Kereső toggle

Kevesebbet érdemlek, mint amit kaptam

Interjú Kovács Nimróddal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A ’70-es években a régi Jugoszláviából Olaszországba úszott át, majd végül Amerikában kötött ki. Pincérként kezdte, majd fokozatosan jutott előre. Ő hozta az HBO-t Magyarországra, volt a UPC vezérigazgatója, most azonban saját borászatát kormányozza. Azt mondja, 100 évig szeretne élni, és legalább egy-két projektje még van hátra.

Elég fiatalon disszidáltál, először Olaszországba, majd végül Amerikában kötöttél ki, miért?

– Egészen más országot éltünk a ’70-es években. Szerettem volna ügyvéd lenni, de nem vettek fel a jogi egyetemre, ezért elmentem pincérnek. Mindenképpen szerettem volna elhagyni az országot, viszont Magyarországon nem adtak útlevelet Nyugatra, ezért úgy döntöttem, hogy a régi Jugoszlávián keresztül átúszok „Olaszba”, ott jött rám a „húúú, akkor én mit csinálok?!”. Abban az időben Európában két ország fogadott be menekülteket, Svájc és Svédország. Egyikbe se szerettem volna menni, így logikus volt, hogy én Amerika felé indulok. Szerelmes voltam az amerikai zenébe, filmekbe, az amerikai, lezser, laza és szabadon élő életformába –, de nem voltak rokonaim.  Végül egy katolikus szervezeten keresztül vittek ki New Yorkba. 

Volt komplett terved, hogy mit fogsz kezdeni Amerikában?

– Nem. Csak el akartam jönni Magyarországról. Mikor New Yorkba értünk, kaptunk 3 dollárt egy napra, és egy munkavállalási engedélyt, hogy keressünk állást. Pincér voltam, körbenéztem, de igazán nem voltak jó lehetőségek. Végül a mamám egyik régi ismerősén keresztül sikerült találnom egy családot, akik segítettek. Ennek a családnak volt egy férfi tagja, Jenő bácsi, akivel nagyon jó barátságba kerültem, ő kezdett engem tanítani Amerikáról, rajta keresztül ismertem meg igazán a lehetőségeket az Egyesült Államokban. Nagyon pozitív ember volt. Volt egy híres könyv, amit ő fordított magyarra, a „Pozitív gondolkodás hatalma”. Hogyan lehet pozitívan hozzáállni dolgokhoz, hogyan oldjunk meg problémákat? Megérteni, hogy igazán nincsenek kudarcok, csak leckék vannak. Ez végül kinyitotta nekem a lehetőségeket.

Van egy könyved, amelynek az a címe, hogy Jó pincér voltam.  Ez a szakma, úgy tűnik, nagyon meghatározta az életedet…

– Igen. A pincér szakma nagyon jó alap olyan értelemben, hogy az emberismeretről, pszichológiáról szól. Hogyan kezeli az ember a vendégeket. Mikor bejön valaki az étterembe, már látszik a hangulata. Mosolyognak, vagy nem annyira, leülteted őket, és kvázi mint egy pszichológus viselkedsz, hogy jól érezzék magukat, amíg ott vannak. Rengeteget tanultam így az emberekről, az emberek kezeléséről, ami az egész karrieremre, életemre nagyon komoly hatással volt.

Hogyan jött a képbe a marketing világa?

– Mindig is tetszett az, hogy hogyan lehet dolgokat eladni, menedzselni bizonyos reklámokat. A graduate school után az egyetemen volt egy specifikus advertising, vagy reklámmal foglalkozó tantárgy, ami megtetszett. Akkor szerettem igazán bele a reklámszakmába. Hogyan lehet meggyőzni az embereket arról, hogy megvásárolják azt a bizonyos árut? Ami nagyon érdekes pszichológiai dolgokon alapszik, mert nem lehet eladni az embereknek valamit, amit nem akarnak. Hogyan lehet úgy irányítani a gondolkozásmódjukat, hogy végül úgy érezzék, hogy ők azt akarják. Ez mindennek az alapja. Összekapcsolni egy árut egy emberrel, és az embernek az értékeivel.

Igaz, hogy te találtad ki az „I love New York” kampányt?

– Közöm volt hozzá, sok kollégával dolgoztunk rajta. New York városa abban az időben elég nehéz hely volt. Turisztikai fellendítésre volt szükség. Hogy lehet New Yorkba turistákat vonzani? Úgy gondoltuk, hogy csak emócióval lehet eladni, hogy van valami New Yorkban, amiért az embereknek muszáj elmenni. Mivel lehet New Yorkot reklámozni? A Broadway-jel, mert a Broadwayt mindenki ismeri. Volt egy nagyon híres amerikai zeneszerző Marvin Hamlisch, őt felkértük, hogy komponálja meg ezt a zenét: I love New York. Aztán egy art director az irodában kitalálta, hogyan lehetne ezt a legjobban vizuálisan megjeleníteni, I <3 NY. Ez a kettő gyönyörűen összejött, és erre épültek a kampányok, ami végül is óriási siker lett.        u

Korábbi interjúban említetted, hogy nagyon boldog vagy, hogy az alattad dolgozó emberek hellyel-közzel sikeresek voltak. Ez fontos cél volt neked?

– Abszolút. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mikor befejeztem a hat évet New Yorkban, ahol dolgoztam, bekerültem egy coloradói televíziós cégbe, ami egy nagyon dinamikus cég volt. Ők így kezelték az embereket. Mindenki, aki a cégen belül dolgozott, magáénak érezte a cég tevékenységét. Korrektül fizettek, részvényopciókat adtak a dolgozóknak. Jó néhány titkárnő is milliomos lett – dollárban. Ez volt az egész: a megosztani, élni és élni hagyni filozófiája, nagyon hittem ebben. Kiválasztani a megfelelő csapatot, mindenkinek megtalálni a maga szerepét, és amikor sikeresek vagyunk, akkor annak megosztjuk az eredményét. Büszke vagyok rá, hogy ezt sikerült egész életemben így kezelni.

Szerinted itthon ezt el lehet érni, hogy ez általános gondolkodás legyen?

– Abszolút. Mikor az első céget megalapítottam Magyarországon – az HBO kábeltévét a ’90-es években, az első és legfontosabb szempont a munkaerő kiválasztásánál az attitűd volt, nem a szakmai tudás. Lehet, hogy valaki tudta kezelni a keverőpultot vagy a kamerát, de az önmagában nem elég. Fontos volt, hogy hogyan áll magához a céghez, az üzlethez.

Így kezdtük az HBO-val, utána megcsináltuk a Spektrum televíziót, és néhány más csatornát, aztán kinyílt a világ. Érdekes, hogy a TV életében szelektálódnak a korszakok. Minden hét évben változtatni kell.

Honnan jön ez a hetes?

– Ezt úgy hívják, hogy seven year itch. Hét év után már az ember beleszokik valamibe, és ha nem tudja megújítani magát, akkor kicsit favágásnak tűnik az élet. Mindig is szerettem tanulni, és mindig úgy érzem, hogy egy bizonyos idő után valami mást kell csinálni, ezért úgy alakult az életemben, hogy jó néhány dolgot volt szerencsém csinálni, amivel újat tudtam tanulni. De még nincs vége. Most leszek a jövő hónapban 70 éves, szóval eléggé öreg gyerek vagyok, de még úgy érzem, hogy van egy-két projektem hátra. Egyelőre a borászat van a középpontban.

Tíz évvel ezelőtt vetted meg a borászatot. Foglalkoztál előtte borokkal, vagy ez egy kipattant ötlet volt?

– Előtte is foglalkoztam már, amikor 2000-ben a UPC-t tőzsdére vittük, akkor rám esett egy kalapocska pénz. Akkor úgy határoztam pár barátommal, hogy érdemes lenne belevágni. Mindig is hittem abban, hogy a magyar borok egyszer világhírűek lesznek. Régen is azok voltak, de az még a háború előtt volt. Akkor megalapítottunk egy céget, úgy hívták, hogy Monarchia.  Az volt a koncepció, hogy összeszedtünk jó borászokat Magyarország különböző borvidékeiről, és ezeknek a boraiból csináltunk olyan márkákat, amik a saját nevünk alatt futottak, aztán próbáltuk őket külföldre vinni. Ez akkor nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, mert akkor még nem voltak olyan jók a magyar borok, most már azért hála Istennek jobb a helyzet. A magyar borászoknak meg kell érteni, hogy nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség.

Hogyan lehet valakinek elég önbizalma, hogy belevágjon egy területbe, amihez előtte nem értett?

– Ezt úgy hívják, hogy piackutatás. Mikor megvettem a borászatot, tudtam, hogy nem értek a borokhoz. Inni szerettem, egy adott ízvilágot is kedveltem, de magához a szakmához nem értettem. Ezért külföldről behívtam három kollegát – egy szőlészt, egy borászt és egy üzletembert –, hogy nézzétek már meg, mit csinálunk jól vagy rosszul Egerben. Milyen fajtákat telepítünk helyesen vagy helytelenül, hogy árazzuk a borokat, milyen ízvilágot produkáljunk? És ők szépen megmondták, hogy mi nem jó.

A másik a 4P: product, price, promotion és place. Ez az alapja a marketingnek. Első két lépésben fel kellett tenni a kérdést, hogy ezek a borok megfelelően vannak-e árazva a minőséghez és a nyugati világhoz képest. Ezeket is próbáltuk belőni. Utána jött a harmadik, a promóció. Hogy mutassuk be magunkat? Kik vagyunk mi? A reklámszakmában megtanultam: ha nem tudod egy mondatban elmondani, ki vagy, akkor senki nem hallgat rád. Ez a magyaroknak lehetetlen. Szóval a legfontosabb volt kifundálni, kik lennének ezeknek a boroknak a potenciális vásárlói. A negyedik „P” pedig a place: hol áruljuk ezeket a borokat? Szóval én úgy érzem, az első kettő „P” rendben van, a harmadik „P”-vel is jól vagyunk, most a negyedik „P”-vel küzdünk, hogy melyik országban hogyan lenne ideális eladni a borainkat.

Szerinted mi a legfontosabb, amit át kell adni a soron következő generációnak?

– Ez olyan, mint a gyereknevelés. Kell adni valami hitet. Emellett képességet arra, hogy érvényesíteni tudja a gyerek az érdekeit. Ez a kettő nincs konfliktusban szerintem. Arról van szó, hogy valamiben hiszek, és el akarom érni, ha kidobnak az ajtón, bemászok az ablakon. Én is addig csinálom, amíg meg nem találom a megfelelő megoldást. Nagyon sok embernek van ötlete, de akkor lesz egy ötletből siker, ha valaki hajlandó beletenni az energiát, ami kemény meló.

Mi a legértékesebb dolog az életedben?

– A lehetőség, hogy az ember azt csinálja, amit szeretne, és olyan emberekkel vegye magát körül, akikkel jól érzi magát. Én nem vagyok oda annyira a tárgyakért. Végül is, mindent, amit itt kapunk a Földön, azt csak kölcsön kaptuk. Gondoljunk bele, megérkezünk üres zsebbel, és távozunk üres zsebbel. Amíg az ember él, addig próbál egy olyan életet élni, amit jó érzéssel él le, meg van elégedve, hogy olyan dolgokat csinált, ami korrekt és jó volt.

Szerinted te jól sáfárkodtál eddig a kapott javakkal?

– Úgy érzem, igen. Azért néhány hibát is vétettem, amivel elvesztettem dolgokat, de ezeket úgy könyvelem el, mint leckéket. Én úgy mondom, hogy a „Jóisten” nagyon jó volt hozzám. Sokkal kevesebbet érdemlek meg, mint amit kaptam tőle, a hibákat meg tandíjként leszedte. Ennyi.

Egy ennyire gazdag életúttal mire lehet még vágyni?

– Éppen próbálom kifundálni. Egy barátommal beszélgettem, aki a UCLA-n az öregedés szaknak a vezetője. Szerinte úgy vagyunk kreálva, hogy durván 100 évig el tudunk élni itt a Földön, a testünk addig tud funkcionálni. De mikor megérkezik az ember egy bizonyos korba, nagyon fontos, hogy fizikailag és mentálisan is aktív legyen. Olvasni kell, beszélgetni, barátokkal lenni, sok olívaolajat inni, és borokat. Én azt tűztem ki célul magamnak, hogy ha van még 20 évem, akkor azt próbálom mosolyogva leélni, és emberek között.

Az egyik legfontosabb része a boldogságnak a hála. Az ember felébred reggel, és végiggondolja, miért hálás, vagy lefekszik este, és elmondja magának, mi történt vele, amiért hálás lehet.

Te miért vagy a leghálásabb az életben?

– Nem tudom elsorolni. Mindenért. Olyan emberekkel volt szerencsém időt tölteni, akiktől tanultam, olyan dolgokat sikerült csinálnom az életben, amiket szerettem csinálni. Hosszú listát tudnék írni. Hadd mondjak egy dolgot! Sajnos a legtöbbször az emberek másokat okolnak a problémáikért, de egy aranyszabályt jegyezz meg: NE panaszkodj, NE pletykálj, és NE okolj másokat a saját problémáidért! És akkor mész tovább. Kész.

Olvasson tovább: