Kereső toggle

„Lojális, de nem szervilis partnere vagyunk a kormánynak”

Heisler András a Heteknek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarországon sok tekintetben jobb a zsidóság helyzete, mint Nyugat-Európában, és az országot meg kell védeni az antiszemitizmus igaztalan vádjától, ugyanakkor az emlékezetpolitika terén lehetetlen a kompromisszum – mondta a Heteknek a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke.

A Mazsihisz és a BZSH (Budapesti Zsidó Hitközség) közös közleményben hívta tárgyalni Gulyás Gergely kancelláriaminisztert a józsefvárosi holokauszt-emlékközpont ügyében. Mik a felmerülő „félreértések”?

– A Sorsok Háza projekt nemzetközi tanácsadó testületének tagja voltam, többek között a Jad Vasem Intézet szakértő képviselői mellett. Ez a testület kért Schmidt Mária főigazgató asszonytól egy szakmai koncepciót, amit nem kaptunk meg. Ennek következtében a nemzetközi tanácsadó testület feloszlott.

Mi volt az, amit nem kaptak meg?

– Látványterveket kaptunk, de konkrét elképzelést nem. A testület tagjai akkor tudtak volna felelősséget vállalni a projektért, ha információkkal rendelkeznek a kiállításról. A testület szétesését követően megállt a Sorsok Háza projekt, Lázár miniszter úr pedig kijelentette, hogy akkor folytatódhat a munka, ha az intézmény ügyében konszenzus lesz. Ezt követően eltelt három vagy négy év, ami kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megkapjuk Schmidt Máriáék tartalmi elképzeléseit, közben méltatlanul vádoltak bennünket azzal, hogy mi akadályozzuk ennek a projektnek a megvalósulását.

Miért, nem ez történt?

– A Mazsihisz soha nem akadályozta. Mindig ugyanazt kértük: garanciát arra, hogy a Sorsok Háza által megjelenített történelemkép hiteles legyen, a holokausztot folyamatként ábrázolja, a felelősök legyenek megnevezve benne. Sosem kértünk mást, sőt, lehetőségeinkhez mérten próbáltunk a kormánynak segítséget adni a projekt megvalósulásához.

Mit ért segítség alatt?

– Próbáltuk a világ nagy, hiteles holokauszt központjait összekötni a magyar kormánnyal. Például amikor nálam járt a washingtoni Holokauszt Múzeum egyik igazgatója, bejelentkeztünk az akkor még Lázár János vezette Miniszterelnökségre. Az egyébiránt jó hangulatú és kifejezetten konstruktív találkozón a washingtoniakkal közösen kifejeztük együttműködési szándékunkat, de aztán ebből sem lett semmi.

Azt mondta, önök nem akadályozzák a megvalósulást, de amikor a kormány a tavalyi országgyűlési választás után úgy döntött, hogy új lendületet ad a projektnek, mégis tiltakoztak.

– Azt a döntést, amely a Köves Slomó által vezetett Egységes Magyarországi Izraelita Hitközségre (EMIH) és a Schmidt Mária irányítása alatt működő Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványra (KKETTK) bízta a Sorsok Háza megvalósítását, elhibázottnak tartjuk. Fontos, hogy ekkor sem a projekt megvalósulásával, hanem a kijelölt megvalósítókkal szemben fejeztük ki aggályainkat.

De pontosan mit?

– Ahogy említettem, a kezdet kezdetén magam is szerepet vállaltam a projekt nemzetközi tanácsadó testületében. Schmidt Mária kinevezése ellen öt évvel ezelőtt a Mazsihisz nem emelt kifogást – ma már tudom: rossz kompromisszum volt. A főigazgató asszonynak a Horthy-rendszerrel és Horthy Miklós személyével kapcsolatos, azóta napvilágot látott megnyilvánulásaival nem lehet azonosulni, és súlyos hiba lenne, ha a Sorsok Háza ezt a történelemszemléletet képviselné.

Ami az EMIH-et illeti, ők magyarországi megjelenésük óta deklaráltan vallási és nem közéleti szereplőként definiálják magukat, ami tökéletesen legitim álláspont. Soha nem foglalkoztak azonban a legújabb kori történelemmel, nincs sem tapasztalatuk, sem olyan intézményük, amely segíthetné munkájukat a Sorsok Háza ügyében, vagyis semmi nem predesztinálja őket egy ekkora projekt irányítására. Fenntartásainkat leírtuk.

Talán furcsa, de azt sem tartanánk szerencsésnek, ha az EMIH helyett a Mazsihisz valósítaná meg a Sorsok Házát. A holokauszt ugyanis nem kizárólag „zsidó ügy”, így a holokauszt áldozataira történő emlékezést is össznemzeti és nem felekezeti ügynek kell tekinteni. Az emlékezést nem szabad bezárni a saját virtuális „gettónkba”. Ezt nem tehetjük meg sem mi, sem az EMIH, sem más zsidó szervezet.

Említette, hogy a kifogásaikat jelezték Gulyás Gergelynek. Vele mikor beszéltek utoljára a Sorsok Házáról?

– Ebben az ügyben a miniszterrel egyetlenegyszer beszéltem, kinevezésekor, a Parlamentben. Ő akkor jelezte, a Sorsok Háza az ő portfóliójába fog tartozni, úgyhogy ez ügyben majd keresnünk kell egymást. Azóta udvariasan többször kezdeményeztem találkozót vele, ezidáig sikertelenül. Később, minden előzetes konzultáció helyett és nélkül a sajtóból értesültünk a már említett, EMIH–KKETTK-féle megoldásról.

Az ön által említett őszi döntés óta változott a kormányzati álláspont, és a jelek szerint idén, a magyarországi holokauszt 75. évfordulóján sem nyílik meg a Sorsok Háza. Ennek a hátteréről önöket tájékoztatta valaki a kormány részéről?

– Gulyás minisztertől kaptam egy levelet, amely megerősítette, hogy a kormány az akkor már ismert EMIH-KKETTK-féle megoldás mellett döntött. A levélben azt is jelezte, hogy ez a megoldás „felülről nyitott”, tehát akár csatlakozhatunk is hozzá. A már említett, történelemszemléletbeli különbségek okán mi nem kívánunk egy KKETTK vezette projekthez csatlakozni, azt pedig furcsának tartanánk, ha a magyar társadalomba integrálódott, a magyar történelem szép és tragikus fordulataihoz ezer szállal kötődő zsidó közösségnek kellene csatlakozni egy Magyarországon 15 éve jelen lévő kicsiny szerveződéshez, amely nemhogy a magyar társadalomba, de a hazai zsidó közösségbe sem integrálódott.

Érdekes ellentmondás, hogy míg emlékezetpolitikai kérdésekben folyamatos a feszültség a Mazsihisz és a magyar kormány között – gondoljunk a Sorsok Háza mellett a Szabadság téri emlékmű ügyére –, legalábbis én nem nagyon emlékszem arra, hogy Magyarországnak valaha ennyire Izrael-barát, ha tetszik, filoszemita kormánya lett volna. Feloldható ez a kettősség?

– Komoly elvi kérdés, hogy lehet-e kompromisszumot kötni az emlékezetpolitika ügyében. Ezzel kapcsolatban mi abból indulunk ki, hogy a magyar zsidó közösség története a 20. században kétszer is derékba tört. Először, amikor az ismert történelmi folyamat végén 1944-45-ben meggyilkoltak hatszázezer magyar zsidót, másodszor pedig a negyvenéves vallásellenes, diktatórikus rendszer idején, amikor számtalan zsinagógát bontottak le, bezárták a jesivákat, tönkretették a zsidó közösség infrastruktúráját. A két törés következtében a magyar zsidóság elveszítette büszkeségét. Fontos célkitűzésünk ennek a büszkeségnek a visszaszerzése. A Mazsihisz álláspontja szerint az emlékezetpolitika terén nem köthető kompromisszum. Elismerem, ebben a tekintetben nehéz partnerei vagyunk a kormánynak, de mögöttünk ott van hatszázezer áldozat, és itt élnek velünk a holokausztot túlélő társaink. Lehetetlen számunkra „rugalmasan” megítélni a történelmet. Nem mondhatunk olyat, hogy a magyar zsidóság pusztulása kizárólag a németek és a nyilasok felelőssége lett volna. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Horthy Miklós vezette magyar állam aktív közreműködését, és az 1944-hez vezető, a zsidóságot jogfosztottságba taszító folyamatot. A kormánnyal egyéb-iránt sok területen együttműködünk, képesek vagyunk kompromisszumok vállalására, de nem az emlékezetpolitika területén.

Az emlékezetpolitika terén a kormányzattal vagy egyes történészekkel van vitájuk? Létezik úgymond hivatalos kormányzati álláspont a felsorolt kérdésekben?

– Az elmúlt években a magyar állam gyakorlatilag összes felelős vezetője megtette a zsidóság jogfosztásával és deportálásával kapcsolatos hibátlan nyilatkozatát. Áder János köztársasági elnök a holokauszt 70. évfordulóján rendezett auschwitzi megemlékezésen Auschwitzot a legnagyobb magyar temetőnek nevezte, ami nagyon erős és emblematikus mondat volt. Lázár János még miniszterként a párizsi UNESCO-konferencián úgy fogalmazott, hogy magyarok öltek magyarokat – ami szintén erős és igaz mondat arról, ami történt. De említhetem Orbán Viktor miniszterelnököt is, aki Benjamin Netanjahu budapesti látogatásakor a magyar hatóságok felelősségéről beszélt a magyar zsidóság legyilkolásában. Ezek rendkívül fontos nyilatkozatok, de önmagukban nem jelentik a kormányzat történelemszemléletét. A Sorsok Háza hiteles narratívája, a szoborállítások, a magyar tankönyvek helyes szemlélete alkalmas lenne arra, hogy hitelesítse az elhangzott mondatokat. Szükségünk lenne rá.

Fontos látni, hogy a Sorsok Háza egy nagyszabású és drága projekt, ami láthatóan fontos a kormánynak és ez önmagában jó. Mi abban szeretnénk segíteni, hogy ez egy világszínvonalú intézménnyé válhasson. A Salgótarjáni úti zsidó temető szomszédsága, az építészeti megvalósítás erre predesztinálja a józsefvárosi helyszínt. Építészetileg egészen rendkívüli megoldásokról van szó. A hardver kitűnő, a jó szoftver hiányzik hozzá. Abban szeretnénk segíteni a magyar kormánynak, hogy nemzetközi kapcsolataink révén sikerüljön egy olyan projektcsapatot összeállítani, akik garantálhatják, hogy az autentikus helyszínen hiteles szemléletű, nemzetközileg is elismert intézmény működhessen. Nem mi akarjuk megcsinálni – mint már mondottam –, de a magyar zsidó közösség legitim képviseletének kihagyásával ezt nem szabadna megvalósítani.

Amikor Manfred Weber Budapesten volt, Orbán Viktor mellett önnel is tárgyalt. Amikor ön később a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete (NÜB) rendezvényén beszámolt a Weberrel folytatott találkozóról, azt mondta: az Európai Néppárt csúcsjelöltjének beszámolt arról, hogy az Orbán-kormánnyal a Mazsihisz számos projektben kiválóan működik együtt, a magyar zsidóságot fizikai atrocitások nem érik, ráadásul az országban az elmúlt pár évben csökkent a verbális antiszemita incidensek száma is. Ez volt a megbeszélésük fő témája?

– Igen, a beszélgetés elején elmondtam, hogy a Mazsihisz számos területen együttműködik a kormánnyal, sok támogatást kap, a magyar zsidóság biztonságban érzi magát, Magyarország és Izrael kapcsolata pedig sosem volt ilyen jó, mint ma. Sok tekintetben jobb a magyar zsidóság helyzete, mint Nyugat-Európában, hiszen több EU-s országban tiltani próbálják a körülmetélést, máshol a kóservágást – nálunk a kormány a vallásszabadság részének tekinti ezeket. Csökkent a jegyzett antiszemita incidensek száma. Ezt követően azonban azt is elmondtam, hogy a leírt „paradicsomi állapot” ellenére a zsidó közösség tagjainak mégis rossz a közérzete, és növekvő intenzitású antiszemitizmust érzékelnek az országban.  Arra próbáltam választ adni neki, miből adódik ez a létező ellentmondás.

És miből? Hiszen a felsorolt szempontok alapján (vallásszabadság, Izraelhez fűződő viszony, antiszemita bűncselekmények visszaszorulása) ennyire jó még sosem volt zsidónak lenni Magyarországon, mint ma.

– Az egyik a már említett emlékezetpolitika, a másik a gyűlöletbeszéd, a harmadik pedig a hatalom zsidó közösséget megosztó szándéka.

Gyűlöletbeszéd alatt mit ért?

– Az antiszemita gyűlöletbeszéd visszaszorult Magyarországon, ez tény. A zsidó közösséget azonban az is zavarja, ha más ellen irányul a gyűlöletbeszéd. Zavart minket a kilencvenes években a hitesek elleni hangulatkeltés, de ugyanígy zavart a romák, a filozófusok, a muszlimok vagy a migránsok elleni gyűlöletbeszéd is. Ma időről időre erős gyűlöletbeszéd-hullámok indulnak el Magyarországon egyénekkel és csoportokkal szemben. A zsidó közösség történelmi tapasztalata szerint a gyűlölet fertőző társadalmi betegség, és az egész társadalomra, annak minden csoportjára veszélyes lehet.

Amikor a zsidó szervezetek megosztásáról beszélt, nyilvánvalóan az EMIH-re gondolt. Milyen most a viszony önök között?

– Álláspontunk szerint azt, hogy a magyar zsidóságot ki képviselheti, csak a magyar zsidóság tagjai dönthetik el. Ez a mi belső ügyünk, ebbe senki nem szólhat bele kívülről. Ehhez képest azt tapasztaljuk, hogy a hatalom minden mozgásával azt jelzi a külvilág felé, mintha az EMIH valamiféle legitim képviselője lenne a magyar zsidóságnak. Erről azonban csak a zsidó közösség dönthet, más – beleértve a kormányt is – nem. Viszonyunkat az EMIH-hel ez a feszültség jellemzi.

A Mazsihisz beágyazottsága abból adódik, hogy igyekszik nyitottan viszonyulni a társadalom különböző csoportjaihoz, a kormányzati és nem kormányzati szereplőkhöz, a civilekhez és a más felekezetekhez. Példaként, a Mazsihisz néhány éve Izrael melletti szolidaritási gyűlést szervezett a Dohány utcai zsinagógába, ahol felkérésemre Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkésze is beszélt – utólag tudtam meg, ez volt az első alkalom, hogy Európa legnagyobb zsinagógájában ezt megtehette. Az eseményen rengeteg zsidó és nem zsidó barátunk vett részt, nagyszerű és erőteljes kiállás volt Izrael mellett.

Szintén a NÜB rendezvényén mondta azt, hogy az elmúlt hat évben, mióta a szervezetet elnökként vezeti, a Mazsihisz nemzetközi tekintélye nagyságrendekkel nőtt. Hogyan tudna Magyarországnak, vagy akár a magyar kormánynak segíteni a Mazsihisz ön által említett nemzetközi tekintélye?

– Hibás közhiedelem, hogy a Mazsihisz egyfajta ellenzéki pozícióból közelít a mindenkori hatalomhoz. Tévedés. Mi szuverén, de kiszámítható, lojális, de nem szervilis partnere vagyunk a magyar kormánynak, amihez a saját értékeink szerint viszonyulunk. Ha kell, védjük érdekeinket, de értékazonosság esetén támogatjuk a kormány munkáját. Szó volt már a Weber-látogatásról, de megemlíthetem az International Holocaust Remembrance Alliance (IHRA) ügyét is. Ez a holokauszt emlékezetével foglalkozó kormányok közötti szervezet, aminek soros elnökségére épp egy vitákkal súlyosan terhelt időszakban pályázott a magyar kormány. Külföldi kormányok, nagykövetek és az IHRA vezetői adták nálunk egymásnak a kilincset, álláspontunkról kérdeztek. A Mazsihisz következetesen a magyar elnökség mellett foglalt állást, de egyben kérte az IHRA tagjait, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a magyarországi emlékezetpolitika a zsidó közösség és az IHRA számára is a helyes irányba mozduljon el.

Volt rá más eset is, hogy a kormányt érintő kritikáik mellett véleményükkel támogatták a hatalmat?

– Ilyen volt a Sargentini-jelentés körüli vita. A nagy terjedelmű dokumentum kisebbségekkel foglalkozó fejezete részben kitért a magyarországi zsidó közösség problémáira. A ránk vonatkozó megállapításai konkrét valótlanságokat is tartalmaztak, amit nem hagyhattunk szó nélkül. Levelet küldtünk az összes Magyarországra akkreditált európai uniós nagykövetnek, illetve Szijjártó Péter külügyminiszternek, mindnek ugyanazzal a tartalommal: a Sargentini-jelentés magyar zsidósággal kapcsolatos állításai tévesek, de levelünkben hangsúlyosan kitértünk a közösségünket érintő valós problémákra is, amelyekről viszont nem szólt a jelentéstevő. Épp ilyen árnyaltan jártunk el a már említett Weber-látogatás esetében is. De aktívan segítjük a magyar kormány Izraellel kapcsolatos törekvéseit a V4-eken belül. Kezdeményezésünkre a V4-es országok zsidó szervezeteinek elnökeivel közös akciót indítottunk kormányainknál, hogy fogadják el a tényt: Jeruzsálem Izrael történelmi fővárosa.

Ha már a Mazsihisz külső megítélésének elmúlt évekbeli változásánál tartunk: ezen a téren mi a tétje a május 12-ei tisztújításnak?

– Négy esztendeje választottak újra elnökké. Kapok-e újra bizalmat? Ez valójában attól függ, hogy az elmúlt időszak eredményeit és küzdelmeit a Mazsihisz közgyűlése hogyan értékeli. Helyesnek tartják-e a választók a világra nyitott sokszínű zsidóság megújuló képét és egyetértenek-e azzal az erős közéleti szerepvállalással, aminek révén a hazai közélet és a nemzetközi zsidó világ megkerülhetetlen szereplőivé váltunk. Bár léteznek vitáink a magyar kormánnyal, ha valamit szóvá teszünk, azt egyházként és nem politikai ellenzékként tesszük. Meggyőződésem, hogy kritikánk csak abban az esetben lehet hiteles, ha az antiszemitizmus „kártyájával” nem játszunk, és az igaztalan szavakat akkor is elutasítjuk, ha az álláspontunk éppen a hatalomnak kedvez. Olyan társadalomban hiszek, amelyben nem létezik a parancsuralmat teremtő egykori Egyházügyi Hivatal semmilyen kései öröksége, amelyben a Mazsihisz betöltheti azt az érdekvédelmi feladatát, ami a 20. század második felében elődeinknek nem adatott meg, s ahol a Soát is túlélt legnagyobb lélekszámú közép-európai diaszpóra az ország választott kormányának mindaddig partnere, ameddig a hatalom a zsidó közösség tagjait az ország teljes értékű magyar állampolgárának tekinti. Erős, büszke és független zsidó közösséget szeretnék – a választásaink valódi tétjét ebben látom.

 

Olvasson tovább: