sportoló. Fiatal ember lehet okos, nem lehet bölcs. Idős ember lehet okos, lehet bölcs, de nem biztos. Én nem tudom, hogy okos vagyok-e, az viszont biztos, hogy a bölcsességhez éltem már eleget, és ha már a fiaim nehezebben fogadják el a tanácsaimat – ami egyébként bölcsességen alapszik, de ők úgy gondolják, hogy jobban tudják –, szerintem vannak, akik talán örömmel veszik.

 

Olvasson tovább: