Kereső toggle

Szeretném divattá tenni a másokon való segítést

Interjú Benes Anitával, a Daalarna divattervezőjével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nemcsak divattervezőként, hanem cégvezetőként is elismert, a Daalarna ruhakölteményei 17 év alatt 12 ország 35 városába jutottak el, legnagyobb sikerének Benes Anita mégis csapatát tartja, akik nélkül nem jutott volna el oda, ahol most tart.

 

Gyermekkori álom a menyasszonyi ruhák tervezése?

– Egyáltalán nem. Maga az öltözködés nem érdekelt jobban, mint egy átlagembert. Rajzolni, kreatívkodni viszont nagyon szerettem mindig, ezért művészeti szakközépiskolába mentem, ahol kizárásos alapon a textilszakot választottam. Ezután a MOME-ra felvételiztem, és egy ösztöndíjjal – ami a ruhatervezés szakra szólt – kerültem Párizsba, ott tudatosodott bennem, hogy már nem csak az alapanyagok, a színek és a formák érdekelnek. Ott szerettem meg igazán a divat világát. Ezután hazatérve szakot váltottam, így lettem végül divattervező.

 

Hogyhogy nem Franciaországban csinált karriert?

– A mai, tudatosabb észjárásommal gondolkozva, valószínűleg elmehettem volna egy nagy divatházhoz gyakornoknak, de annak idején fel sem merült, hogy ott maradjak. A mai fiatalok az én generációmhoz képest karrierjüket, egzisztenciájukat tekintve sokkal tudatosabbak. Ez bizonyos szempontból példaértékű, én is erre nevelem a gyerekeimet. Más szempontból viszont hátrány, mert nem mernek szabadon, kényszerek és nyomások nélkül dönteni, és így élni sem. Mi akkor egyszerűen csak éltük az életünket. Párizsba a szerelmem után mentem, aki oda kapott ösztöndíjat, úgyhogy abszolút a véletlen műve volt. Franciaország egyébként nagyon tetszett, a hangulat és az életérzés teljesen beszippantott, de iszonyatos honvágyam volt.

Az egyetem után többen egy alkotóközösségben kezdték el árulni a saját tervezésű ruháikat. Alkalmas volt erre a rendszerváltás után a piac, mikor elkezdtek beáramlani a fast fashion márkák?

– Mi szerencsés helyzetben voltunk, pont akkor kezdtük el a márkánk építését, mikor az igény már megvolt az egyediségre, különlegességre, önkifejezésre, de még nem voltak multinacionális cégek Magyarországon. Nem volt még elárasztva a világ úgy a ruhákkal, mint manapság. Akkoriban értéke volt egy-egy darabnak. Függetlenül attól, hogy milyen szegmensre terveztünk – olcsótól kezdve a luxusig – az ember vágyakozott és egyben várakozott is rá. Ma pedig a tömeg- és túltermelésnek „köszönhetően” van, hogy egy hét után  már megunjuk a ruháinkat. Ez egy olyan felesleges igényt ébreszt az emberekben, hogy mindent össze-vissza vásároljanak. Most és azonnal. És ez most nem egy ilyen „bezzeg az én időmben, régen minden sokkal jobb volt” típusú megnyilvánulás, most sokkal jobb nagyon sok minden, de ami ma zajlik a legtöbb fast fashion márkánál, az tönkreteszi az értéket, és megmérgezi mind a divatipart, mind a társadalmat.

 

A divatszakmán belül több mindennel próbálkozott, végül a menyasszonyi ruháknál kötött ki. Miért erre esett a választás?

– Az alkotóközösségben remek volt dolgozni, szerettem. Időközben viszont született két gyermekem, megváltoztak a prioritásaim, és saját időbeosztásra volt szükségem. Néhány megrendelőmnek akkor volt az esküvője, megkértek, hogy tervezzem meg a menyasszonyi ruhájukat. Megtetszett, hogy nagyon szabadon lehet tervezni sokfélét, mégis hihetetlen érdekesek a szabályok és a kötöttség. Az esküvői ruha egy sztereotípia, megvannak a sablonok a fejünkben, hogyan is kell kinéznie. Én pedig szeretek ezekből kilépni.

 

Miért pont Daalarna? A név az honnan jött?

– Dalarna egy hangulatos hely Svédország közepén. Az egyetem alatt volt egy csoporttársam, akinek az édesapja Svédországban volt híres dizájner. Tőle rengeteg könyvet kaptam, amik rám nagyon nagy hatással voltak – ez a mai napig tart. Amikor elkezdtem az esküvőiruha-tervezéssel foglalkozni, akkor a szalonok tele voltak habos-babos, rokokó jellegű ruhákkal. Szerettem volna ennek egy ellenpólusát képezni, ezért a tervezésben a  skandinávokra jellemző letisztult gondolkozásmód, ami az ipar- és népművészetükre is jellemző, inspirált.

 

Jelenleg 12 ország 35 városában juthatnak hozzá a menyasszonyok a ruháihoz. Hatalmas utat járt be, mit tart az elmúlt 17 év legnagyobb sikerének?

– A csapatomat. A Daalarnában nemcsak divattervezőként van szerepem, hanem csapatvezetőként is. A csapatot össze kell rakni, motiválni kell őket, ez egy soktényezős dolog. Akármennyire jók az elképzelések, ha nincs mögötte egy csapat, aki segít a kivitelezésben. Egy dolog, hogy most én ülök itt, és adom ezt az interjút, de ahhoz, hogy ma itt tarthatok, kellett a csapatom és a családom is. Van olyan munkatársam, akivel még az egyetem alatt kezdtem el együtt dolgozni, ma 73 éves, és még mindig mellettem van. Sok részét szeretem a munkámnak, de a kedvencem az emberi kapcsolatokban rejlik, elég emocionális beállítottságú vagyok, a legtöbbet az érzéseimből merítek.

 

Van a sikernek ön szerint receptje?

– Egyrészt nincs, másrészt van. Egyrészt soha nem látjuk előre, hogy amibe belekezdünk, az a siker felé visz-e. Másrészt pedig van egy dolog, amit – szeretek önéletrajzi könyveket olvasni – sok, igazán sikeres embernél megfigyeltem. Ez pedig az, hogy iszonyatosan szenvedélyesen szerették azt, amit csináltak. Pusztán azért választani bármilyen szakmát, „sztársághoz” vezető utat, mert azt gondolom, hogy ettől leszek igazán sikeres, mindig tévút. Fontos pénzt keresni, nyilván ez alap, de ha az ember nem azt csinálja, amiért bármit feláldozna, csak kimondottan a pénzkeresés miatt, akkor biztosan nem lesz sikeres, maximum gazdag. Ha pedig megvan az út, abban a maximumra és a tökéletesre való törekvés elengedhetetlen.

 

Nem mindig volt könnyű vállalkozni önöknek sem. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie az évek során?

A gazdasági világválságot például hogyan vészelték át?

– A válság mindig kétoldalú dolog, nemcsak ránk volt hatással, hanem például a beszállítóinkra is. A kis vevő is nagy vevőnek számított, ezért hozzáférhettünk olyan luxus alapanyagokhoz, amihez eddig nem igazán. Nem volt szükséges most már 100 méter anyagot vásárolni ahhoz, hogy tőlük rendelhessünk, hanem azt mondták, hogy adnak hármat is, csak tőlük vegyünk. Ebből a szempontból számunkra pozitív volt a változás. A másik meghatározó élményem egy politikai tüntetéssorozathoz kapcsolódik, ami a szalonunk előtt volt, itt, az Alkotmány utcában. A hölgy, aki épp próbálta a ruhát a szalonban, épp azt mesélte, hogy a vállalkozásukban több üzletet is bezárni kényszerültek. Nyomasztó volt a légkör, kordonok voltak felállítva az utcában, rendőrök álltak a szalon előtt. A menyasszony aztán ezt mondta: „Anita, engem nem érdekel az sem, ha itt holnap kitör a háború, én akkor is férjhez megyek, és akkor is Daalarna ruhában.” Érdekes ennek a pszichológiája. Nem mondom, hogy nem esett vissza a forgalmunk a válság alatt, de mindig addig nyújtózkodtunk, amíg a takarónk ért. Egyébként is olyan vagyok, hogy minden méter anyagvásárlást átgondolok, de ebben az időszakban még fontosabb volt, hogy nem fogok a cégre olyan terheket róni, amik bizonytalanná tehetik a jövőjét. A válságban egyébként meglátszott, hogy a férfiak mennyire racionális döntéseket hoznak, ha vásárlásról van szó. A férfiaknak készített ruháink abban az időben hihetetlenül visszaestek, a nőknek tervezettek pedig, hát… ők a háborúban is szép ruhában mennek férjhez. (nevet)

 

Említette, hogy az emberi kapcsolatok milyen motiválóan hatnak önre. Az egyedi megrendeléseket preferálja jobban egy adott, konkrét menyasszony számára, vagy pedig a piacra készülő kollekciókat?

– Kevesen tehetik meg, hogy mindkettőt vállalhatják. Egy nagy márka számára sokkal meghatározóbb, hogy nem látja fizikálisan a megrendelőt, csak a salestől kap visszajelzéseket, hogy mire van igény a piacon. Nálam a személyes impulzusok is rendkívül fontosak. Mi motiválja a menyasszonyokat, mi alapján hoznak döntéseket, miért ezt a ruhát viseli. Alapvető dolog, hogy egy nő törekszik az egyéniségre, de ezenfelül mi az, amit szeretne magáról üzenni. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy azért viselünk valamit, mert ez az aktuális divat. Szerintem viszont ez a folyamat sokkal összetettebb. Egy nőnek nagyon sokfelé kell manapság megfelelnie, sokféle üzenetet kell magukról közvetíteniük. Ahhoz, hogy ezekre a problémákra felfigyeljek, nekem kell egy személyes kapcsolat a menyasszonyokkal. Ahhoz pedig nagyon jók a kollekciók, hogy szembemehessek a koncepciókkal, kimondhatom, hogy szerintem rossz irányba halad a világ, túl sok a nyomás és a megfelelési kényszer, főleg a közösségi média világában. Mindenki törekszik az egyéniségre, de ugyanakkor kevesen merik felvállalni azt, hogy különböznek.

 

Ezek szerint konkrét üzenetek mentén haladva épít fel egy kollekciót? Hogyan zajlik ez a folyamat?

– Az eleje, az inspirációgyűjtés, egy nagy vajúdás, de szeretem, mert itt még bármi lehet belőle. A kedvencem az maga a ruhák kialakítása. Az alapanyagok kiválasztása, egy eléggé diktatorikus rész, kevés beleszólást engedek ebbe a folyamatba, mert valamibe vagy beleszeretek és megtetszik, vagy nem. Ha bizonytalan vagyok, azt inkább elengedem. Ezt a részét szeretem a legjobban, mert csapatmunka. Konzultálok a varrónőkkel, a szabászokkal, a salesekkel – itt már vannak eladhatósági szempontok is, ami közbe tud szólni.

 

Mi az, amit a legtöbb menyasszony elront a ruhája kiválasztásakor, kialakításakor?

– Két dolog van itt, amit fontosnak tartok kiemelni. Az egyik, hogy mindent szeretne. Egy ruhába, egy esküvőbe, egy napba nem lehet mindent belepréselni, ha pedig mégis, az nem lesz jó. Néha megtanulni nemet mondani, nehezebb, mint megtalálni az irányt.  A másik pedig, amiről már beszéltünk, a megfelelési kényszer. Ha valami kényszeredetté, modorossá válik, akkor az már nem rólam szól. Fel kell ismerni, hogy fontos a család, a barátok, de ez az én napom. Nem sokszor adódik ilyen az életben.

 

A globalizmus, az internet világában vannak még lokális trendek?

– A kultúra, a vallás nagyon meghatározó. Az esküvő általában összekapcsolódik egy egyházi ceremóniával, aminek vannak szabályai, ezt figyelembe kell venni. Ez sok mindent meghatároz a dekoltázsmélységtől kezdve egészen addig, hogy mennyire érzi magát komfortosan a menyasszony. Ausztráliában nagyon lazák az emberek, a könnyedség és a kényelem a meghatározó. Egy olyan világban azonban, ahol a vallás dominál, ott sokkal feszesebbre van szabva minden. Fontos, hogy helyi viszonylatokban milyen a testtudat, a testkép, milyen a nőről való gondolkozás a társadalomban.

 

Hogyan látja ma a házasság intézményének helyzetét?

– Azt látom, hogy egy üzenetté vált. Régen is az volt, de régen inkább a szüleink üzenete volt: „Gyertek, nézzétek meg a gyerekeink boldogságát!” Ma már a pár üzeni, hogy „összekötjük az életünket, mi így gondolkozunk”. Olyan sokféle szimbolikája van az esküvőnek, milyen helyszínen van, milyen a ruha, adományozol-e az esküvődön stb.

 

A legutóbbi divatbemutatóján egy szomáliai modell nyitotta meg a show-t – Sára lányával vonult végig a kifutón, a gyerekházasság ellen hívták fel a figyelmet. Fontosnak tartja a kiállást az ilyen konkrét társadalmi célok mellett?

– Sára a legelső bemutatóm óta mindegyiken részt vesz – ő szimbolizálja a gondtalan gyermekkort – a koszorúslányokkal a show-n együtt vezetik fel a felnőtt, menyasszony modelleket. A szomália lány, Kafia egyébként húszéves, tizennégy évesen menekült el otthonról a kényszerházasság elől. Szerettem volna azt üzenni, hogy két hasonló korú lány, mégis két teljesen különböző sors találkozik egy színpadon, akik az életük egy pillanatában ugyanott vannak. Egyrészt azt gondolom, hogyha valaki ismertté válik, kötelessége, hogy valamilyen módon szerepet vállaljon az adományozás fontosságában, a társadalmi problémák felvállalásában. Másrészt pedig – magánemberként is fontos számomra, a gyermekeimet is erre tanítom –, hogy amikor az ember eljut arra a szintre, hogy vissza kell adnia abból, amit kapott, ne elvegyen, hanem adjon is. Magyarországon ez a hozzáállás még nagyon gyerekcipőben jár, sajnos hibás berögződések uralják a társadalmat: „Minek adjak?”, „Kinek adjak?” „Nekem ki ad?” –kérdezik. Óvodáskorban kellene kezdeni. Jómagam szeretném divattá tenni, hogy odafigyeljünk, segítsünk, és másokkal is törődjünk, hogy nekik is jobb legyen.

 

Olvasson tovább: