Kereső toggle

Gera: Mindent, amit elértem, Istennek köszönhetek

Nagyinterjú a visszavonuló Gera Zoltánnal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az utóbbi két évtized legjelentősebb magyar labdarúgója vonult vissza múlt héten. Melyik játékos miatt rajzolt tízest a pizsamájára? Hogyan élte meg, amikor kérdőre vonták a hite miatt? Lesz-e belőle edző Angliában? Gera Zoltánnal beszélgettünk.

Orbán Viktor felhívott már, hogy gratuláljon?

– Nem hívott, de láttam a Facebookon, hogy üzent.

Különösen nagy tisztelettel szokott emlegetni. Mikor találkoztatok először személyesen?

– Talán tíz éve lehetett. Emlékszem, egy jót beszélgettünk a fociról. Mivel ő is hívő ember, megértette, hogy Isten segítségével tudtam megváltozni, és ezt nagyra értékelte. Úgy látom, számára is fontos, hogy ilyen példákra figyeljenek az emberek.

Miután bejelentetted a visszavonulásodat, rajta kívül is rengetegen fejezték ki feléd a szeretetüket. Meglepett a fogadtatás?

Zoli a finnek elleni Ebselejtező mérkőzésen az utolsó percekben szerzett győztes gólja után. „Egyszerűen ennyire szeretem a futballt, lelkes vagyok, tiszta szívvel játszok.”
– Meg! Gondoltam, hogy szeretnek, de azt nem, hogy ennyire. El se olvastam az összes visszajelzést. Isten kegyelme, hogy így ítélték meg a pályafutásomat. Örülök, hogy az angolok írták a legtöbbet, mert a magyarokra talán ráfoghatnák, hogy elfogultak. (Mosolyog.)

Azért itthon sem megszokott, hogy valakit a pályafutása során ennyire keveset bántsanak. Talán a „szipus” Gera volt annak idején a legdurvább beszólás.

– Azt tapasztalom, hogy az emberek döntő többsége tiszteli és becsüli azt, hogy milyen utat jártam be. Soha nem titkoltam, hogy honnan jöttem, de nem is dicsekedtem vele: az volt a célom, hogy példát adjak, hogy bárki, aki hibákat követett el az életében, tanulhasson ebből, lássa, hogy van lehetőség javítani.

Ehhez talán még azt is hozzátehetjük, hogy a szerénység és az alázat szimpátiát ébreszt a szurkolókban. Mindeközben a pályán pimasz vagy, becsúszol, ütközöl, ha kell. Hogy fér meg egymás mellett ez a két habitus?

– Szokták mondani, hogy átváltozok, amikor a pályára lépek, és ez tényleg így van. Egyszerűen ennyire szeretem a futballt, lelkes vagyok, tiszta szívvel játszok. A legjobbat akarom kihozni magamból és a csapatomból. Ezért ott nem lehetek szerény gyerek, mert félrelöknek.

Észrevetted, hogy jelen időben beszélsz?

– Tényleg. De úgy is kérdeztél.

Úgy tűnik, lélekben még ott vagy a pályán. Mennyire lesz nehéz váltani?

– Most még úgy vagyok vele, hogy nem hiányzik a futball. Nyugalom van körülöttem, nincs a meccsekkel járó stressz. Hogy meddig fog ez tartani, nem tudom, de nagyon remélem, hogy annyira nem fog hiányozni a futball, mint ahogy sokan mondják. Persze most is zsúfoltak a napok, fogytam vagy három kilót. Legutoljára 18 éve voltam ennyire könnyű.

Rengeteg éve a foci körül forog az életed. Gyerekként hogyan kedvelted meg a futballt, melyik volt például az első vébé, amire emlékszel?

– A ’86-os mexikói. Rám játékos soha nem gyakorolt akkora hatást, mint az akkori Maradona. Hétéves voltam, és csak ámultam, hogyan szlalomozik az ellenfél játékosai között. Mint amikor az ember a grundon a nála gyengébbekkel játszik, és mindenkit kicselez. A meccs után találtam egy kék-fehér csíkos pizsamafelsőt, ráírtam a 10-es számot, és mentem le a játszótérre, ahol én voltam Maradona.

És a magyarokra emlékszel?

– Emlékszem, de csak a szovjetek elleni meccsre. Feküdtem az ágyon, fogtam a fejem, és 3-0-nál még arra gondoltam, hogy ezt még meg lehet fordítani…

Kik voltak még a nagy kedvenceid?

– A magyarok közül Détárit szerettem, persze a felnőtt pécsi focisták is nagy hatással voltak akkor rám. Később a brazil Ronaldo volt a kedvencem, de nagyon szerettem Kakát is. Őt nem csak a játéka miatt, hanem azért, mert keresztényként a magánéletében is példakép.

Gera a vébéről

A 97-szeres válogatott labdarúgót arról is megkérdeztük, hogy mit szól az idei vébéhez. Gera szerint az állhat a nagy csapatok váratlan rossz szereplése mögött, hogy a kisebb csapatok ellenük sokszor kipihentebbek és sokkal motiváltabbak, mert nincs rajtuk akkora teher. Panama ellen egy nagy csapat például csak veszíthet, mert ott elvárás számukra a többgólos győzelem. „Ami nekem feltűnt, hogy most a dél-amerikai csapatokban sokkal több a szenvedély és a tűz” – fogalmazott.
Messivel kapcsolatban azt emelte ki, hogy neki sokkal nehezebb olyan csapatban játszani, ami nem szervezett és nincs jól felépítve. „Ilyenkor nem tud kijönni a klasszis, mivel csak rá figyelnek” – tette hozzá.
A japánok és a dánok küzdése és játéka kifejezetten tetszett neki, viszont botrányosnak találta például a két albán származású svájci labdarúgó kézjeleit, amivel a szerbeket hergelték.
Neymarral kapcsolatban úgy vélekedett, hogy nem csodálja, hogy pikkelnek rá és rendszeresen felrúgják. Gera elmondta, ő sem hagyná azt, hogy Neymar állandóan megvárja, hogy nekiütközzenek, majd a földön pörögve próbálja kikényszeríteni a sárgát.
A videóbírót alapvetően jó ötletnek tartja, de szerinte volt labdarúgókat kellene alkalmazni a bírók mellett, mert sok játékvezető nem igazán tudja kiszűrni a csibészségeket. A kamerák jelenléte szerinte így is hozzátesz a futballhoz. „Amikor nem rögzítettek mindent, sokkal több volt az alattomosság: mentek a köpködések, rátapostak egymás lábára, belekenték a krémet a másik szemébe” – mondta Gera Zoltán.

A mai sportban egyre inkább szétválik a pályán nyújtott teljesítmény és a pályán kívüli viselkedés megítélése…

– Kétségtelen, hogy változott az értékrend. Sajnos ma a legtöbben úgy gondolkoznak, hogy az a lényeg, hogy jó játékos legyél, a többi nem számít, az magánügy. Ezzel csak az a probléma, hogy több millió gyerek akar rájuk hasonlítani, nemcsak a pályán, hanem azon kívül is – és ez óriási felelősség. Ezért nekem azok az igazán nagy példák, akik nemcsak játékosként, hanem magánemberként is azok.

Gera Zoltán utolsó szaltója. Kislányának megígérte, hogy egyszer még bemutatja a legendás gólörömét.
A klubjaid hogyan álltak ehhez a kérdéshez?

– Amikor például a Facebook bejött, akkor egy idő után felhívták arra a figyelmünket, hogy akármit nem posztolhatunk ki, mert példaképek vagyunk, és fontos, hogy jó befolyással legyünk a fiatalokra. Nem feltétlenül jó mondjuk, ha az ember kérkedik azzal, amije van.

Te a kezdetektől felvállaltad a Hit Gyülekezetéhez való tartozásodat. Téged is megtaláltak, amikor a közösséget számtalan támadás érte?

– Persze. Sokszor igyekeztem érvelni és elmagyarázni, hogy miért nem igaz az, amivel a gyülekezetet vádolják, vagy miért nincs semmi kivetnivaló abban, ha valaki mondjuk – saját szabad akaratából – tizedet fizet. Érdekes, hogy Angliában ezt könnyebben elfogadták: kinyitottam a Bibliámat és elmagyaráztam, hogy miről van szó, mire azt mondták, hogy rendben, most már értik. Magyarországon ez a mai napig sokkal nehezebb. Az a helyzet, hogy én nem szeretem mindig az igazamat keresni, elmondom a véleményemet, de nem megyek bele vitákba. Az a fontos, hogy jó példát mutassak – ellenkező esetben beszélhetek a hitemről akármennyit, nem leszek hiteles. A legnagyobb elismerés pont az, amikor nem mondok semmit, de mégis megkérdezik, hogy keresztény vagyok-e.

Aki sportolt valaha, tudja, milyen tud lenni az öltözői hangulat. Mekkora kihívás volt ebben a közegben hívőként megmaradni?

– Azt tanultam meg az elején, hogy addig tartok együtt egy társasággal, amíg nem érzem, hogy rossz irányba befolyásolnak. Ha olyan témák kerültek elő (nők, stb.), amelyek már sértették a lelkiismeretemet, akkor félrevonultam, inkább egyedül voltam. Később, amikor nagyobb tekintélyem lett az öltözőben, már nem beszéltek előttem ilyen dolgokról. Mondtam nekik, hogy gyerekek, nekem egy feleségem van, akit szeretek, ezért amikor nincs velem, akkor is úgy viselkedek, mintha mellettem állna. Figyelembe veszem, hogy mi az, ami neki tetszene, és mi az, ami sértené. Ezt a többség teljesen elfogadta.

Ha már öltöző: hogy létezik, hogy a hétköznapokban egy visszafogott személyiség vagy, a csapattársak között viszont te vagy a legnagyobb mókamester?

– Nekem mindig fontos, hogy jókedvűek legyenek körülöttem az emberek, ezért igyekszem megnevettetni őket. A szereplést viszont már nem szeretem annyira. Persze, ha a futballról van szó, az más, arról szívesen elmondom a véleményemet, bár a beszédben van még mit fejlődnöm. Ebben nagy segítség volt az érettségi.

Tényleg, az hogy sikerült?

– Jól. Angolból és Bibliából dicséretet kaptam, a történelem is jól ment, egyedül a magyarral szenvedtem meg egy kicsit. Nagyon izgultam a szóbelin, ha láttál volna… (Nevet.)

Érdekes, a vízilabdában szinte nem ember az, akinek nincs legalább egy diplomája, de a futballban azért nem annyira magától értetődő, hogy egy befutott játékos tanulásra adja a fejét. Nálad ez hogyan jött?

– A lányom többször is viccelődött velem, hogy apa még nem járta ki az iskolát – és nem akartam, hogy a gyerekeim ezt mondogassák. Sosem voltam egy nagy tanuló, a nyolc általánost is csak 17-18 éves koromban végeztem el. Utána úgy voltam vele, hogy csak a foci érdekel, időm se lett volna a sulira. Ahogy kezdtem idősödni, egyre inkább rájöttem, hogy erre szükségem lesz. Főleg, hogy az edzői pálya is érdekel.

Futballistaként rendkívül sikeres voltál, mi a biztosítéka annak, hogy edzőként is az leszel?

– Nincs rá garancia. Azt tudom, hogy ugyanilyen szívvel és elkötelezettséggel szeretném végezni azt a feladatot is. Szerintem mindenben ez a siker titka.

Itthon, vagy külföldön? Utánpótlás, vagy felnőtt csapat?

– Ez mind: szeretnék a fiatalokra hatni, de a felnőtt csapattal is foglalkoznék. Először biztos, hogy Magyarországon bizonyítanék, de ha úgy alakul, visszatérnék Angliába is.

Megpengették azt is, hogy a válogatottnál lennél szakmai tanácsadó, igaz ez a hír?

– Beszélgetünk arról, hogy valamilyen formában részt vennék a munkában, de ez még nem konkrét. A lényeg az, hogy nem osztani akarom az észt, hanem segíteni a magyar focit. Nem szeretnék olyan ember lenni, aki csak mondja, hogy ez rossz, az rossz. Azt szeretném, hogy amikor kritikát fogalmazok meg, akkor legyen benne jobbító szándék, hogy akinek mondom, annak ne elmenjen a kedve, hanem inspirálódjon.

Akkor beszéljünk ebben a szellemben picit a magyar futballról. Hogyan létezik az, hogy Izland – ahol bő háromszázezren élnek – viszonylag rövid idő alatt fel tudta futtatni a válogatottját, miközben a magyar foci több mint 30 éve árnyéka önmagának, pedig ma már a pénzre és az infrastruktúrára sem lehet panasz?

– Kétségtelen, hogy a magyar foci nagy hátrányban van, és elég divatos belerúgni. Ezt én akkor sem szeretném megtenni, ha a kritika részben jogos is. Ha jól tudom, Izlandon erkölcsi téren is óriási megújulás történt, az ifjúságvédelemre tették a hangsúlyt, és ennek keretében újították meg a focit. Szerintem nálunk is ebbe az irányba lenne érdemes elmozdulni. A végeredmény tekintetében meghatározó, hogy egy fiatal milyen mentalitással fut ki a pályára. Egyáltalán nem mindegy, hogy tanulni akar, szorgalmas, és azt mondja: edző bá’, mutasson nekem még többet, vagy azt, hogy: na, ezt már mind tudom, nekem ne magyarázzon. A mentalitás a kulcskérdés a fociban, és az életben is.

Akkor az utánpótlás reformjára lenne elsősorban szükség?

– Az utánpótlásban a 16-19 éves korosztály a kritikus, ott lesz egyre nagyobb a különbség a magyar és más országok labdarúgói között. Erre kell valahogy megoldást találni.

Akkor nem is futballszakmai kérdésekről van szó, hanem motivációról és hozzáállásról?

– Az az idő, amit most a pályán töltenek a fiatalok, az a napi másfél óra, nem elég arra, hogy valaki komoly szinten tudjon futballozni. Vannak kirívó esetek, amikor a gyerek annyira tehetséges, hogy kitűnik a korosztályából, de erre nem lehet alapozni. Visszagondolva a gyerekkoromra, mi reggeltől estig a grundon játszottunk. Ha nem volt lent senki, akkor a falat rugdostam egyedül. Most erre nincs idő, többek között azért, mert bejöttek a kütyük.

Na, de Izlandon is vannak kütyük, meg Angliában is…

– Igen, csak más az a közeg, ami őket körülveszi. Valahogy jobban átmegy, hogy ha valaki futballista akar lenni, akkor le kell mondania bizonyos dolgokról, áldozatot kell hoznia azért, hogy egyszer mondjuk világbajnokságon tudjon játszani.

Mekkora szerepe van ebben a tehetségnek, és mekkora a hozzáállásnak?

– A tehetség nyilván nagyon fontos, de a szorgalom és a mentalitás legalább 70 százalék. Fiatalként fejben nem voltam alkalmas arra, hogy komoly szinten futballozzak, ezt be kell ismernem. Ugyanolyan játékos voltam, mint a legtöbb tehetség, akik nem futották be azt a karriert, amit kellett volna. Fogalmam sem volt, hogy milyen magasan vannak a nemzetközi futball követelményei.

Neked aztán mégis sikerült? Hol tört ez át nálad?

– Szerencsém volt, hogy a megtérésemmel megváltozott az életem. Az istentiszteleteken és a Bibliából nagyon sok gyakorlati dolgot megtanultam, ami nemcsak a futballhoz, hanem magához az élethez is rendkívül hasznosnak bizonyult.

Például?

– Nagyon sok ilyen van. Például a munkához való viszony, a kitartás, a szorgalom, hogy ne csak akkor csináljam a dolgomat, amikor ott van az edzőm, hanem akkor is adjak bele mindent, amikor nem lát. Németh Sándortól is nagyon sok tanácsot kaptam. Többször mondta, hogy egy futballistának valamilyen szinten fanatikusnak kell lennie, bizonyos dolgokat ki kell zárnia az életéből a siker érdekében. Az időmet nem szánhatom felesleges dolgokra, készülnöm kell az edzésekre, fejlesztenem kell magam. Egyszer például felhívott, hogy merre járok. Mondtam, hogy elautóztam Pécsre, mert volt egy kis időm. Erre azt felelte, hogy döntsem el, hogy mit akarok az életben. Ha futballista akarok lenni, akkor nem utazgathatok 400 kilométert a semmiért, miközben másnap reggel edzésem lesz. Inkább pihennem kellett volna.

Emlékszel az első találkozásotokra?

– Hogyne. Még az utánpótlás válogatottban játszottam, U21-ben. Mink Olivér barátommal mentünk be hozzá, akitől kissé meglepődve kérdezte, hogy tényleg tudok-e focizni – csontsovány voltam, nagyon nem úgy néztem ki, mint egy focista –, de aztán jót beszélgettünk. Akkor válaszút előtt álltam, hogy itthon, vagy külföldön, és ő azt tanácsolta, hogy Pécsről először a Fradiba jöjjek, és ehhez a szinthez nőjek fel, mielőtt külföldre igazolnék.

Utólag is jó tanácsnak bizonyult?

– Abszolút. Fizikálisan nagyon le voltam maradva még az NB1-es szinttől is. Ha kimentem volna egy jóval erősebb klubba, éveket kellett volna várnom, hogy egyáltalán játéklehetőséghez tudjak jutni a felnőtt csapatban. Ez pedig kulcsfontosságúnak bizonyult.

Pont Olivér mondta egyszer, hogy számodra bizonyos szempontból előny volt, hogy a grundon nőttél fel, és nem a klasszikus utánpótlás-nevelést jártad végig. Te hogy látod ezt?

– Valóban sok előnye volt ennek, de más szempontból rengeteg hiányossággal küzdöttem, amit fiatalként kellett volna megtanulnom. Taktikailag például nagyon szertelenül játszottam, nem tudtam, hogy az adott poszton belül mik a követelmények, hova kell futni, mennyit támadhatok, védekezhetek és cselezhetek.

Viszont az akadémiarendszer és annak a korlátai a kreativitást is kiölhetik.

– Igen, de tudomásul kell venni, hogy a futball nem olyan, mint régen. Nincsenek olyan játékosok, akik csak sétálgatnak a pályán. Talán egyedül Messi és Ronaldo emelkedik ki annyira a mezőnyből, hogy ezt valamilyen szinten megtehetik. De mindenki más, ha kell, védekezik, ha kell, támad. Ehhez fegyelmezettség és alázat kell. Nem mondhatja egy csatár azt, hogy ő hátul nem akar „bohóckodni”. Sajnos nem vagyunk tisztában a nemzetközi futball követelményeivel, az NB1 erre nem készít fel, pedig a cél ez lenne. A másik fontos dolog, hogy nálunk sokszor nincs becsülete a teljesítménynek. Ha valaki elér valamit a futballban, akkor meg kellene látni az a mögött levő munkát és áldozatot. Nem azt kellene mondaniuk erre a fiataloknak, hogy „szerencséje volt”, vagy hogy „én jobb vagyok, mint ő”.

Ilyen szempontból is rengeteget jelentett neked Anglia, nem?

– Nagyon szerettem ott lenni. Nagyon más volt a közeg. Ráadásul egy kis vidéki településen laktunk a családommal, valóságos szanatórium volt. Ha kinyitottad az ablakot, csak dőlt be a trágyaszag. (Nevet.) Elképesztő nyugalom volt számunkra az a tíz év.

Nem bántad meg, hogy hazajöttél akkor?

– Nem, mert tudtam, hogy miért jövök haza.

A visszavonulásoddal kapcsolatos bejelentésedben írtad, hogy a sérülések miatt már tudsz azon a szinten teljesíteni, ami elvárható lenne. Nem akarod megvárni, míg lefütyülnek a pályáról. Több ilyen sérüléssel kapcsolatos mélypont is volt a pályafutásodban. Ezeken hogyan sikerült átlendülni?

– Mindig úgy kezdtem a rehabilitációt, hogy vissza fogok térni ebből a sérülésből, sőt, erősebb leszek, mint előtte voltam. Folyamatosan bibliai idézeteket vallottam meg, és igyekeztem úgy látni magam, mint aki gólokat fog rúgni, jól fog játszani. Most is így álltam hozzá, de éreztem, hogy nincs rendben a lábam. Legtöbbször úgy edzettem, hogy bennem volt egy óvatosság. Régen ilyen nem volt. Ha felmentem a pályára, mindent elfelejtettem. Egy játékosnak tisztában kell lennie azzal, hogy a pályán egy dolog számít, a teljesítmény. A futball azért is jó, mert itt nem lehet becsapni az embereket. Nem akartam, hogy a barátaim azon vitatkozzanak a szurkolókkal, hogy tud-e futni a Gera, vagy sem.

Így viszont egy bámulatos karrierrel a hátad mögött méltóságteljesen búcsúzhattál. Hogyan tudja egy futballista megfelelően feldolgozni a hirtelen jött népszerűséget és felemelkedést? Mi a te élettapasztalatod az elmúlt évek tükrében?

– Én nagyon szerencsés helyzetben vagyok, a hitem segített feldolgozni nemcsak a sikert, hanem a kudarcot is. Az egyik kedvenc bibliai versem egyébként az, hogy Isten a semmiket választotta ki magának és emelte fel, hogy előtte egy test se dicsekedjen. Ezzel én is így vagyok, mindent, amit elértem, Istennek köszönhetek. Mindenem azért van, mert Isten megérintett és megmentette az életemet. Volt persze, hogy hibáztam, többször is. Időnként türelmesebbnek kellett volna lennem, nem kellett volna kimondanom bizonyos dolgokat. Ilyenkor viszont mindig úgy éreztem, hogy ezek a mondatok nyilakként hatolnak a saját testembe. Ekkor mondtam magamnak: „miket beszélsz te, jó lesz, ha visszafogod magad!” Persze volt, hogy Isten kólintott fejbe. (Nevet.) De minden jó dolog, ami velem történt, azért van, mert Isten folyamatosan tanított az istentiszteleteken és a Biblián keresztül, és ezek beépültek az életembe. Amiről most beszéltem, ezeket mind innen tanultam, nem magamtól jöttem rá.

Olvasson tovább: