Kereső toggle

Interjú Hajdú B. István sportkommentárorral

Honduras nem fog jót tenni a vébéknek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha nem is minden idők legjobb, de legjobban közvetített futball-világbajnoksága volt a mostani. A klubfoci pedig magasabb színvonalú ugyan, ám a Real Madrid kiesése miatt soha nem sírnának annyian, mint a spanyol válogatottért. Na, de miért állt hajnali fél négyig egy parkolóban Hajdú B. István?

A vébé előtt egy interjúban azt mondta, egy biztos, a franciák ott lesznek a döntőben. Jól beletrafált...

– Igen, bár ez inkább egy tréfás megjegyzés volt, nem annyira szakmai megalapozottságú kijelentés. 2000-ben és 2006-ban az Európa-bajnokság, 2006-ban pedig a világbajnokság döntőjét közvetítettem, és mindhárom esetben ott voltak a franciák a fináléban. 2000-ben aranygóllal nyertek, 2006-ban tizenegyesekkel veszítettek, két éve pedig a hosszabbításban maradtak alul. Ilyen előzmények után kis túlzással biztosnak volt tekinthető, hogy Franciaország döntős lesz...

Több mint egy hónapot töltött kint. Milyen volt az orosz vébészervezés?

– Oroszország igyekezett magáról kedvező képet kialakítani, legalábbis azon a részén, ahol a vébé zajlott – a legkeletibb helyszín Jekatyerinburg volt, ahonnan transzszibériai expresszel még 7500 kilométert mehettünk volna keletre. A rendezés kifogástalan volt. Amitől sokan tartottak, hogy rasszista megnyilvánulások vagy szurkolói rendbontások lesznek, az nem történt meg – kivéve, hogy a döntőn négy ember beszaladt a pályára.

Ha adódtak is apróbb problémák, azokat igyekeztek azonnal orvosolni, és nem csupán a szabályokat, hanem a józan észt is figyelembe véve. Hozzáteszem, egy olimpia vagy egy világbajnokság rendezése ma már nem helyi sajátosság: a nemzetközi szövetség megmondja, mekkora legyen a sajtóközpont, hány lift kell, milyenek legyenek a menekülőkapuk, milyen sűrűn járjanak a buszok.

Az egyetlen dolog, aminek folyamatosan hátrányát éreztük, az volt, hogy nagyon kevesen beszélnek idegen nyelvet. Az önkéntesek persze igen, de ők meg sokszor nem voltak tisztában olyan információkkal sem, mint hogy hánykor indul a busz. Volt olyan, hogy a taxiban vagy a szállodában is google translate-tel kellett kommunikálnunk.

Ami negatívum ért, az nem sajátosan orosz jelenség: például, hogy a taxis a reptéren át akart verni, vagy a buszsofőr a menetrend szerinti időnél hamarabb elindult, vagy Rosztovban bombariadó volt a szállodában, így hajnali fél négyig álltunk a parkolóban. Nyizsnyij Novgorodban meg egy csőtörés miatt több mint egy napig nem volt víz a szállodában – de taxival ingyen elvittek egy fitneszterembe, hogy le tudjak tusolni.

Érdekes volt, hogy az oroszok először nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a rengeteg külföldi látványosan jól érezte magát nemcsak a stadionokban, hanem azokon kívül is. A legtöbben Dél-Amerikából érkeztek, talán azért mert az európaiakat, elsősorban az angolokat sokat riogatták a helyi viszonyokkal. Aztán ahogy az orosz csapat, amelytől nem vártak túl sokat a hazaiak, kezdett egyre jobb lenni, a szurkolóik is rákaptak erre az „örüljünk együtt dologra”, aztán amikor a spanyolokat kiverték, napokig tartó népünnepély kezdődött, és más meccseken is rendre lehetett hallani „russzija, russzija” kiáltásokat. Amikor pedig a házigazdák kiestek, az utcákon, plakátokon és a tévéreklámokban is a „szpaszíba”, vagyis a „köszönjük” volt a fő üzenet.

A vébé alatt jelent meg a hír, hogy a FIFA elhallgatott információkat oroszokat érintő doppingügyekben. Ez mennyire és hogyan csapódott le a helyi közvéleményben?

– Nem nagyon volt ez téma. Egy korábbi jelentés szerint az orosz sportot valóban nagyon megfertőzte a doppingolás, amit ráadásul hosszú ideig központilag irányítottak. Ugyanakkor a FIFA végig azt kommunikálta, hogy januártól kezdve több mint 3500 ellenőrzést végeztek az oroszoknál, és mindegyik minta negatív lett.

Nyilván amikor Golovin egy hosszabbításos meccsen 16 kilométert fut, akkor sok mindenre gondolhat az ember, ám amikor pár nappal később az orosz–horvát mérkőzésen Modric is fut majdnem ennyit meg Rakitic is, akinek előző nap 39 fokos láza volt, nos akkor azt kell mondani, hogy vagy mindenki doppingol vagy nagyon jól felkészítették ezeket a játékosokat.

A legnagyobb meglepetés a nagy csapatok, elsősorban a németek kiesése volt. Ezt aligha lehet a kimerültségre fogni, hiszen a horvátoknál is vannak olyan sztárok, akik végigrobotolták a szezont...

– Az okok sokrétűek és csapatonként különbözőek. Németország olyat tett, amit eddig még soha: elrontotta a felkészítést és/vagy a formaidőzítést. A németekre mindig az volt a jellemző, hogy ha nem is olyan jók az elején, de fokozatosan belelendülnek. A svédek ellen az utolsó pillanatokban szerzett Kroos-gól után azt lehetett gondolni, hogy megtörtént a fordulat, de ez nem így lett, még Dél-Koreától is kikaptak. A 32 csapat közül 31-ről el tudtam volna képzelni, hogy így essenek ki, de a németekről nem – számomra ez volt a vébé legnagyobb meglepetése.

A spanyolok egy kicsit belefásultak, talán a sok Real Madrid játékos már nem volt olyan erőben. A többiek közül pedig – és erre a horvát kapitány is felhívta a figyelmet – azok buktak el hamar, akik alapvetően egy emberre építették a játékukat, legyen az Ronaldo, Messi vagy bizonyos értelemben Neymar. Ellenpélda Anglia: ilyen szürke játékosokból álló válogatottjuk ritkán szerepelt világtornán, de megtanultak szervezetten futballozni, és volt jó néhány szabadrúgás- és szögletvariációjuk, amiből számos gólt szereztek – így egy szerencsés sorsolásnak is köszönhetően be tudtak jutni a négy közé. Ahhoz persze, hogy a pontrúgások ilyen hangsúlyossá váljanak, az is kellet, hogy a védők megriadjanak a videobírótól.

Ami a sztárjátékosokat illeti: két éve Portugália nyerte az Eb-t, Ronaldóval az élen...

– Igen, bár a döntőben Ronaldót sérülés  miatt le kellett cserélni. Kétségtelen, hogy nekünk, nézőknek az lenne az érdekünk, hogy az igazi Messit, Ronaldót és Neymart lássuk, ne pedig kifacsart szupersztárokat. Ugyanakkor be kell látni, hogy manapság a klubfutball diktál. Nem az a kérdés, hogy Ronaldo tud-e majd olyan jól játszani a Juventusban, mint a portugál válogatottban, hanem éppen fordítva. De ez igaz akár Rakiticre is, akik az idényben 71 mérkőzést játszott, ami emberfeletti teljesítmény, ha robot lenne, akkor is be kellene már olajozni.

Éppen ezért az volt a kulcskérdés, hogy azok a játékosok, akik a vállukon viszik a válogatottjukat, tudnak-e olyan teljesítményt nyújtani most, mint a klubjukban – és ahol tudtak, ott jöttek a sikerek.

Akkor eljöhet a kiscsapatok ideje? Izland egyszer majd odaér?

– Azért nem jön el a kiscsapatok ideje, mert ahhoz, hogy egy válogatott a vébén nagyon jól szerepeljen, hét jó mérkőzést kell játszania – erre pedig ők nem képesek. Ami a játékból megtanulható, azt a kiscsapatok ma meg is tanulják, ezért Brazíliának Costa Rica ellen meg kellett izzadnia, Spanyolország pedig 2–2-t játszott Iránnal, amelynek az utolsó pillanatig volt esélye a továbbjutásra a spanyol–portugál–marokkói–iráni négyesből. 

Említette a videobírót, ami hasznosnak bizonyult, ám kérdés, hogy mondjuk a színészkedések kapcsán miért nem alkalmazzák?

– A videobírót az eredeti szándék szerint a mérkőzést döntően befolyásoló eseteknél alkalmazták: leshelyzeteknél, piros lapoknál, tizenegyeseknél. A színészkedéssel alapvetően az a probléma, hogy a bíró nem tudja kétség nélkül megállapítani, hogy a játékos szimulál-e. Mi van, ha tízből kilencszer igen, egyszer viszont nem, és rossz döntést hoz? Egyébként a színészkedés ma már a játékosnak sem használ, elég csak arra gondolni, hogy a „neymaring” önálló kifejezéssé vált, gyakorlatilag nevetség tárgya lett.

A futballban a játékosok ma minden eddiginél inkább nyomást akarnak gyakorolni a bírókra, és ezt a legtöbb játékvezető – akik szeretnék, hogy folyamatos legyen a játék – nehezen kezeli. Az is igaz, hogy kevés az igazán jó bíró a futballban.

Ha a világbajnokság mezőnye 48 csapatra bővül, az még inkább a klubfoci javára billenti a minőség mérlegét, nem?

– A magánvéleményem szerint a 32 csapat is túl sok, de megértem, hogy a gazdasági érdekek jelentősek: olyan nagy futballpiaccal rendelkező országok, mint Kína vagy az Egyesült Államok nem maradhatnak ki a vébéről. Négy év múlva még nem tudjuk, de 2026-ban már biztosan bővített mezőny lesz, ami azt jelenti, hogy a tornát az utóbbi időszakban uraló Európa három plusz helyet kap, vagyis – a mostani szereplőkhöz képest – olyan csapatok lehetnének ott, mint Olaszország, Hollandia vagy Törökország –, de még így is maradnak ki színvonalas válogatottak. Ugyanakkor érkeznek majd új szereplők Afrikából, Közép-Amerikából vagy Ázsiából. Mondjuk egy Honduras vagy egy Trinidad és Tobago nem biztos, hogy erősíteni fogja a mezőnyt.

A kollégákkal beszélgetve szóba került még a magyar foci? Rajta vagyunk még a térképen?

– Leginkább a történelemkönyvekben és a statisztikákban vagyunk benne. A vébétörténelem csaknem 90 éve során összesen 13 csapat játszott döntőt, köztük a magyarok kétszer is. A Salvador elleni 10–1-gyel még mindig mi vagyunk a gólrekorderek egy adott meccsen, és csereként beállva még mindig Kiss László rúgta a leggyorsabb mesterhármast. És persze mindenki Puskást emlegeti, Nyizsnyij Novgorodban pedig a taxisofőr arról értekezett, hogy Albert Flórián jobb játékos volt, mint Johan Cruyff. A mai magyar fociról viszont már semmit sem tudnak. Mondjuk Szentpétervárott találkoztam valakivel, aki emlékezett arra, hogy Huszti Szabolcs ott játszott, a franciák pedig felkapták a fejüket arra, hogy Lőw Zsolt a Paris Saint Germain másodedzője lett. De ez volt a maximum.

Gianni Infantino FIFA-elnök szerint minden idők legjobb világbajnoksága volt a mostani? Valóban?

– Ez így ebben formában talán túlzás. Az igaz, hogy kiválóan sikerült a szervezés, rengeteg szurkoló volt, nem volt rasszizmus, és láthattunk drámai pillanatokat a pályán. De nem volt több 5-6 meccsnél, ami az elejétől a végéig szórakoztató lett volna – azért emlékszem olyan vébékre, ahol jobb volt ez az arány. Azt viszont el lehet mondani, hogy minden idők legjobban közvetített világbajnoksága volt, a néző mindent láthatott, ami lényeges volt. Ez rendkívül fontos, hiszen lehet, hogy egy Bajnokok Ligája sorozat színvonalasabb, mint egy vébé vagy egy Eb, de a legnagyobb érzelmi hatást a válogatottak váltják ki a szurkolókból. Soha nem fog annyi Real Madrid drukker sírni, mint spanyol szurkoló, ha kiesik a csapatuk.

Olvasson tovább: