Kereső toggle

A terrorizmus nem politikai kérdés

Interjú Rami Sherman izraeli exkommandóssal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Annak idején ott volt az entebbei túszmentő akciónál – Jonatan Netanjahu tisztjeként tehát részt vett minden idők egyik legkülönlegesebb hadműveletében. Budapesti látogatásakor az izraeli társadalom kihívásairól, a cionizmus ügyéről és a terrorizmus okairól beszélgettünk.

Számos film készült az entebbei túszmentő akciójukról. A legutóbbit éppen tavaly mutatták be a 7 vérfagyasztó nap címmel. Látta a filmet? Hogy tetszett?

– A legnagyobb gond szerintem az, hogy az akciót politikai aspektusból közelítették meg, és megpróbálták az izraeli-palesztin konfliktus szemszögéből értelmezni az eseményeket. Arra használták fel a történetet, hogy a saját álláspontjukat alátámasszák. Holott ez nem egy politikai ügy volt, 248 ártatlan ember életéről volt szó.

A túszmentő akciónak viszont van politikai tanulsága. Például az, hogy mennyire fontosak Izrael számára a diplomáciai kapcsolatok. Ha nem lett volna például valamilyen szintű megegyezés adott esetben a túszdráma helyszínével, az Ugandával szomszédos Kenyával, nehezen lehetett volna ilyen eredményesen kivitelezni a műveletet. Hogy látja Izrael diplomáciai helyzetét 43 év távlatából?

– Egy ilyen ország esetében, mint Izrael, sokat számít az, hogy mi mit tudunk adni a világnak. Nyilvánvalóan az ország vezetésének érdeke a jó politikai és gazdasági kapcsolat a különböző országokkal, de ennél ez árnyaltabb kérdés. Nemcsak ilyen szinten, hanem társadalmi, kulturális, orvosi, elektronikai és más aspektusból is tudunk olyan értéket adni a másik fél számára, ami javítja a helyzetünket. S ez egy kulcsfontosságú dolog.

A mai izraeli álláspont szerint fontosak ezek a kapcsolatok, de az is fontos Izrael számára, hogy meg tudja védeni magát a legnagyobb fenyegetéstől, mint amit például Irán jelent napjainkban. Egyetért ezzel a megállapítással?

– Nem, nem Irán jelenti a legnagyobb fenyegetést. Nagy fenyegetést jelent Irán, de nem az jelenti a legnagyobb nehézséget Izrael számára.

Ön szerint akkor mi?

– Szerintem ez nem kívülről, hanem Izraelen belülről jön. Mégpedig az, hogy a társadalmunk különböző pontokon egyre inkább megosztottá válik. Széttagozódik az izraeli társadalom különféle csoportokra: vannak arabok, nem zsidók, keresztények, és lehetne még sorolni, akik Izraelben élnek. S szinte mindegyik fél meg van győződve róla, hogy ők tudják a legjobban, hogy mi az igazság, hogy merre kell haladni. Ez pedig óriási nehézséget jelent. Szépen lassan különböző ideológiák mentén szétaprózódik a társadalom.

Igen, de ez szinte minden országban és társadalomban megvan, hogy ütköznek a különböző világnézetek és felfogások. Ráadásul Izrael a világ minden tájáról érkező zsidóságból tevődik össze, ez magában hordozza ezt a fajta sokszínűséget.

– Nyilván, de nincs még egy olyan ország a világon, ahol szinte az összes szomszédunk el akar minket pusztítani, tehát számunkra a tét nem egy idea megőrzése, hanem a puszta létezésünk fenntartása. Ez azért nagy különbség.

Tehát akkor Ön szerint Izrael számára a legfontosabb dolog, hogy egységben legyen a nemzet?

– Igen.

Értem. Ön szerint Netanjahu vagy éppen kihívója, Benny Gantz ebben a folyamatban pozitív vagy negatív szerepet tölt be?

– Ez egy más kérdés, ez a politikai aspektusa a dolognak. Én inkább a társadalmi oldalról közelíteném meg.

Mennyivel volt egységesebb a társadalom ’76-ban, mint most?

– Sokkal! A társadalom nagy része akkor tisztában volt azzal, mit jelent az: zsidó állam, és hogy mi a túlélésünkért küzdünk, a cionista álom megvalósításáért. Ez világos volt mindenki számára. Tudja, a ’67-es háború előtt egy kibucban éltem, ami csak 500 méterre volt az északi határtól. S akkor kivezényelték a börtönből a fegyenceket, hogy árkokat, gödröket ássanak menedékhelyül az ottlakók számára. Ők pedig nem úgy ástak, mint akiket kényszerítenek, hanem mint akik egy nemesebb ügyért dolgoznak.

Akkor ön szerint mi lehetne a megoldás a jelenlegi megosztott társadalom helyzetére?

– Nem tudnék abszolút megoldást mondani, az túl nagy falat lenne számomra. Azt viszont tudom, hogy az államalapító zsidóság nagy része nem vallásos, hanem szekuláris szempontból közelítette meg a cionista mozgalmat. Mindezt úgy persze, hogy nem szakadtak el a zsidó örökségüktől. Egyszerűen kijöttek a zsinagógákból és megalapítottak egy zsidó államot. A ’48-as függetlenségi háború után aztán szépen lassan egyre inkább szaporodtak a különféle felfogások a cionizmussal kapcsolatban. A világon számtalan új ideológia terjedt el, a progresszív, liberális eszmék, az univerzalitás vagy éppen az individualitás. Ezek a felfogások pedig egyre inkább ütköznek, ez látszik Magyarországon is vagy a Brexit során is. Nem gazdasági kérdésekről folyik a vita a háttérben, hanem annak a megértéséről, hogy mit jelent britnek lenni, akarnak-e britek lenni, és a britek akarnak-e EU-tagok lenni. Szóval szerintem Izraelben is fel kell tenni az alapvető kérdéseket, hogy mit jelent a zsidó állam, mi Izrael létének az értelme. A szekulárisoktól az ortodoxokon át kell lennie egy közös pontnak, amivel választ tudunk adni arra a kérdésre: hogy miért vagyunk itt egyáltalán.

Ön hogyan válaszolna erre a kérdésre?

– Hát én abban foglalnám össze, hogy sokáig a zsidó identitásnak volt egy negatív jelentéstartalma. Most viszont már van egy olyan közeg, ahol annak pozitív a jelentéstartalma, nem kell szégyellnem, hogy zsidó vagyok. Nem kell bujkálnom, nem kell félnem. Zsidó vagyok és ez teljesen normális dolog.

Visszatérve a ’70-es évekre, adott volt a kérdés – hogyan lehet kezelni a palesztin terrorizmust? A palesztin konfliktus okai, eredői azonban 40 év alatt sem oldódtak meg, a merényletek folytatódtak. Ebből a szempontból hogy látja a béketárgyalásokat, az esetleges palesztin állam kérdéskörét?

– Szerintem a terrorizmusnak semmi köze a politikai ügyekhez. A világon mindenütt van terrorizmus, és óriási hiba politikai kérdéssé tenni azt.

A terroristák viszont szeretnek politikai ürügyet találni a tetteik igazolására.

– Ezt a magyarázatot viszont semmiképp sem szabad elfogadni, átvenni. Ugyan mivel lehetne indokolni azt, hogy egy merénylő ellop egy teherautót és halálra gázol több tucat francia embert? Súlyos hiba összekapcsolni a politikai ügyeket a terrorizmussal. Politikai ügyekben lehet hinni, de senkinek sem lehet joga ahhoz, hogy csak azért megöljön engem, vagy önt, mert nincsen állama. Miért kell mindannyiunknak 3 órákat várni a repülőtereken, levenni a cipőinket stb. Ez nem izraeli vagy palesztin kérdés.

Ez nem egyállami, kétállami, háromállami kérdés. Ez terrorizmus. Az ENSZ, az UNESCO, a kormányok állandóan a politikai aspektusról beszélnek, de hiába oldanánk meg a politikai konfliktusokat, a terrorizmus nem szűnne meg létezni.

Akkor ön szerint mi a terrorcselekmények legnagyobb mozgatórugója?

– Nem vagyok ebben szakértő. A világon szinte senki nem tudja pontosan, hogy mit kezdjen a terrorizmussal. Azt a jogot viszont mindenkitől el kell vitatnunk, hogy megölhessen bárki ártatlan embert. Ez történt 1976-ban Entebbénél is. Tárgyaltak a különböző konfliktusokról, de azt elfelejtették, hogy 248, zömében nem zsidó utas élete forog kockán. Súlyos probléma, hogy az emberek meg akarják magyarázni a terrort. Tanulmányozzák, könyveket írnak róla, meg akarják érteni.

Hogyan lehetne hatékonyan fellépni a terrorizmus ellen?

– Szerintem itt a kulcs az oktatás, a képzés. A vezetőknek határozottan ki kell állniuk amellett, hogy egy embernek sincs joga kiontani egy másik ember életét politikai vagy vallási okból. Hiába emeljük a biztonsági készültséget a repülőtereken, a zsidó intézmények körül. Beszélnünk kell a mérsékelt muszlim imámokkal, meg kell győznünk a társadalom különböző rétegeit, oktatnunk kell őket. Az iszlámon belül kevesen beszélnek arról, hogy le kell állítani a civilek megölését. Holott a legtöbb muszlim más muzulmánoknak esik áldozatul. Arról pedig szinte soha nem hallani, hogy vallási vezetők az iszlám országokban kiállnak, és kijelentik, hogy semmilyen formában nem elfogadható a terror és a gyilkosság.

Éppen ezért fájdalmas számomra, amikor vallási, politikai és más vezetőktől azt hallom, hogy egy háromhónapos magzat meggyilkolásakor a Nyugati partról és a palesztin állam kérdéséről értekeznek. Ugyan, annak a kis csöppségnek mi köze volt ezekhez a politikai ügyekhez?

 

Entebbe: majdnem tragédia lett a vége

1976 július 4.-én, amikor az Egyesült Államok éppen a függetlenségének 200. évfordulóját ünnepelte, egy csapat elszánt izraeli kommandós végrehajtotta minden idők egyik legkülönlegesebb és talán legeredményesebb túszmentő akcióját. A szerencsés véget ért hadművelet azonban kis híján tragédiába fordult át a rajtaütés kellős közepén.
A túszejtés maga 7 nappal korábban az Athénból Tel-Avivba tartó Air France 139-es járatán vette kezdetét, amire még Görögországban két palesztin és két német terroristának sikerült feljutnia. A gépeltérítést követően a 248 utast az ugandai főváros, Kampala repülőterére irányították. Az afrikai ország diktátora, Idi Amin Dada hírhedt volt zsidógyűlöletéről és Izrael-ellenességéről.
Miután a nem zsidó származású utasokat elengedték, az ottmaradt 94 túszért cserébe (hozzájuk csatlakozott a járat kapitánya és személyzete) palesztin terroristák szabadon engedését követelték. A rövid határidő miatt heves vita folyt az izraeli vezetők között a következő lépést illetően. Jicák Rabin miniszterelnök arra hajlott, hogy teljesítse a túszejtők követeléseit, miközben Simon Peresz védelmi miniszter szerint ez csak további terrorcselekményeket vont volna maga után.
A katonai túszmentő akció melletti döntéshez több szerencsés fejlemény is hozzájárult. Egyrészt sikerült kiharcolni a terroristáknál a határidő 3 nappal történő eltolását. Másrészt a kiszabadított túszok viszonylag pontos leírást tudtak adni a támadókról, miközben az is kiderült, hogy annak idején az Entebbe-i repülőtér termináljainak a kialakításában egy izraeli cég is részt vett, így a fogvatartás helyszínének tervrajzát is sikerült megszerezni. A diplomáciai erőfeszítések is eredményesek voltak az Ugandával szomszédos Kenya esetében, ahol a helyi szállodaláncok zsidó tulajdonosai presszionálták sikeresen a kormányfőt, hogy tankolással és az átszállás biztosításával segítse a túszmentő akciót.
A tragédiát a rajtaütés két vezetője közötti félreértés, illetve nézeteltérés okozhatta volna. Miután az elnöki konvoj tökéletes másolatának álcája alatt az izraeli kommandósok behatoltak a repülőterre, az alezredesként szolgáló Jonatan Netanjahu (Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök bátyja) és a parancsnok Moshe Betzer nem tudta megérteni egymást. Míg az egyik nyílegyenesen a terminál felé hajtott figyelmen kívül hagyva az ugandai őrök felszólítását, addig Joni tüzet nyitott a katonákra. A meglepetés ereje ezzel elszállt, a túszokat azonban a terroristák végül nem végezték ki. A rajtaütésnek a kommandósok közül egyedül Joni Netanjahu esett áldozatul, akit egy ugandai orvlövész terített le.

Olvasson tovább: