Kereső toggle

Az Ecseritől a hazai műgyűjtés csúcsáig

Interjú Kieselbach Tamással

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Kieselbach Galériában tömérdek festmény cserélt már gazdát, vagy került felfedezésre. Magyarország egyik legmeghatározóbb műgyűjtőjének fanatizmusa egy gyermekkori érintésnek köszönhető, amit azóta is hűen őrizget magában. Beszélgetés a hazai művészet jövőjéről, a műkedvelésről és a múzeumok jelentőségéről.

Milyen volt az a 16 éves kisgyerek, aki először meglátott egy festményt, és eldöntötte, hogy ezekkel fog foglalkozni? Mi fogta meg ennyire a festményekben, régiségekben?

– Előbb kezdődött, 14 éves korom körül már régi tárgyakkal foglalkoztam. Ugyan nem műtárgyak voltak, hanem egy régi világnak az üzenetei, olyan tárgyak, amiket én izgalmasnak, szépnek láttam. Ezt megelőzően is gyűjtöttem már, bélyegeket, kőzeteket és kagylókat, de ez még nem lépett túl a gyerekkorra jellemző, ösztönös tevékenységen. Amikor viszont régiségekkel kezdtem foglalkozni, ez rögtön együtt járt a siker kézzel fogható élményével: pénzt kerestem vele. A festmények már korábban is jelen voltak az életemben – az otthonunkban is voltak képek a falon –, de a kereskedés és a gyűjtés a gimnázium végétől indult el, és az egyetemi évek alatt vált intenzív, napi élményforrássá. Ekkor már minden kiállításon, minden Bizományi árverésen ott voltam, és azt is biztosan tudtam, hogy műkereskedő leszek.

Mikor döntötte el, hogy galériája lesz?

– A kilencvenes évek elején, az egyetem után már képek vételéből és eladásából éltem. Közben persze nagyon zavaró volt, hogy a kérdésre, hogy mit csinálok, nehezen tudtam konkrétan, mismásolás nélkül válaszolni. A nepper és hasonló titulusok annyira fájtak, hogy szerettem volna ebből a féllegális állapotból minél hamarabb kilépni. Ráadásul ebben az időben kezdett Magyarországon kialakulni a tényleges műtárgypiac, nem csupán külföldi kereskedőknek lehetett jól eladni. Megjelent egy új, egyre szélesedő vásárlói kör, amelynek a tagjai már itthon tartották a képeket. Ez pedig megszülte az igényt a galériákra.

Sok helyen említette, hogy a pályája elején rádöbbent, mekkora kiaknázatlan érték rejlik a magyar festőkben…

– Ez egy hosszabb folyamat volt. Még a gimnázium alatt olvastam Daniel-Henry Kahnweilerről, a legendás műkereskedőről, aki többek között Picasso egyik első felfedezője, barátja és legjelentősebb kereskedője volt. Róla írták, hogy minden nap bement a Louvre-ba, „kicsit edzett”, aztán folytatta a napi munkát. Ez nagyon megragadott engem: így kell csinálni, az embernek naponta iskoláznia kell a szemét, tanulnia kell, mégpedig a régi mesterektől, vagyis az 1800 előtti művek szisztematikus tanulmányozásával. Ez volt talán az első erős impulzus, hogy nekem naponta ezzel kell foglalkoznom, nem lehet lazsálni, ha a legjobb akarok lenni ezen a területen. Ettől kezdve szinte minden energiámat erre fordítottam. A másik impulzus pedig harmadikos gimnazista koromban ért, amikor megnyertem egy budapesti középiskolásoknak rendezett háromfordulós művészettörténeti versenyt. Az elvárás az volt, hogy ismerjem a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum anyagát. Ez persze nem kellett volna szó szerint venni, de én így értettem. Minden nap egy-két órát ott voltam, és minden tárgyat vizuálisan „bemagoltam”, ha létezik egyáltalán ez a fogalom. Tudtam, hogy milyen sorrendben lógnak a képek az egyes termekben, és persze a műveket is négyzetcentiről négyzetcentire föl tudtam idézni. Mindez nem abszolválandó kötelességet, hanem folyamatos örömforrást jelentett. Ebből a folyamatos tréningezésből egy idő alatt olyan sűrű mátrix, olyan gazdag tudás és élményanyag halmozódott fel bennem, amelyet éppen úgy be lehetett venni ismeretlen, jelzetlen művek azonosításakor, hamisítványok felismerésekor, de a kvalitás és a pénzbeli érték meghatározásakor is. Ráadásul jól ismertem az árakat is, így hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a művészi minőség és a piaci ár a magyar képek esetében köszönő viszonyban sincs egymással. Arra gondoltam, hogy ha ezen változtatni tudok, az mindenkinek jó lesz: nekem és az országnak egyaránt, mert végre magasabb polcra helyezik majd a képzőművészetünket. Minden, amit azóta tettem, végső soron ebben a koordinátarendszerben értelmezhető: a gyűjteményem publikálása, a kiadott közel 50 könyv, a festmények átkeretezése, az aukciós katalógusban közölt tanulmányok százai, és még sorolhatnám. Mentem előre, és azt láttam, hogy amit kimondtam, az valósággá vált. Ez pedig megerősített.

Hogy néz ki Ön egy múzeumban? Ott egy kis füzet a kezében és jegyzetel a képekről?

– Régebben volt, most már nincs. Ákos fiammal úgy mentünk hosszú-hosszú éveken keresztül, hogy neki volt egy jegyzetfüzete, mint nekem annak idején, és abba írtuk, amit láttunk. Volt, hogy rajzoltunk is. Nagyon fontos, hogy a látott dolgok tudatosan is „átmenjenek” az emberen, és ehhez nagyon jó eszköz a jegyzet vagy a rajz készítése az élmény pillanatában. Ez kulcsfontosságú, főleg a kezdeti időszakban, amikor az ember koncentrálni tanul a képek előtt. Kell, hogy tudatosítsa azt, amit lát. Ha ebben a folyamatban még egy inspiráló segítője is van, az hatalmas előny: nekem sajnos nem volt.

A gyűjtögetés elején a múzeumok mellett az Ecseri piac, illetve Pécs is nagy szerepet játszott. Mit figyelt egy ilyen régiségvásáron?

– A kvalitást. Sosem voltak műfaji vagy tematikus kötöttségek bennem, éppen úgy értékelni tudtam és tudok egy drámai remekművet, mint egy érzéki festőiséggel megfogalmazott, virtuóz módon vászonra vitt kommersz képet. Imádtam az Ecseri és a pécsi vásár közegét, hiszen ott minden pillanat potenciális esélyt kínált a nagy felfedezésre. Az volt az igazi közeg amiben valaha mozogtam. Az ember megy előre, figyel, szkenneli a világot – és egyszer csak jön valami.

Mi az a valami?

– Van egy fogalom, a mintafelismerés. Ha nyitott szemmel, elemző tudattal tanulmányozod egy festő többszáz munkáját, akkor egy idő után szinte ösztönösen, 3, 5, 8 méterről, akár a szemed sarkából felismered a stílusát egy olyan képen is, amelyet még sosem láttál, és jelezve sincs. Ez a tudás nagyon fontos, alap az én szakmámban. A műértők, művészettörténészek közül sokan könyvekből próbálják összerakni a világukat, de aki tárgyközelben, kereskedők között, a placcon mozog, annak ott, helyben kell dönteni, abban a másodpercben, feszült szituációban, ugyanis rengeteg konkurens van, akik szintén vásárolni akarnak. Ilyenkor nincs idő mélyen elgondolkodni, egy pillanat alatt, ösztön szinten kell lépni. Aki a leggyorsabb, azé a kép. Én annak idején az Ecserin vagy a pécsi vásáron öt és tizenöt képet tudtam alkalmanként megvásárolni, egy-két óra leforgása alatt.

Amikor jönnek Önhöz a képek, az a feladata, hogy minél jobb pozícióba tegye, és egy esetleges aukción minél magasabb áron üssék le, Ön szokott izgulni?

– Azzal, hogy aukcióra átveszünk egy műtárgyat, azt a felelősséget is magunkra vesszük, hogy végül a lehető legjobb árat érje el a licit végére. Ez természetesen feszültséggel és izgalommal jár, amit tudással és munkával lehet enyhíteni.

A mi feladatunk nem pusztán közvetítés: menedzseljük a műveket. Kikutatjuk a történetüket: hol állították ki, hol reprodukálták, korábban kiknek a tulajdonában volt, hogy vélekedtek róla a kortársak. Ezek a tények a művészettörténészek számára éppen olyan fontosak, mint a leendő tulajdonosoknak – jelzik, hogy a képet mennyire becsülték meg, mennyire értékelték az elmúlt évtizedekben.

Lehet azt mondani egy festményre, hogy nem jó?

– Azt lehet mondani, hogy valami jobb, meg még jobb, esetleg különleges. Különböző olvasatok vannak. Sokszor a karakteresen taszító dolgok is nagyon érdekesek, figyelemre méltók. A valóságnak, a művészetnek, így a magyar festészetnek is nagyon sok oldala, sok olvasata lehetséges. Ugyanakkor sokszor közmegegyezésből alakul ki, hogy az emberek mit tartanak jónak. Vannak nagy mellényúlások, de az idő itt is letisztáz mindent. Ezért kellenek a jó múzeumok, jó könyvek, a jó keretezés, egy jó világ, egy jómódú társadalom, hogy abban a megfelelő helyre tett műtárgyak tiszteletet keltsenek. Ez egy egyszerű folyamat. Vannak, akik felkutatják a műveket, bemutatják, kialakul egy szakmai közmegegyezés, utána pedig – ha tetszik az embereknek –  létrejöhet a siker. Ennek vannak jól alkalmazható, receptszerűen működő hozzávalói, de persze mindezt hitelesen és ízléssel kell alkalmazni. Nagyon érdekes folyamat. Ha valaki ebbe a folyamatba bele tud szólni, az igazi izgalom, ezt élvezem a festészettel való foglalkozásban. Értékek felfedezését, felmutatását és kibontását. Ez persze egy világértelmezés is. Nagyon kevés ember tud függetlenül, kapaszkodók nélkül kvalitást felismerni, még a művészettörténet berkein belül is.

Egy műkereskedő tudja irányítani a közvélemény ízlését?

– Befolyásolni tudja, és a szándékom is az, hogy minél több, általam értékesnek és izgalmasnak tartott életművet, valamint festményt bemutassak, és azokat sikerre vigyem.

Hogy látja, kialakul-e Magyarországon egy olyan környezet, ahol igény van a neves, minőségi magyar festmények gyűjtésére?

– Részben igen. A múlthoz képest nagyon sok minden történt, fejlődik, és ebben a közösség – ha tetszik, az állami figyelem – is nagyon fontos. Ha viszont az ember megnézi a többi nemzetet, akkor látja, hogy még mindig előttünk áll egy hosszú út, amit be kell járnunk. 

Említette, hogy a fiával gyakran járja a múzeumokat. Van Önben felelősségérzet az iránt, hogy hogyan tudja majd átadni mindazt, amit tanult?

– Felelősségérzetem annyiból van, hogy a fiamat ne terheljem ezzel. A szakma szépségét és izgalmát szeretném megmutatni neki, de minden törekvésem az, hogy ebben számára semmi teher ne legyen, csak az, amit ő ebből fel akar vállalni.

Van hozzá tehetsége?

– Igen, összességében ügyesebb, mint én. Mindig visszagondolok, hogy abban az életkorban én milyen voltam, ahhoz képest ő sokkal előrébb tart. Most 26 éves, az én akkori 26 évemmel mérve mindenben Ákos áll nyerésre. Istennek hála.

A fiától eltávolodva az új generációban Ön lát olyan potenciált, hogy e felé a világ felé nyisson?

Én bizakodó vagyok, hogy egy gyarapodó, magára találó társadalom valamilyen módon meg fogja szülni azokat az embereket, akik különböző területeken tudják segíteni ezt a közösséget, és megtalálják ezen a területen az útjukat.

Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik most kezdik el a pályát?

– Azt, hogy menjenek múzeumba, és nézzenek képeket. A befelé jutásnak az én olvasatomban az a lényege, hogy a képek előtt kell állni, képeket kell nézni, be kell lépni a képek „intim szférájába”. Ebből nő ki minden. Természetesen minél több könyvet vegyenek a kezükbe, reprodukciókat ismerjenek meg, és utazzanak. Utána keressék azokat az embereket, azokat az inspiráló helyeket, ahol tovább tudnak lépni. Ahol az által, hogy valaki segít nekik pár mondattal, le tudják rövidíteni azt az utat, amivel előrébb jutnak a saját útjukon.

 

 

Olvasson tovább: