Kereső toggle

A sikerhez fejben kell változni

Nagy László a magyar kézilabda jövőjéről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem érzi terhesnek a politika jelenlétét a magyar kézilabdában, a TAO-rendszer mellékhatásaként megerősödött idegenlégiós-dömping ellen viszont küzdeni fog. Nagy Lászlóval, a Barcelona és a Veszprém egykori sztárjával, a Magyar Kézilabda Szövetség szakmai alelnökével beszélgettünk.   

Amikor májusban bejelentetted, hogy visszavonulsz, a sajtótájékoztatón nagyon elérzékenyültél. Élsportolóként mennyire nehéz visszavonulni, főleg egy ilyen gazdag karrier után?

– A bejelentés valóban elég érzelmesre sikerült, spontán törtek fel belőlem az érzelmek, de ez nem jelenti azt, hogy egy percre is megbántam volna a döntésemet, sőt, inkább megkönnyebbültem. A visszavonulásomat múlt év októberében kezdtem el fontolgatni, miután a testem már egyre kevésbé kívánta a versenyszerű sportot. Most kezdődött el az alapozás a Veszprémnél, de nem vágyom vissza. Hetente kétszer futok 10-15 kilométert, ez most elég. 

 

Annak idején Szegeden nagy hír volt, hogy a mindkét sportágban született tehetségnek bizonyuló ifjú Nagy Laci az amerikai ösztöndíjjal is kecsegtető kosárlabda helyett a kézilabdát választotta. Szoktál még arra gondolni, hogy mi lett volna, ha...?

– Mondogatták annak idején, meg néha még ma is, hogy akár az NBA-ig vihettem volna, de nem szoktam ezen gondolkozni, nincs sok értelme. Lehet, hogy így lett volna, lehet, hogy nem – az viszont biztos, hogy 12 évet tölthettem a világ legeredményesebb kézilabdaklubjánál. Ma már csak ez számít.  

 

Rendkívül korán, 19 évesen szerződtél Barcelonába. Valahol nyilatkoztad egyszer, hogy a döntésben elsősorban a szakmai szempontok domináltak, hiszen jobban kerestél volna, ha itthon maradsz. Ezt elsőre nehéz elhinni...

– Pedig így volt, az egész pályafutásomat tekintve valószínűleg több pénzt tudtam volna megtakarítani, mint kint. Ráadásul Németországból is kaptam megkeresést, ott szintén többet fizettek volna, mint Barcelonában, ahol viszont szakmailag nagyobb volt a perspektíva. De nem csak én kerültem ilyen döntési helyzetbe, hanem a kinti játékostársaim is. A Barca alapfilozófiája ugyanis az, hogy ha pénzért akarsz játszani, akkor menj máshova. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lettünk volna jól megfizetve, de nem a pénz volt az első. Nem véletlen, hogy az egyesület jelmondata is úgy szól, hogy a Barcelona több mint egy klub. 

Amikor kimentem, kérdezték, hogy mi az elképzelésem a lakhatást illetően. Mivel Szegeden már egy legénylakásban éltem, mondtam, hogy szívesen laknék egyedül. Erre az edző finoman azt mondta, hogy ő inkább egy apartmant javasolna, ahol három másik fiatal játékossal lennék együtt. Persze elfogadtam, és nem is bántam meg, hiszen így napi szinten tudtam gyakorolni a spanyol nyelvet.

 

Mit jelent a gyakorlatban, hogy a Barca több, mint egy klub?

– Ezt nehéz szavakba foglalni. A klub története több mint száz évre nyúlik vissza, és ugye katalánokról van szó, tehát náluk a sportnak van politikai felhangja is, ez egy nagyon erős része a nemzeti identitásnak. Ez sugárzik mindenhol, mindenkiről, nemcsak a pályán, hanem a klub központjában dolgozókról is. 

 

Milyen volt a „beavatás”?

– A Barcelonánál az a szokás, hogy az újoncok meghívják az egész csapatot egy vacsorára. Ha jól emlékszem, mi hárman-négyen álltuk a számlát akkor, de így is jó mélyen zsebbe kellett nyúlnunk. Nem zsíros kenyér volt a menü…

 

Az edzői iskolát Spanyolországban végzed. Ennyivel magasabb ott a színvonal? 

– Inkább a kedvezőbb feltétel miatt döntöttem a kinti képzés mellett. Aki legalább hét évet kézilabdázott a spanyol elsőosztályban, annak van lehetősége egy rendkívül intenzív, kétszer három hetes tanfolyamot elvégezni. Az óraszám ott is annyi, mint a magyarországi kétéves egyetemi képzésen.

 

Szeretnél edzőként dolgozni?

– Jelenleg ez nem feltétlenül élvez prioritást, de úgy vagyok vele, hogy ha van egy ilyen képzési lehetőség, akkor kihasználom, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő. Ha jön egy olyan ajánlat, ami motiválni fog, szeretnék ilyen szempontból is készen állni rá.

 

Az utóbbi évtizedben rendkívül sokat változott a kézilabda. Mit látsz, milyen irányba halad a sportág? 

– A kézilabda rendkívüli módon felgyorsult, és nagyon kiéleződött a támadó és védő közötti fizikai kontaktok jelentősége, amit a bírók engednek is, egészen addig, amíg nincs szándékosság, vagy nem fenyeget sérülés. Továbbra is a kemény védekezés az alap, hogy minél kevesebb gólt kapjon a csapat, ám amíg korábban simán belefért a játékba, hogy a támadókat védőspecialisták váltsák egy-egy támadás után, addig ezt ma már nemigen lehet megtenni, ugyanis sokszor másodpercek vagy tizedmásodpercek döntenek arról, hogy egy csapat tud-e gólt szerezni.  

 

Számos csapatsportban, többek között a fociban vagy a jégkorongban egyre nagyobb szerepe van az adatgyűjtésnek és az adatok elemzésének. A kéziben is ez a trend? 

– Abszolút. A tudományos igényességgel zajló adatgyűjtés és adatelemzés itt is előtérbe került, az edzéseken és a mérkőzéseken egyaránt. A mostani volt az első Bajnokok Ligája Final Four, amikor mezekbe épített GPS-ekkel mérték, hogy mennyit és milyen sebességgel futunk, ki hány percet tölt a pályán, illetve milyen utat jár be a labda. Ezek olyan információk, amelyekből egyre komolyabb adatbázisok épülnek, segítve az edzők és a szakemberek munkáját. A tudomány nemcsak a mérésekben jelent meg, hanem az edzések felépítésében: ma már nagyon komoly tervezés áll a mögött, hogy mondjuk a konditeremben mennyi és milyen jellegű munkát végezzenek a játékosok. 

 

A magyar klubok és a válogatott fel tudott már zárkózni ehhez a trendhez?

– Ha fel tudtunk volna zárkózni, akkor az az eredményekben is jobban meglátszana. Nyilván klubszinten a férfiaknál a Veszprém, a nőknél a Győr eddig is világszínvonalú munkát végzett, nem véletlen vannak ott rendszeresen a Final Fourban, vagyis a világelitben. Azonban a magyar bajnokság egészét tekintve, illetve válogatott szinten is van némi távolság a nemzetközi színvonaltól. Ezért változásokra van szükség, különösen a mentalitásban és az önbizalom terén. Szinte az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Bízom abban, hogy a válogatottnál történt személyi változások ezt elősegítik majd. (A szövetségi kapitány Gulyás István, a másodedző pedig a spanyol Chema Rodriguez lett – a szerk.)

 

Mit értesz az alatt, hogy mentalitásban kell változni? 

– A spanyoloktól kezdve a balkáni országokon keresztül a skandinávokig mindenkire jellemző, hogy az utolsó pillanatig küzdenek, harapnak, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a győzelmet megszerezzék. De 12 év alatt Spanyolországban azt is tapasztaltam, hogy más az edzésekhez való hozzáállás – nem sokat kell edzeni, hanem nagyon koncentráltan –, és nagyon komolyan begyakorolják a mérkőzéseken előforduló szituációkat, vagyis a játék tudatosságára teszik a hangsúlyt.  

Nekünk, magyaroknak megvannak az adottságaink, nagy tömegű, jó lövőerővel rendelkező játékosaink vannak – viszont ezt a mentalitást még nem teljesen tudtuk elsajátítani. Éppen ezért hasznosnak tartom, ha valaki külföldön, topbajnokságokban szeretne játszani, hiszen ott ezt meg lehet tanulni – de sokszor ezek a klubok is csak akkor figyelnek fel a magyarokra, ha már rendelkeznek ezzel a szemlélettel. 

 

Mennyire jelent kihívást az utánpótlás szempontjából a kütyükultúra? 

– A kislányunk, Debora 12 éves, úgyhogy napi szinten érzékeljük a problémát. Ez nem magyar betegség, hanem globális kihívás. A legnagyobb gond szerintem az, hogy ha sportol is a gyerek vagy a fiatal, az okoseszközök rendkívüli módon megosztják a figyelmét. Márpedig a megfelelő edzésmunkához és sportolói életmódhoz a koncentráltság talán az egyik legfontosabb. 

 

Szeretnétek a kislányotokból élsportolót, mondjuk kézilabdázót vagy kosárlabdázót nevelni? 

– A kézi és a kosár felé nem annyira nyitott, úgy tűnik, inkább egyéni versenyzőtípus. Hobbi szinten lovagol, és komolyan teniszezik. Hasonló testalkattal rendelkezik, mint én, már csaknem 180 centi magas, hosszú végtagjai vannak, ráadásul a teniszben kifejezetten tehetséges. Az edzők szerint lehet esélye egy komoly sportkarrierre, de mi ezt nem szeretnénk erőltetni. Persze visszük edzésre, és mindent biztosítunk a számára, de egyelőre nem versenyeztetjük. Majd kialakul. A lényeg az, hogy valamit mindenképpen sportoljon, még ha nem is profi szinten. 

 

Mennyire érzékeled terhesnek a politika jelenlétét a magyar kézilabdában? A jól értesültek szerint annak idején Orbán Viktor közbenjárására kerültél vissza a válogatottba, de lehetne beszélni klubok tulajdonviszonyairól vagy arról, hogy magát a szövetséget is politikus vezeti…  

– A politika mindenhol benne van a sportban, csak a mértékben van különbség. Barcelonában ez például egyértelműen tetten érhető, de ne menjünk ebbe bele, nem szeretnék politizálni. Az kétségtelen, hogy a jelenlegi kormányzat támogatást biztosított ahhoz, hogy a kézilabda el tudjon indulni a fejlődés útján. A nőknél egyértelműen látszanak az eredmények: tavaly junior világbajnokságot, idén junior Európa-bajnokságot nyertünk. 

Pozitívnak tartom, ha egy sportszerető tízmilliós ország az éremtáblázatokon – és most nem a kézilabdáról beszélek, hanem az olimpiai sportágakról – rendszeresen előkelő helyen szerepel. 

 

Kellett ahhoz politikai ösztönzés vagy jóváhagyás, hogy a Veszprémnél sportigazgató, illetve a szövetségnél alelnök legyél? 

– Az, hogy a visszavonulásom után továbbra is a kézilabdában szeretnék dolgozni, egyértelmű volt. A Veszprémnél ez gyakorlatilag már akkor a megegyezés része volt, amikor 2012-ben odaigazoltam. A szövetségnél Kocsis Máté elnöki minőségében kért fel, hogy töltsem be az alelnöki pozíciót, ami a felnőtt férfi válogatott szakmai irányítását jelenti. Nem tudok róla, hogy a politikának erre rá kellett volna ütni bármiféle pecsétet. 

 

A TAO miatt rendkívül sok pénz jut többek között a kézilabdába is. Ez elvileg az utánpótlást kell, hogy szolgálja, ugyanakkor a beáramló pénzek felnyomták a felnőtt fizetéseket is, és rengeteg külföldi játékos van a bajnokságban. Ez nem kontraproduktív az eredeti cél tekintetében? 

– A kérdés jogos, és vannak is már tervek a szövetségnél arra, hogy miként szabályozzuk a külföldi játékosok alkalmazását a bajnokságban. Nem torolni szeretnénk, éppen ellenkezőleg: premizálni a magyar fiatalok foglalkoztatását. Persze a nemzetközi kupákban szereplő csapatoknál fontosak a külföldi igazolások, de ha egy 6-8. helyen álló középcsapat leigazol 3-4 légióst, és a következő évben is ugyanott végeznek, akkor ez nem indokolt lépés. Ezt az utat egyébként inkább azért választják a klubok, mert a magyar játékosok fizetése annyira felment, hogy annyi pénzből két külföldit lehet foglalkoztatni. 

 

A kritikák szerint viszont, ha a piaci viszonyok jobban érvényesülnek a sportban, akkor elkerülhetőek lennének az olyan anomáliák, mint a légiósok aránylag magas száma és a hazai utánpótlás visszaszorulása. 

– Ha tízmillió embert megkérdeznénk, akkor tízmillió különvélemény lenne arról, hogy milyen koncepció mentén támogassuk a sportot. Nincs olyan megoldás, amivel mindenki egyetért. 

 

Aki bármilyen, már beállt rendszeren változtatni akar, szükségszerűen ellenállásba ütközik. Érzékeled ezt a fajta „tehetetlenséget” a válogatottnál?

– Nem érzékeltem még, de biztosan fogom. Ezt nem támadásnak tekintem, hanem extra kihívásnak. Húszéves pályafutásom alatt kaptam már hideget is, meleget is. Az építő kritikákból lehet tanulni, de a többi nem igazán érdekel, én szeretném a munkámat végezni. A terveim nem valakik ellen szólnak, hanem a magyar kézilabdáért. Ami eddig is jó gyakorlat volt, azon nem szeretnék változtatni, de szeretném, ha fel tudnánk zárkózni a nemzetközi mezőnyhöz. 

 

Mivel lennél elégedett három-négy éven belül?

– Veszprémben az elmúlt hét évben ötször voltunk ott a BL Final Fourban, ebből háromszor döntőt játszottunk. A következő négy-öt évben hasonló eredményekkel maximálisan elégedettek lehetnénk, és a nagy számok törvénye alapján legalább egyszer be kell, hogy jöjjön a győzelem is. A válogatott tekintetében az, hogy valamelyik világversenyen érmet szerezzünk, maga lenne a csoda, de mondjuk a tizedik helynél biztosan többre vagyunk képesek (a magyar férfi válogatott csalódást okozva a 10. helyen végzett az idei világbajnokságon). Sajnos a jövő januári Európa-bajnokságon a sorsolás nem olyan kedvező, mint a vb-n volt: Dániával, Oroszországgal és Izlanddal kerültünk egy csoportba. 

 

A pályafutásod során választottak a világ legjobb kézilabdázójának, Magyarországon is négyszer voltál az év kézilabdázója, de kaptál fair play-díjat is. Mit gondolsz, el lehet ma várni egy élsportolótól, hogy ne csak a pályán, hanem a pályán kívül is példakép legyen?  

– Nyilván mindenki úgy éli az életét, ahogy gondolja – de azt nem érdemes elfelejteni, hogy a sportolók példaképek a gyerekek, fiatalok számára. A magam részéről mindig igyekeztem a küzdeni tudást, a győzni akarást, a fair play-t a pályán kívül is képviselni. Ugyanakkor azt is tudom, hogy mindenki megcsúszhat, hiszen nem vagyunk tökéletesek. Ezekből tanulni kell – ha valaki képes erre, az már önmagában példaértékű. 

 

Olvasson tovább: