Kereső toggle

Nem csak egy bútordarab

Beszélgetés Albert László kortárs festőművésszel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kevés magyar festő mondhatja el magáról, hogy alkotásainak java része magántulajdonban van – gyűjteményekben, szerte a világ minden táján. Albert László nem tartja magát művésznek, elkötelezett, hívő keresztényként vallja, hogy a legnagyobb alkotó maga a Teremtő. Interjú egy kortárs festővel.

 

Mitől lesz valakiből művész?

– Alapvetően szerintem a művészet az embert ért impulzusoknak a kivetülése, esetemben vásznon. A tálentumot hozzá az alkotó, Isten adja, nekünk ezt megfelelően, alázatban kell használnunk. Évekig kutattam híres festők életét, mik vannak a kulisszák mögött, érdekelt a művészet háttere. Rengeteg olyan festő van, akinek a munkásságából szívesen tanulok, de az életük erkölcsi területen vállalhatatlan. A legnagyobb alkotó maga a Teremtő, mi csak az ő munkáját tudjuk lemásolni.

 

Belőled hogyan lett művész?

– Én magamról sosem mondom azt, hogy művész vagyok, inkább festményalkotóként definiálnám magam. Azt, hogy valaki művész, inkább más mondja róla, mint saját maga saját magáról. A pályaválasztásom egyébként óvodás koromra tehető, akkor eldöntöttem, hogy vagy huszár leszek, vagy festő. Tetszett a huszárok ruhája, de mivel az nem lehettem, maradt a festő. Én teljesen más módon kerültem errea pályára, mint az általában lenni szokott. A családom nem tudta finanszírozni a taníttatásomat, az országban lévő akkori helyzetben pedig lehetetlen perspektívának bizonyult, hogy valaki a festészetből megéljen, jóindulatból a családomtól kezdve a barátaimig mindenki lebeszélt erről. Nyilvánvalóan én is próbáltam más pályán keresni a helyem, a rendezvényszervezőtől a dekoratőrig sok mindent kipróbáltam, de a festészet mindig jobban vonzott. Édesapám halála után egy egzisztenciális válság következtében kimentem Franciaországba, ahová azért is mentem, hogy a festészet velejét meg tudjam tanulni, de ehhez a segédmunkával kellett kezdeni a legaljáról. Hónapokig ebből a bevételből finanszíroztam a tanulmányaimat, hétvégente pedig St. Tropez-ban és Cannes-ban tudtam építeni a kapcsolatrendszeremet, mellette tanultam az anatómiát és a francia nyelvet.

 

Szükséged van az anatómiára? A képeid többnyire nem a valósághű arányokat tükrözik…

– Úgy gondolom, hogy az alapok mindenképpen szükségesek ahhoz, hogy valaki megfelelően tudjon egy festményhez nyúlni, legyen az akár absztrakt, akár egy kubista stílusú mű, ami egy teljesen szürreális képet alkot. A Képzőművészeti Egyetem egyik neves tanára szerint az nem is ismeri az embert valójában, aki nem ismeri az anatómiát. Habár ez nem látszik, de ezt az ismeretet minden nap használom, úgy tudok magabiztosan festeni, hogy a szükséges alapok megvannak a fejemben.

 

Egy alkotóművésznél talán az egyik legnehezebb feladat, hogy megtalálja a saját stílusát. Rád elég karakteres szín és formavilág jellemző. Nálad ez hogy alakult ki?

– Ebben a korban még nem igazán beszélhetünk saját stílusról, de azért az irány azt hiszem, megvan. Elemekből kezdtem el felépíteni, mint egy szakács az ételét, a kedvenc festőim, kedvenc impulzusaim jelennek meg benne. Az art-deco jegyeket szeretem a kubizmussal keverni, leginkább Picasso-ra hasonlítanak a képeim, aki Rippl-Rónai mellett – ő szintén Kaposvár szülöttje – nagyon motiválóan hat rám. Rengeteg kerek vonalat használok, a mattos, régi színeket pedig szándékosan élénkre cserélem. Szeretném, hogy a különböző enteriőrökben a képeim ne csak bútordarabok legyenek, hanem energikus, dinamikus hatást váltsanak ki. Megpróbáltam egy olyan irányba elindulni, amivel a nemzetközi kiállításokon szerepelni tudok.

 

Bejött ez a számításod?

– A francia festők mondhatni felkaroltak. Volt olyan, aki a saját kiállításán mutogatta a kinyomtatott festményeimet a menedzsereknek. Külföldi barátok is sokat segítettek abban, hogy rengeteg helyre eljuthattak a képeim szerte a világban. Például elismert francia művészek levelet írtak az itteni francia nagykövetnek, aki Kaposváron meglátogatott az egyik kiállításomon. Gratulált az eddigi munkáimhoz, és biztosított arról, hogy támogatni fogja a pályafutásomat, ami így is lett. Franciaország egyik híres festőjével a terrortámadások után közösen készíthettem egy festményt, amit ő ott elkezdett, én itthon befejeztem, majd Magyarország nevében a külügyminiszter-helyettes adta át Franciaországnak. Hihetetlen, hogy milyen rétegeket, kulturális különbségeket át tud hidalni a művészet, és össze tudunk fogni egy nemes ügy érdekében. Erre nagyon büszke vagyok.

 

Ez ritka nem? Ezeken a berkeken belül inkább a rivalizálás jellemző…

– Ez egy nagyon könyöklős szakma, Franciaországban ráadásul sokkal több a festő, hatalmas tehetségek vannak köztük, többgenerációs kultúra van mögöttük, ha például az impresszionizmusról beszélünk. Egy isteni csoda, gondviselés volt, hogy teljesen ismeretlenül, önzetlenül elkezdtek nekem segíteni. Ehhez kellett a szimpátia, amit az alázat, a szorgalom és a kitartás váltott ki belőlük.

Milyen témákban szeretsz leginkább festeni?

– Keresztény, hívő ember vagyok, napi forrásomnak használom a Bibliát, ez foglalkoztat leginkább. Számomra nagyon inspiráló a tartalma, de nem ikonokat, szent képeket, hanem példázatokat szeretek megjeleníteni a rám jellemző stílusban. Emellett szeretek különböző társadalmi üzeneteket megfogalmazni – például az online világgal kapcsolatban.  Van a képeim tartalmában egy világjobbító szándék is, ne csak úgy jöjjenek a gondolatok és menjenek a vászonra, hanem egy jobb gondolkozásra késztessenek. A megjelenéssel együtt felelősségünk is van ezzel kapcsolatosan, minél nagyobb platformon van lehetőségünk rá, ez annál nagyobb. De vannak azért könnyedebb képeim is, amik például egy hangulatot hivatottak tükrözni.

 

Ebből adódik a kérdés, hogy mi a művészet célja? Van, aki szerint kizárólag az, hogy gyönyörködtessen. Te azonban egy ennél sokkal komplexebb célt vázoltál fel…

– Kassák mondta, hogy a művészetnek nem célja, hanem oka van. Mégpedig az, hogy az alkotó az őt ért impulzust szeretné megjeleníteni, megörökíteni, megmenteni az elmúlástól. Személyes célom pedig az, hogy a munkáimon keresztül az embereknek megmutassam azt, amiből én „táplálkozom”. A társadalom nagyon széles rétegeiben dolgozom, sok embert érek el, sok emberrel találkozom, akik jómódban élnek, mégsem boldogok, sőt depressziósak. Sokszor kérdezik meg, hogy én művész vagyok, hogy tudok ilyen kiegyensúlyozottan, harmonikusan élni, hiszen a művészekre a kicsapongás és a letargia a jellemző. Ilyenkor van lehetőségem elmondani, hogy hívő vagyok és van reménységem. Elmondhatom, hogy a napi szintű kapcsolat azzal, aki az értéket belém helyezte, segít abban, hogy ne veszítsem el azt a forrást és tálentumot, amit kaptam.

 

Fontosnak tartod a fejlődést?

– Az autodidakta tanulás sokakból ellenszenvet vált ki, pedig a művészet, a kreatív területek azok, amit nem biztos, hogy az oktatási rendszer tud a legjobban tanítani, de nem vagyok ez ellen, mindenképpen hasznosnak tartom. Tavaly például beiratkoztam a képzőművészeti szabadegyetemre. Egyetértek az igazgatójával abban, hogy 4-5 évig kell tanulni. Ahogyan az előbb már említettük, meg kell tanulni az alapokat, hogy utána szabadon, bármit lehessen festeni.

 

Azt mondják, egy festő képeinek az ára a halála után emelkedik meg. Ez igaz?

– Ez Magyarországon egy nagyon erős sztereotípia, részben igaz is, részben pedig nem. Az igaz, hogy miután egy festő meghal, több képet nem tud készíteni, ezért felértékelődnek a képei, de ez egyáltalán nem mindenkinél van így. Személy szerint úgy gondolom, hogy egy festő az életében is tud profitálni, jövedelmező életet élni, csak tudni kell menedzselni önmagunkat. Ha az ember tud értékesíteni, akkor nem lehetetlen, de ez nagyon sok időt és energiát igénybe vesz. Emellett pénzt is kell abba ölni, hogy minél több platformon – kiállításokon, expókon – megjelenhessen az ember, és ezek bizony sokszor súlyos összegek.

 

Az internet és a közösségi média milyen hatással van a művészet helyzetére?

– Ez kétoldalú, nagyon is-is. Nincsen kurátori szűrés, ezért bárki bármit megtehet, feltöltheti a műveit a közösségi oldalakra. Ez többnyire a művészek előnyére válik, ugyanis sokkal több kapu, lehetőség van az embernek arra, hogy azonnal, akár a fél világnak megmutassa a munkáit, ezért a karrierépítés könnyebben megy.

 

Olvasson tovább: