Kereső toggle

Döbbenet, ilyet még nem hallott!

Ha csak egy cikket olvas el ma, ez legyen az!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az álhírek (fake news) felmérések szerint hatszor olyan gyorsan terjednek az interneten, mint a valós információk. A jelenségről Balázs Géza nyelvészprofesszorral beszélgettünk.

Orosz kutatók az Urál keleti lábánál egy különös népcsoportra bukkantak, amelynek tagjai magyarul beszélnek. Mit szól hozzá?

– Ez minden bizonnyal egy nagyon tudatosan előkészített fake news, vagy inkább egy szép magyar kifejezést használva: koholmány. Ezt a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet ME-dok című lapjában olvastam az álhírek kapcsán, és nagyon találónak érzem. Jól kifejezi a lényeget: a félrevezetés előre megfontolt szándékával összeállított hírekről vagy híresztelésekről van szó. Természetesen lehetnek magyar eredetű vagy tudatú népek, de „magyarul beszélők” aligha.

Bevallom: ezt a koholmányt nem az internetről gyűjtöttem, hanem én találtam ki…

– Ügyes. A sztori egyébként nagyon emlékeztet egy korábbi kollégám tudatos és pedagógiai célzatú médiaátverésére, amely szerint Szaúd-Arábiában egy magyar törzsre bukkantak, és erről egy svájci „történetkutató” intézet angol nyelvű közleményt adott ki. Az intézet persze fiktív volt, de készítettek neki honlapot, a hír mellé pedig videót is gyártottak – az ELTE kertjében –, amelyen fekete férfiak kalocsai népviseletben és fokossal szerepeltek, mögéjük pedig elefántokat applikáltak. A valószerűtlen elemek ellenére a magyar sajtó egy része átvette a hírt. Persze voltak olyan újságírók, akik igyekeztek utánajárni a dolog valóságtartalmának, így egy-két nap múlva kiderült, hogy egy etikus átverésről volt szó, amely arra kívánta ráébreszteni az újságírókat és a médiafogyasztókat, hogy milyen könnyen átverhetők.

Kattintott már olyan hírre, ami elsőre érdekesnek tűnt, de kiderült, hogy kamu?

– Természetesen, azt hiszem mindenki járt már így. Persze az ember a harmadik ilyen esetnél már a címből tudja, hogy koholmánnyal van dolga, különösen, ha valami „fantasztikus”, „soha nem hallott”, „történelmet átíró” hírről van szó. Ilyen esetben ma már nem is kattintok, sőt kifejezetten dühös leszek. Ez ugyanis nem más, mint üzletszerűen végrehajtott becsapás, aminek a célja a kattintásvadászat. Súlyos és elszomorító jelensége ez a közösségi médiának.

Hogyan működnek az álhírek, mi a pszichológiájuk? Érdekes, hogy vannak, akik annak ellenére kattintanak, hogy sejtik, kamuról van szó, illetve képzett emberek is megosztanak egyértelműen fals híreket.

– Bár nem vagyok nagy közösségimédia-fogyasztó, én is találkozom hasonlóval, amikor egyetemi oktatók osztanak meg olyan hírt, amiről két sor után süt, hogy átverés. Az emberbe genetikailag kódolva van a kíváncsiság, az újdonság iránti vágy. Ez egyfelől hasznos, hiszen e nélkül nem tudnánk tanulni, felfedezni új dolgokat. Másfelől viszont ehhez párosulnia kell az óvatosságnak, megfontoltságnak. Ezen azonban – ha meg is van – felülkerekedhet a kíváncsiság ősi ösztöne. Van olyan is, amikor az empátiánkra vagy a félelmünkre építenek az álhírgyártók. Az állítólagos beteg gyerekekről szóló, segítségkérő írások az előbbi, a középkori lánclevelekhez hasonló posztok – amelyek szerencsétlenséget helyeznek kilátásba, ha nem osztjuk meg őket – az utóbbi kategóriába tartoznak.

A „százas szög egyszerűségű” hírek, világmagyarázatok talán azért is terjednek olyan gyorsan, mert az arra vevő olvasókat megerősítik saját világnézetükben, nem?

– Újságírói közhely ugyan, de nagyon igaz, hogy mindenki a saját lapját olvassa. Az ember szereti folyamatosan visszahallani a saját nézeteit, illetve az azt alátámasztó híreket fogyasztani, erősítve ezzel saját meggyőződését.

Nagyon kevesen vannak például, akik kétféle irányultságú lapot olvasnak, vagy médiumot követnek párhuzamosan. A közösségi média pedig kifejezetten erősíti ezt a jelenséget, amelyet visszhangkamrának vagy véleménybuboréknak is nevezünk – és ha valaki ezt a zárt világot megzavarja a kérdéseivel vagy hozzászólásaival, arra rázúdul a véleményközösség haragja.

Festinger a kognitív disszonancia fogalmával írta le azt a jelenséget, amikor egy információ vagy tapasztalat ellentmond a meggyőződésünknek, és ez feszültséget hoz létre bennünk. Ezt zsigerileg igyekszünk elkerülni, mert a gondolkozásunkban, világnézetünkben is harmóniára, konfliktusmentességre törekszünk. Természetesen az emberi személyiség stabilitásához szükség van arra, hogy biztosak legyünk a saját véleményünkben, de nem érdemes kizárni az arra való nyitottságot, hogy módosítsuk azt. Ezért úgy szoktam fogalmazni, hogy nem száz, hanem csak kilencven százalékban vagyok biztos saját véleményemben. Különösen az elvileg kritikai szemléletet képviselő értelmiségiek számára hasznos, ha a különféle, egymásnak részben vagy egészben ellentmondó álláspontokat „egybeszikráztatják”. Ez segítene árnyaltan látni az adott ügyeket és magát a világot. Ezt a fajta konstruktív kommunikációt nagyon hiányolom a mai közéletből.    

Egy álhír szolgálhat pozitív ügyet? Mondjuk, háborús helyzetben mozgósítani kell a haza védelmében, és ezt valótlan vagy túlzó hírekkel kívánják elérni… 

– Az ókori retorikai iskolák szerint hazudni nem szabad, de ha ezzel megmenthető egy ember élete, akkor lehet. A kérdés persze ezzel együtt is nagyon nehéz, a konkrét eseteket külön-külön lehet csak jól megítélni.

A koholmányok gyakran átszivárognak    a főáramú médiába is. Ennek mi az oka? Az újságíróknak nincs idejük forráskritikára, vagy rajtuk is felülkerekedik az óvatlan kíváncsiság?

– Talán nem is kell mondani, milyen rendkívüli módon felgyorsult a világ, és ezzel együtt a hírverseny is, aminek eredményeként egyre felületesebb a szakma. Kihalnak az olyan műfajok, mint például az oknyomozó riport vagy általában a dokumentumműfajok, amelyek időigényesek. Emellett bevett gyakorlat a médiából médiába írás, vagyis a hírek átvétele, hiszen percenként szükség van valami újdonságra, az újságírókat ebbe az irányba nyomja az olvasói elvárás.

Ráadásul ma már a fogyasztó is tartalomgyártó, hiszen nincs olyan baleset, amelyről ne készülne telefonos videó vagy legalább fénykép, és az egyes eseményekről vagy ügyekről szóló „tudósítások” sokszor a közösségi médiában jelennek meg elsőként. Hogy a főáramú média ezeket hogyan használja fel, milyen forráskritikával kezeli, az az adott szerkesztőség felelőssége. 

Az is érdekes jelenség, hogy vezető híroldalakon egyre inkább „megmondóemberek” megfellebbezhetetlen véleményét olvashatjuk nemcsak a publicisztikákban, hanem az árnyalt megközelítést kívánó ténycikkekben is…

– Ez is része a véleménybuborék jelenségnek: az újságnak és az újságírónak meg kell felelnie az olvasói elvárásoknak. Persze mindig is voltak különböző irányultságú médiumok, amelyek különböző világnézetű, politikai beállítottságú közönséget szólítottak meg, de egyrészt a vélemény és a tények el voltak különítve, másrészt pedig mintha ezek a mai „megmondóemberek” egyre inkább az érzelmekre és nem az értelemre kívánnának hatni. Engem személyesen ez rettentően bosszant.

A retorika több mint kétezer éve tanítja a meggyőzés tudományát. Ciceró, Quintilianus és Arisztotelész is azt mondta, hogy a tisztességes érvelés során a szónoknak egyaránt fel kell fednie az érveket és ellenérveket, és ezeket ütköztetve ki kell mutatnia, hogy miért neki van igaza. Ez a meggyőzés – vagy másként: tisztességes manipulálás.  Ha valaki a másik oldal érveit figyelmen kívül hagyva megfellebbezhetetlenül „nyomja” a maga igazát, az tisztességtelen manipulálás, propaganda, amihez egyébként „kiváló” – és sajnos, elég sikeres – eszközként szolgálnak a koholmányok is.

Igazság utáni korszak?

Ferenc pápa átírta a Bibliát, a fogantatás pillanatában fényjelenséget figyeltek meg a tudósok, teliholdkor több gyerek születik, öt migráns megerőszakolt egy svéd diáklányt, minél gyakrabban vágatjuk le a hajunkat, annál gyorsabban nő – hosszan lehetne sorolni azoknak a „híreknek” a listáját, amelyek érdekesnek/fontosnak/hasznosnak tűnnek ugyan, ám valójában nem igazak. A jelenség messze nem új keletű: Karthágó helyét nem szórták be sóval, Dugovics Titusz nem rántott magával törököt a mélybe (valószínűleg nem is létezett), Dózsa Györgyöt pedig nem ültették tüzes trónra. Nem fake news-nak szánták ugyan, ám a Világok harca című rádiójáték 1938-as bemutatása kisebb pánikot váltott ki az amerikai lakosságban: sokan úgy gondolták, valóban marslakók landoltak a Földön – később azonban kiderült, hogy a pánikról szóló tudósítások túlzóak voltak, vagyis az „álhírről” szóló hír bizonyult álhírnek. Voltak pedagógiai célzatú médiaátverések is: az újonnan felfedezett, kőolajjal táplálkozó állatfajról szóló Olajfalók című áldokumentumfilm főiskolás vizsgaműnek készült a nyolcvanas évek végén, ám nyilvánvaló abszurditása ellenére még a Magyar Televízióban is szakértők vitatták meg a témát.
Az álhíreket többféle szempont alapján csoportosítják, többek között olyan kategóriákba lehet őket sorolni, mint hazug (kamu), áltudományos, összeesküvés-elméletet tálaló, kattintásgyűjtő (túlzó vagy félrevezető címekkel operáló), propagandisztikus (politikai vagy világnézeti célból eltorzított), vagy pletykára alapozott stb.  
Ezek terjedéséhez az internet, azon belül is a közösségi médiumok megjelenése adott nagy lökést. Felmérések szerint a világhálón az álhírek hatszor olyan gyorsan terjednek, mint a valóságos információk. Ráadásul a médiafogyasztók jelentős része nem elég kritikus. A Kutatópont médiapiaci elemzőcég korábbi felmérése szerint a 18 éves és az annál idősebb magyarok 39 százaléka nem néz utána alaposabban a tartalmak igazságfokának, 36 százalékuk kevéssé, míg mindössze 21 százalék végez tényleges forráskritikát.
Vannak kutatók, akik a koholmányok térnyerése kapcsán már „igazság utáni korszakról” (post-truth) beszélnek, amelyben a tények már kevésbé alkalmasak a közvélemény befolyásolására, ehelyett az érzelmek vagy a személyes meggyőződések kerülnek előtérbe.

Olvasson tovább: