Kereső toggle

„A kezükbe adtam a hálót, de a halat nekik kell kifogniuk”

Beszélgetés Malek Andreával színházról, musicalről, magánéletről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Malek Andrea nemrég jelentette meg új albumát, amelyen átdolgozott magyar népdalok hallhatók. Beszélgetés színházról, musicalről, a tehetségkutató versenyekről és magánéletről.

Toldy Mária énekesnő és Malek Miklós Erkel Ferenc-díjas karmester, zeneszerző lányaként evidencia volt, hogy a színpadot választotta hivatásként?

– Persze, hiszen én a muzsikával, a zenében nőttem fel. Édesanyám aktív énekes volt, amikor a szíve alatt megtapasztaltam a rivaldafény szépségét. Később a kislányommal megéltem ugyanezt, hiszen nyolc hónapos terhesen még annyira jól éreztem magam, hogy örömmel vállaltam fellépéseket, önálló esteket. Az anyukám magánénektanár, és már kiskoromban elvitt az óráira.

Először a zongora vonzott és nem is annyira az éneklés. Elvégeztem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola klasszikus zongora szakát, mert a szüleimnek az volt az egyik nevelési alapelve, hogy a gyereket valahol, valami el kell, hogy kapja, mint a gépszíj, valamit komolyan kell venni, hogy a tinédzserkori érdeklődés és túlzott energia lekötődjön, hogy kibontakozhasson a tehetsége. Tizenkét évet dolgoztam, kitartóan gyakoroltam, mondhatjuk, hogy egy kicsit szenvedtem is a zongoránál, de mindig megvolt az eredmény, és ez inspirált. Akár egy sportoló, úgy nőttem fel.

Más nem érdekelte?

– Talán a kertészet, mert a virágok, a növények, a fák, a madarak, a természet jó hatással van rám. Már egész kicsi koromtól fogva ültettem, metszettem, és a mai napig nagyon élvezem a kerti feladatokat. Táncosnő is szerettem volna lenni, de erre már nem jutott idő.

Nagyon fiatalon, szinte a Színművészeti Egyetemről egyenesen a Rock Színház üdvöskéje lett. Hogy jött az éneklés? Jó időben, jó helyen volt?

– Én csak beugrottam Kovács Kriszta helyére, ő vitte sikerre Magyarországon az Evita női főszerepét. Váratlanul ért ez a drámai szerep, mert szinte a zongora mellől álltam fel, és ugrottam bele a musical mély vizébe. Várkonyi Mátyás Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, szövegíró, karmester, a legendás Rock Színház létrehozója és alapító-igazgatója talált meg a szerepre. Miklós Tibor dalszövegíró-rendezőtől pedig sok segítséget kaptam a próbák során, és egyszer csak egy óriási turné kellős közepén találtam magam egy vidám csapattal körülvéve. Nagyon sokat utaztunk, volt, hogy egyik helyszínről a másikra buszoztunk éjszakákon át, de így jutottam el külföldre is, és szerepemből adódóan az angol nyelvtudásom mellett németül is megtanulhattam még egy kicsit. 

Ezt követte Szinetár Miklós rendezésében a Nyomorultak musical Fantine szerepe.

– Igen, ott tapasztaltam meg, hogy egy kicsi szerep óriási kihívás, mert rövid idő áll a színész rendelkezésére, hogy a rábízott feladatot tudásának legjavával teljesítse. Tömöríteni kell, hiszen nem áll rendelkezésre az egész darab, mint egy főszerepben. Javítási lehetőség pedig nincs. Csodálatos volt Szinetár Miklós rendezése, a színpadképek, a koreográfia, a gyönyörű, intenzív szerepem. Fantine, a kiszolgáltatott fiatal lány a világra jövő gyermekét rábízza Jean Valjeanra, akit nem régóta ismer, de meglátja benne a jót, és bizalmat ad neki, hiszi, hogy a gyermekének biztos gondviselője lesz, majd tüdőbajban meghal. A mai napig úgy emlékezem vissza arra a szerepre, mintha velem történt volna meg.

Az első prózai szerep is szinte ebben az időben talált Önre, hiszen Sarkadi Imre Elveszett paradicsom színházi drámájában Mirát játszotta Cserhalmi György partnereként. A zenés színház után nem volt nagy kihívás a próza?

– A Színművészeti Egyetem vizsgaelőadásán választott ki Taub János rendező, és ahogy egy prózai színésznek kihívás énekes szerepet vállalni, belőlem is első körben szorongást hozott ki Mira, mert nem éreztem a helyemen magam. Viszont Taub János rendező nyugalma és kiegyensúlyozottsága ebben az esetben is nagyon sokat segített. Cserhalmitól egy kicsit tartottam. Azt vettem észre, hogy nem segít nekem a próbákon, és csak később jöttem rá, hogy azzal a mentalitással, hogy tőlem függetlenül játszotta a saját szerepét, éppenhogy megkönnyítette számomra a helyem megtalálását. Így lehettem törékeny lány, álmodozó egyetemista, és a darab végére felnőtt nő, aki képes hűséggel várni akár évekig is, hogy szerelmével elkezdődhessen a közös élet.

Az előbbiekben felsorolt nívós prózai és zenés főszerepek ellenére Ön szerint is az országos ismertséget a Szomszédok teleregény-sorozat hozta el.

– Igen, ez így van. Horváth Ádám rendezésével egy-két napos forgatást jelentett számomra ez a sorozat, amit úgy tudom, a köztévé a mai napig ismétel. Boldogan játszottam el a naiv, fiatal medikuslányt, és könnyen ment a munka, mert szinte a hétköznapi önmagamat adhattam. Nem esett nehezemre átélni a szerepem, talán ezért volt könnyű nevetni és sírni is a felvételek során, és talán ezért tetszett sok mindenkinek.

Ez lenne az Ön karaktere? A kedves, naiv lány?

– Anyukám mindig azt mondja, mosolyogjak és ragyogjak, amiből persze egy kicsit elegem lett, de az idő mégis őt igazolja. Azt nem tudom, hogy mi igazán az én karakterem, ezen csak akkor szoktam gondolkodni, amikor nem jönnek a feladatok. Akkor töröm a fejem, hogy mit rontok el, miért van ez a pihenő, és mire kell rájönnöm a pauza idején, hova tovább. Minden élet tele van változással, fontos, hogy ezeket a helyükön kezeljük. Se a sikert, se a csendet ne dramatizáljuk túl.

Mi a véleménye a mai tehetségkutató versenyekről? Egy alkalommal mint mentor részt vett egy ilyenben.

– Mivel nekem is nagyon gyorsan jött a népszerűség, és átéltem, hogy egyik nap még a szürke tömeg része vagyok, és megesik, hogy lelöknek a zsúfolt buszról, majd másnap már autogramot kérnek ismeretlen emberek az utcán, pontosan tudom, hogy sokkoló lehet a hirtelen jött siker. Tudni kell, hogy a színpad egy csalóka világ, és az ott elért eredmény hamar elillanhat. A manipulált játék vége mindig ott lebeg a résztvevők feje fölött, és tudat alatt ezt mindenki érzi, csak nem akarja belátni. Mint mentor, először is azt tűztem ki feladatomnak, hogy a repülés után a tehetséges pályakezdő földet érjen, és ne zuhanás legyen a befejezés, mert az megsemmisítő lehet. Bár úgy éreztem, hogy fogok tudni jó tanácsokkal szolgálni, és éreztem magamban erőt, mégis rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy műsor, és a cél a minél nagyobb nézettség és nyereség. Összességében, amit tudtam, átadtam a rám bízott fiatalembereknek. A kezükbe adtam a hálót, de a halat nekik kell kifogniuk. A tőlem telhetőt megtettem, de több ilyen műsorban nem fogok részt venni.

Annak idején egyik percről a másikra eltűnt a nagyközönség elől. Miért?

– Azért vállaltam el minden felvetődő lehetőséget, legyen az musical vagy próza vagy tévésorozat, mert a gyakorlatban szerettem volna megtanulni a mesterségem fogásait. Viszont ez azt is eredményezte, hogy kiégtem az alatt a bő öt év alatt. Éreztem, hogy váltani kell, mert amit csinálok, nem tölt el izgatottsággal, örömmel. A szívem jelzett, és tudni kell, hogy a szív egy nagyon finom és érzékeny hangszer, ami folyamatos ápolásra szorul, és az sem mindegy, mivel tápláljuk. Rájöttem, hogy családot szeretnék.

Az Ön szülei több mint negyven éve élnek hűségben, ráadásul, művészházaspár lévén, mondhatjuk, hogy egy kicsit nehezebb is az optimális családi élet fenntartása. Mi lehet a titok?

– Talán az anyukám. Mostani fejemmel vettem észre, hogy ha egy asszony kompromisszumképes, akkor nagyon sok probléma megoldódik. Otthon ezt láttam, és ez ellen lázadtam egész életemben. Örültem, hogy feleség vagyok, de szerintem az is fontos, hogy mindkét fél egyformán figyeljen egymásra, és együtt fejlődjenek a szeretetben. Közben persze jöhetnek a kompromisszumok…

Azért egyedül maradni Bécsben, két kis gyerekkel, nem könnyű helyzet. Hogy tudott lábra állni hét évvel azután, hogy a színpadot a háta mögött hagyta?

– Szerettem volna minél előbb újra dolgozni, mert időközben visszatért a vágy és a lelkesedés a szerepek iránt. Akkor még Bécsben éltem, és teljesen ismeretlenül, kapcsolatok nélkül én is csatlakoztam a meghallgatásokra jelentkezők közé. Magyar barátaim tanácsára figyeltem a színházak hivatalos kiírásait, és beálltam a sorba. Persze kidobtak, mint a szél, mert nem tudtam akcentus nélkül németül énekelni. Később ezen az akadályon is túlléptem, és hamarosan bekerültem a nagy bécsi musicaléletbe. Sok remek szakember közé csöppentem, mindenki musicalbolond volt. Kicsit furcsán is éreztem magam, mert a magyar színházi tapasztalataimtól eltérően az osztrák és német szereplők a 0–24 órás bevethetőséget és odaadást jelentő musicalgyár szolgálatában álltak. Ez az életük, és addig csinálják, amíg képesek mozogni. Minden európai meghallgatásra elutaznak, hogy benne legyenek a zenés produkciókban. Ott nincs kivétel, mindenki egyforma, hiába van valaki háta mögött már jó néhány főszerep. Minden meghallgatás újra a sor végére állítja a jelentkezőket. Kis túlzással itt nem számít az emberélet, csak a produkció, a show a fontos.

Mi a különbség az osztrák és a magyar színház között?

– A munkamorál. Minden részletet precízen, pontosan, egy magyar számára már-már idegesítően akkurátusan kidolgoznak, és a cél, hogy másfél-két évig életben tartsák az aktuális darabokat. Állandóan próbálnak. Volt olyan vicces esetem, hogy a partnerem borzasztóan hamisan énekelt, de nem akartam szólni, vártam, hogy a zenei asszisztens kiderítse, mi a baj. Ez így ment hetekig, sokáig tartott megérteni, hogy másfajta intenzitás egy kórusban énekelni, mint szólóban. Bármennyire szeretem a kollégákat, és megbecsülöm a munkát, nem nekem való, nem tudok csillogni a társulat harmadik sorában, hátul… a hangom is elment, másfél évig kínlódtam, mire újra megtaláltam. A külföldi évek elfeledtették velem a magyar sikereket, és rendesen összetörték az egómat. Kiléptem a musicalgyárból, és néhány év múlva megtaláltam újra a saját, személyre szabott utamat.

Család vagy karrier; vagy mindkettő? Ön szerint egyszerre, egy időben megvalósítható ez a két feladat egy nő számára? 

– A gyermekeim a legszebb ajándékaim az élettől. Nem mondhatom, hogy egyszerűen alakult az életük az általam diktált jövés-menésben. Minden tiszteletem azoké, akik ebben a zűrzavaros világban egymás mellett kitartanak, és képesek megújítani a szerelmüket, gyermekeket nevelnek. Nekünk ez nem sikerült. Nagyon jó anya akartam lenni, és ez a törekvés a mai napig ott van bennem. Ha hajnali négyre értem haza, akkor is hatkor keltem, és vittem a gyerekeket suliba, hogy az életük része maradhassak, hogy láthassam őket. El se tudom képzelni, mi lett volna, ha ezt nem tehetem meg. Szerencsére a fiúk édesapja is támogatott minket, és a mai napig jó a kapcsolatuk egymással.

A nagyfiam épp gyakorlati idejét tölti egy jachtokat gyártó német cégnél. A kisebbik fiam a napokban érettségizik a vendéglátó suliban, de remekül trombitál, a helyi „fúvós-kapellában” is muzsikál a kis magyar, stüszi vadászkalapban, egyenruhában. Negyvenkét évesen kaptam az élettől a kislányomat, akiben szintén ott a zene. Ő most hétéves, bármi lehet belőle… Nagyon-nagyon büszke vagyok a gyerekeimre. 

Nemrég jelent meg Madárka címmel a Malek Andi Soulistic első lemeze, melyen magyar népdalokat énekel jazz stílusban. Hogy jött az ötlet, és milyen a közönség visszajelzése?

– Jáger Bandi jazz-zongorista-zeneszerzőt két éve ismertem meg, vendégnek hívott egy, a Jazzrael együttessel közös, gyönyörű koncertre a Rumbach zsinagógába. Ezután felgyorsultak az események. Pár nappal később hívott Bandi telefonon. Nekem szegezte a kérdést, hogy szeretem-e a népdalokat. Hogyne szeretném – vágtam rá, évek óta dédelgetett vágyam népdalokat énekelni, de valahogy másképp, más formában, mint az megszokott. Több se kellett, ezen felbuzdulva Bandi elküldött rengeteg, általa kedvelt népdalt, amiből gyakorlatilag kiválogattuk a Madárka lemez anyagát.

Mi alapján döntötte el, hogy mi lenne a megfelelő választás egy lemezre?

– Bandi a népdalokat jazz-standard módjára harmonizálta meg, írt hozzá szép extra részeket, a legfinomabb fekete R’n’B-ritmikával felruházva. Számomra fontos a szöveg tartalma, üzenete. Például átkokat, ami sok magyar népdalban fellelhető, nem szeretnék énekelni, inkább áldást és szeretetről szóló dalokat válogatok a repertoáromba. De hogy mennyire érdekesek a dalszövegek, ezzel kapcsolatban is van egy történetem. Két éve a Rumbach zsinagógában hideg április volt, 7 fok, és majd’ kockára fagytunk. Jáger Bandi felvetette, hogy mindenképpen játsszuk el a Jiddise Máme címűt dalt is. Ezt a dalt mindannyian ismerjük a csodálatos Törőcsik Mari előadásában. Életem első Jiddise Máméja fent van az interneten, azóta rengetegen nézték meg. Tavaly ősszel aztán felmerült, hogy a Hegedűs zsinagógai koncerten már ne magyarul, hanem jiddisül adjam elő. De hogy? Ha ki sem tudom ejteni a szavakat? – kérdeztem. Bandi erre csak azt válaszolta, hogy próbáljam meg, mert aki tud németül, az érteni fogja a jiddist is. Megpróbáltam, igaza lett, és nagy hiba lett volna megfutamodni. Ezek a dalok eredetiben a legszebbek.

Nemrég volt a születésnapja. Szereti ezeket az évfordulókat? 

– Ilyenkor visszanézek, meg előre is, bár nem kell ahhoz születésnap, hogy az eddig hozott rossz döntéseim elszomorítsanak, és keseregjek reggeltől estig, hogy most mi lesz… Persze sokáig nem vagyok hajlandó ezeken törni a fejem, sőt elszégyellem magam, hogy mit sajnáltatom magamat, hiszen olyan sok ragyogóan szép dolgot kapok folyamatosan a Jóistentől. Gyerekeim, családom, barátaim, színpadi sikereim arra ösztönöznek, arra emlékeztetnek, hogy végtelenül hálás legyek mindenért, hiszen tele vagyok hittel és szeretettel, új tervekkel, és még annyi jó dolog vár rám. Szóval tele a szívem hálával.

Olvasson tovább: