Kereső toggle

A klímaváltozás ne politika legyen, hanem feladat!

Interjú Nagy István agrárminiszterrel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Méltatlannak tartja a korrupciós vádakat; a gazdák összefogását tekinti kitörési pontnak; a klímaváltozásra pedig fásítással, öntözésfejlesztéssel és szegletes lednekkel válaszolna Nagy István agrárminiszter.

Brüsszelben is téma volt az a The New York Timesban megjelent cikk, amely szerint az európai agrártámogatási rendszer szándékosan zavaros, illetve korrupt. Az írásban Magyarország hangsúlyosan szerepel. Olvasta?     

– Igen, olvastam, és végtelenül félreértelmezhetőnek, félrevezetőnek tartom. Magyarország ugyanis élen jár a degresszió terén, ami azt jelenti, hogy a területalapú támogatások 1200 hektár feletti részét a tulajdonosok nem kapják meg. Aki állatot tart, annál ez a határ 1800 hektár. Ennek pont az az értelme, hogy a rendszer aránytalanságait tompítsuk. Az európai országok közül ezt mi vezettük be először, és a legszigorúbb módon. Ezek után bennünket pellengérre állítani mindenféle feltételezett adatokkal, enyhén szólva nem tisztességes.

Ez befolyásolhatja az uniós agrártámogatásokról szóló vitát?

– Ha az Európai Unió kötelező degressziót ír elő, az a mi esetünkben enyhítést fog eredményezni, hiszen – újra hangsúlyozom – mi vagyunk a legszigorúbbak ezen a téren.

A The New York Times cikkével kapcsolatban egyébként az Európai Bizottság is egyértelművé tette, hogy teljesen világos szabályok és rendelkezések vonatkoznak többek között Magyarországra is, ahogyan az uniós költségvetés mezőgazdaságra szánt forrásainak felhasználását is szorosan monitorozzák. Ráadásul az újságíróknak a bizottság megküldte a hivatalos és tényszerű válaszát a megkeresésükre, azt úgy tűnik, nem fogadták el. Nem ez az első alkalom, hogy a The New York Times, illetve a cikk szerzője politikai indíttatású alaptalan támadást intéz a magyar kormány ellen, ezért ezen nem is csodálkozunk. 

Nem a támogatás metodikájára, hanem a mennyiségére gondoltam. 

– Ez a vita nemcsak minket, magyarokat érint, hanem minden európai gazdát. Sőt, minden európai állampolgárt. Ugyanis az, hogy ma minőségi, de egyben olcsó élelmiszer kerül az asztalunkra, az elsősorban az agrártámogatásoknak köszönhető. A Közös Agrárpolitika (KAP) kapcsán régi dilemma, hogy kinek adjunk támogatást: a munkavállalóknak, akik majd a több pénzből finanszírozni tudják a magasabb élelmiszerárat; vagy a gazdáknak, és akkor olcsóbb lesz az élelmiszer. Eddig minden alkalommal úgy dőlt el ez a vita, hogy a gazdáknak kell adni a támogatást, mégpedig azért, mert itt nemcsak élelmiszertermelésről beszélünk, hanem az élhető környezetről is. A termelők ugyanis ezeknek a támogatásoknak a segítségével azokat a területeket is megművelik, amelyeket egyébként gazdaságilag nem lenne érdemes. Ezért nincs igazságosabb politikája az EU-nak, mint a KAP, amely mind az 500 millió európai állampolgárt pozitívan érinti.

Ugyanakkor mintha az agrártámogatás Magyarországon a versenyképességgel szemben hatna. A szántóföldi növénytermesztésben például a támogatások jövedelemhez viszonyított aránya 81 százalék, de az állattenyésztésben is egyedül a baromfitartás tud profitot termelni a támogatások nélkül. Márpedig a versenyképesség javítása nemcsak a támogatástól való „függés” csökkentése miatt lenne kívánatos, hanem az unión belüli, sőt kívüli konkurensek miatt is. Mi kell ehhez?

– Nincs olyan gazdafórum, ahol erről ne beszélnék.

A gazdáknak minden egyes eurocentet, amely a Közös Agrárpolitikából érkezik, úgy kell kezelniük, mint a fejlesztéseik önrésze – ha így kalkulálnak, akkor a támogatások jól lesznek elköltve, növelik a versenyképességet. Az hibás szemlélet, hogy termeljek valahogy veszteség nélkül a területemen, úgyis megérkezik az uniós támogatás, és azzal köszönöm, jól vagyok. Ez pazarlás, és egyre kevésbé tartható fenn.

Akkora verseny van, és olyan nagy az igény a mezőgazdasági termékekre, hogy megéri odafigyelve, jól termelni. De ez nem könnyű, hiszen egy generációváltásban vagyunk benne, az agrárium is átlép a huszadikból a huszonegyedik századba, ami rengeteg kihívással jár. A digitalizáció, a robotizáció, a precíziós technológiák mind-mind olyan lehetőségek, amelyekkel munkaerőt spórolunk, javítjuk a hatékonyságot és csökkentjük a környezetterhelést. Ugyanakkor ezek a lehetőségek szakadékot hoztak létre a nemzedékek között: apáinknak ehhez már gyakran nehezükre esik alkalmazkodni, miközben a fiaink ebben élnek.

Már amennyiben a fiatalok akarnak még földet művelni és állatot tenyészteni…

– Ez egy nagyon fontos kérdés. Való igaz, hogy a mezőgazdaságban nem lehet szabadságra menni, nem mondhatom azt, hogy ma nincs kedvem bemenni dolgozni, hiszen a jószágot karácsony szent napján is meg kell etetni. Ez egy életforma, ami rengeteg kötöttséggel jár. Ugyanakkor nincs csodálatosabb, mint a természettel együtt élni úgy, hogy az ember azért mégiscsak a maga ura.

Meg kell győzni a fiatalokat, hogy annak ellenére, amit apáik tapasztaltak, van fantázia a mezőgazdaságban. Itt az idő, hogy egy sérelmek és tüskék nélküli generáció vegye át a stafétát, amely hajlandó  az együttműködésre, és elfelejteni azt a mondást, hogy közös lónak túros a háta.

Nagyon optimista megközelítés. A magyar gazdákba mintha zsigerileg bele lenne kódolva az összefogástól való idegenkedés. 

– Hiszem, hogy a fiatalok képesek erre. Nincs is igazán más út, mint az összefogás. A példák is ezt mutatják. A magyar baromfiágazat szárnyal. Mégpedig azért, mert 80-90 százalék közötti az integrációja: meg van határozva, hogy ki termel, az kitől veszi a takarmányt, és kinek ad el – vagyis az egész ágazati lánc szervezett, így van termelési biztonság. Ezzel szemben a gyümölcságazatban alig 10-20 százalékos az integráció, és van is baj. A következő időszak támogatáspolitikáját ezért úgy kell alakítani, hogy ösztönözzük az integrációt. Mondok egy példát. Idén és tavaly is nagyon bőséges volt a szőlőtermés, így borértékesítési anomáliáink adódtak. Ugyanakkor a szőlő- és borágazat fejlesztésére szolgáló forrásokat a gazdák mégis szőlőtelepítésre igyekeztek lehívni. Nem találja ki, hol akarnak ezerhektárnyi nagyságrendben szőlőterületet fejleszteni…

Csak nem a Kiskunságon?

– Pontosan. A túltermelés miatti alacsony felvásárlási áraktól szenvedő kiskunsági gazdák viszont azt mondják, hogy éppen a minisztériumnak „lehetne annyi esze, hogy a Dunára nem hord vizet”.

A felvetés logikus: miért adnak arra pénzt, amire nincs szükség? 

– Azt nem dönthetjük el, hogy hova nem adunk. Azt viszont mondhatjuk – és mondjuk is –, hogy azt a pályázatot tudjuk nagyobb pontszámmal értékelni, ahol a pályázó integrációban vesz részt, hosszú távú termeltetői szerződéssel rendelkezik. Vagyis a meglévő területek korszerűsítésére, felújítására csak akkor adunk forrást, ha a tulajdonosnak van értékesítési biztonsága. Ha ezt nem így tennénk, akkor növelnénk a termelői elégedetlenséget.

Jelenleg zajlanak az ágazati egyeztetések. Ezekből tudjuk például, hogy szükség van hat darab brojlertelepre, amelyeknek egyenként 1,5 milliós kibocsátása van, ugyanis a következő tíz évben tíz százalékkal nő majd a baromfihús-fogyasztás, és erre fel kell készülni. Vagy ki kell váltani a malacimportot, ezért kell létesíteni hat darab, egyenként 10 ezres kocatelepet a megfelelő árualap biztosításához. De említhetném akár a gombatermesztési integrációk támogatását is, itt is egyre növekvő piacot kell kiszolgálni.

Tavaly Villányban kirándulva beszélgettem egy borásszal, aki azt mondta, hogy a klímaváltozás miatt lassan már olajfaültetvényeket kellene telepíteniük a szőlő helyett – és csak félig viccelt. Mekkora a baj? 

– Az éghajlatváltozás megkérdőjelezhetetlen, a kivit például már be kellett venni a támogatandó ültetvények közé, de a füge és a mandula is otthon érzi már magát nálunk – bár az olajfáig talán nem jutunk el. Tíz, harminc, ötven év múlva teljesen más flórában fogunk élni. Korábban is volt már hasonló időszak a Kárpát-medencében, így a magyar génbankokban ott vannak azok a növények, amelyek hasonló időjárási körülmények között jól teljesítettek. Például a szegletes lednek kiváló takarmánynövény, de elő lehet venni az úgynevezett 100 napos kukoricát is, amelynek kevesebb a vízigénye.

Nyitottan kell járni a világban. Nem véletlenül hozunk létre mintakerteket például Észak-Afrikában. Ennek van gazdasági előnye is, hiszen a magyar vetőmagot – amely kétszer-háromszor nagyobb hozammal bír – terítjük az afrikai piacra. Ugyanakkor mi is tanulunk, megnézzük például, hogy milyen technológiákat érdemes alkalmazni a szélsőséges időjárási körülmények között. Olyan világszabadalmaink vannak már, mint például a VízŐr technológia, amelyet magyar kutatók fejlesztettek ki, és 60 százalékkal több vizet őriz meg a talajban. A teremtett világért érzett felelősségünk azt diktálja, hogy ne politikát csináljunk a klímaváltozásból, hanem tekintsük szakmai kihívásnak, és találjunk megoldásokat a hatásaira. A magyar kutatói potenciál ehhez rendelkezésre áll.

Milyen megoldások kínálkoznak itthon?

– Például az országfásítási program: 21-ről 27 százalékra szeretnénk növelni az erdősültséget. Csak a mostani, 550 hektáros állami erdészeti bővítéssel 8 ezer tonna szén-dioxidot kötünk meg, de az erdők környezetében csökken a hőmérséklet és nő a levegő relatív páratartalma is, továbbá a megváltozott klimatikus viszonyok jobban kedveznek a mezőgazdasági termelésnek.

Ahhoz, hogy valóban nagyságrendi javulást tudjunk elérni, a magánszektort is be kell indítani, ezért az agrártárca módosította a vidékfejlesztési pályázati lehetőségeket: 80–130 százalékkal több forrást juttatunk a gazdáknak az erdőtelepítésre, a területalapú támogatást kitoljuk 12 évre, illetve megduplázzuk az eddigi összegét, tehát évente több mint 400 eurót kap a tulajdonos egy hektár erdő után. Vagyis megéri erdőt telepíteni, különösen a gyenge minőségű, nehezen öntözhető területeken.

A program harmadik lába, hogy a Magyar Nemzeti Vidék Hálózat keretén belül egy 500 millió forintos keretet nyitott a minisztérium az önkormányzatok és civil szervezetek számára, hogy fásítási programokra pályázhassanak. Ilyen módon megújulhatnak a városok, falvak parkjai, ligetei vagy akár a települések közötti fasorok is. Ebben nagyon számítunk a fiatalok részvételére és ötleteire.

Ezenkívül – negyedik lábként – a barnamezős, ipari területek, illetve kármentesítésre szoruló területek fásítása is szerepel a programban.

Sok szó esik az öntözés szükségességéről, de mintha kevesebb figyelem fordulna a vízmegtartásra. Ezen a téren mire számíthatnak a gazdák?

– Kétségtelen, hogy korábban az öntözés lehetőségét borzasztó adminisztráció terhelte. Ezen most változtatunk, a folyamat egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb lesz. Az öntözési beruházások könnyebb megvalósítása érdekében a szabályozások alapelve a jövőben az, hogy öntözni közérdek, illetve a kormány megteremtette az agrárium öntözésfejlesztést segítő intézményi hátterét: a Nemzeti Földügyi Központ a kijelölt körzetekben előre elkészíti azokat a terveket, amelyek tehermentesítik a gazdálkodókat számos adminisztratív tehertől. Így 100 hektárnyi területen 5 millió forinttal kerül majd kevesebbe egy öntözési beruházás előkészítése.

A kormány döntött arról is, hogy tíz éven keresztül évi 17 milliárd forintot fordít az öntözés infrastruktúrájának kiépítésére, így a termőföld széléig el tudjuk majd juttatni a vizet.

Ebbe a képe illeszkedik bele a vízvisszatartás is. Magyarországra kevesebb víz érkezik be a folyókon keresztül, mint amennyi távozik, így a kettő közötti különbség egy erkölcsi lehetőség. Amikor sok víz van, akkor azt be kell tárazni, és amikor kevés van, ezt a betárolt vizet kell felhasználni. Ennek számtalan járulékos haszna van: a nagy vízfelület csökkenti a környező hőmérsékletet, megköti a port, növeli a páratartalmat, vagyis élhetőbbé teszi a környezetet.

Ezt eddig is sokan mondták már, csak soha nem valósult meg.

– A hazai vízügy eddig leginkább katasztrófaként tekintett a vízre, amely ellen védekezni kell. Az, hogy ez most megváltozott, alighanem történelmi mérföldkő a magyar vízgazdálkodásban és kifejezetten örömteli a magyar agrárium számára. 2022-re, vagyis a mostani ciklus végére a jelenlegi 87,5 ezer hektárnyi öntözött terület 200 ezer hektárra bővül. Az ezt követő négy évben pedig egy nagy ugrással ezt a területet is meg szeretnénk duplázni. Ezzel az ország elérheti a 8 százalékos öntözési arányt, az  uniós átlagot, és mindenhol lesz víz, ahol szükség van rá.

Olvasson tovább: