Kereső toggle

Az európai iszlám dilemmája

Interjú Tilman Nagel német iszlámkutatóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 75 éves szakember szerint illúzió azt gondolni, hogy az iszlám és a demokrácia feszültségmentesen összeegyeztethető, és hogy ennek az eredménye egy liberális iszlám lesz majd. Tilman Nagel úgy véli, követelésként kell megfogalmazni, hogy a saría ne lehessen érvényes Európában.

Tavaly ősszel volt a választási kampány Németországban. Angela Merkel és Martin Schulz egy „alkotmánykonform iszlámról” beszélgettek a jelöltek tévévitáján... Meglehetősen furcsa ez a kifejezés, nem gondolja?

– Az „alkotmánykonform iszlám” az olyasvalami, ami nem létezik. A 2006-tól 2009-ig tartó első iszlámkonferencián Németországban – amelyen én is jelen voltam – a muszlim szervezetekkel arról diskuráltunk, vajon ők elismerik-e egyáltalán a német alkotmányt? Hosszas huzavonát követően végül késznek mutatkoztak erre egy feltétellel: ha az Alaptörvény teljes körű vallásszabadságot biztosít nekik. Vagyis, ha ők teljes valóságában megélhetik hitüket – annak az alkotmánnyal szembemenő spektrumaival együtt. Nem igazán volt ellenvetés ezzel szemben, vagyis már akkor látni lehetett, hogy Németország azzal az illúzióval él együtt, hogy létezik egy „alkotmánykonform iszlám”. Rajtam kívül is voltak még páran, akik ezt tűrhetetlennek tartották, de Thomas de Maizière úr (korábbi német belügyminiszter – a szerk.) a második konferenciára már nem hívott meg bennünket.

Alkotmánykonform iszlám nem létezik. 2016 márciusában a tekintélyes Azhar Egyetem rektora a Bundestag képviselői előtt – meghívásukra – egy beszédet tartott Berlinben. Ő kerek perec megmondta, hogy „embercsinálta” törvények egy muszlim számára egyszerűen szóba sem jöhetnek. És ezzel voltaképpen mindent elmondott.

Mégis, mit gondol az iszlám úgynevezett „sokszínűségéről”? Manapság sokat hallani, hogy az iszlámnak túl sok különböző formája van, és túl bizonytalanok a forrásai – így például a hadíszok is – ahhoz, hogy megfelelő ítéletet alkossunk arról.

– Ha csak az igazán releváns kortárs muszlim gondolkodókat vesszük alapul, akkor is adódik a kérdés: Hol is van ez a sokszínűség? Mindegyik egy és ugyanazon ponthoz tér vissza. Nevezetesen, hogy az iszlám a végérvényes igazság, és hogy a Korán nem vizsgálható felül evilági kritériumok szerint. És ennyi.

A különböző muszlim vallási irányzatok kialakulásának eredeti oka nem más, mint magával az iszlámmal kapcsolatos alapvető probléma. Vagyis az uralom legitimizációjának a kérdése. A kereszténység a Római Birodalomban egy, már fennálló állami szerkezetben terjedt el és – úgyszólván – belülről krisztianizálta a társadalmat. Ezzel szemben az iszlám minden mást félretolt. Ennek következtében olyan kérdések, mint például hogy kinek a kezében legyen a hatalom, ki jogosult a kalifátusra stb. abszolút elsőrangú kérdések! És éppen ezen kérdésekre adott válaszok alapján keletkeztek a különböző irányzatok, melyek aztán – egy második lépésben – vallásilag is kiformálódtak.

Ideje lenne néhány Európában kialakult fals elképzeléstől megszabadulnunk az iszlám vonatkozásában. Ilyen például, hogy az iszlám egy vegytiszta monoteista vallás. Ez a 18. század felfogása, Goethe és Lessing propagálta ezt például. Helytelenül.

Mohamed halálát követően a 7. században kérdésként vetődött fel, hogy vajon hogyan tapasztalhatjuk meg az iszlám istenének jelenlétét és lényegét Allah műveiben? A válasz, hogy először is a Koránon keresztül. Például azáltal, hogy szavaljuk. A szavainak ugyanis bizonyos mágikus ereje van a hitük szerint. Aztán megtapasztalhatjuk azt a Mohamedről szóló hagyományokon, vagyis a hadíszokon keresztül is, amelyek azonban nem egyszerű történetek a próféta életéről. Nem is akarnak azok lenni. Arra mutatnak rá, hogy Allah törvényvezetése még mindig létező és hatályos! Vagyis, a kérdések a hadísz valóságtartalma iránt egyszerűen helytelen irányba mutatnak.

Ön még egy korai művében azt írta, hogy az államok a próféta által motivált, alulról feltörő harci mozgalmakat soha nem tudták egészen kontrollálni. Az utóbbi évszázadokban azonban az erőszak rendkívül centralizálttá vált, éppen az államok kezében.

– Valóban van egy fejlemény az iszlám világban is a nyugati világ követése miatt, hogy az állam egyre több feladatot vállal fel, és ezzel egyre több illetékessége is van. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy sok iszlám országban, így például Egyiptomban mindig újra és újra kialakulnak csoportosulások, amelyek azt mondják: „Ez az állam nem tesz eleget az iszlám ügyéért!”, „ez az állam hitetlen, újra szükséges a hidzsra” (kivándorlás – a szerk.). Vagyis megfogalmazódik az igény, hogy úgymond belülről kell elszeparálódni az államtól.

Rendben, de ugye, erre jön az a sokszor hallott kijelentés, hogy a gyakorlatban a nyugati világban élő muszlimok 90 százaléka békésen élő polgár, vagy legalábbis nem extrém módon aktív politikailag.

– Igen, természetesen! És ennek ehhez mi köze? A pontos százalékértékkel most nem kívánok vitatkozni, de nekünk nincs lehetőségünk ezt a „10 százalékot” azonosítani, egyszerűen nem megy. Sok muszlim tanító szemben áll a merényletekkel és hasonló dolgokkal. Ha valamit tennének is azzal szemben, akkor lehetne is mondani, hogy ők muszlimként utasítják el ezt. Csakhogy Mohamed beszédeiből közvetlenül következik, hogy a muszlim kötelessége ügyelni a saría megtartására. Amit az ember „a szívével, a nyelvével vagy a kezével” tehet meg. Na, igen, de ha mi azt a szívünkkel tesszük, más azonban a kezével, akkor mi van? Ezek olyan „folyékony” átmenetek, amelyeket nem lehet tisztán leválasztani egymásról. Ebből fakad a radikalizáció problémája is, amikor úgy interpretálnak eseményeket, hogy muszlimok – legtöbbször fiatalok – úgymond hirtelen, egy éjszaka alatt radikalizálódnak.

Még az első iszlámkonferencia statisztikai adatai szerint a fiatal muszlimok nagyjából 40 százaléka kész lenne harcolni az iszlám terjesztéséért. Hogy mennyiben változhattak ezek az adatok azóta, nem tudom, de szerintem nem igazán. Az európai politikai civilizáció elutasítása nagyon elterjedt. A legnagyobb probléma pedig a saría minden evilági érv és rendszer fölé való helyezése.

Nem élhetnek muszlimok csak egyszerűen a saría gyakorlása nélkül itt, Európában? Keresztények is vannak itt, akik nem tartják magukat teljesen a hitük etikai-morális eszményképeihez.

– Nem olyan régen a külügyminisztérium egyik magas rangú, az iszlámra áttért beosztottja, Murad Hoffmann tartott előadást Göttingenben. „Igenis, a mi követelésünk egy saját iszlám jog, természetesen” – jelentette ki, és ezt azzal indokolta meg, hogy a nemességnek is korábban saját joga volt itt, Európában. Ez a követelés tulajdonképpen egy állam jogközösségének megszüntetésére irányul. Ami abból fakad, hogy a saría automatikusan magával vonja a hatalmi igényt is. Ezt minden európai államnak határozottan vissza kell utasítania!

Ha a muszlimok itt, Európában is otthonosan akarnak mozogni, akkor hozzá kell szokniuk, hogy a saría csak és kizárólag a rituális kötelezettségekre vonatkozhat. Semmi másra nem! Ez kell, hogy legyen a mi követelésünk!

Lát esélyt egy ilyen úgymond „liberális” vagy modern iszlám kialakulására európai össztársadalmi szinten?

– A jelenlegi helyzetben én ennek az ellenkezőjét látom. Nagy a muszlimok körében az európai politikai kultúra elutasítottsága. Talán történnek majd események, amelyek ezt a trendet megfordítják, amelyeket üdvözölnék.

Ami a modern iszlámot illeti, az 1905-ben meghalt Muhammad Abduh volt az erről szóló gondolkodás egyik előfutára. Abduh az emberiség három fejlődési stádiumát felállítva úgy vélte, hogy az utolsó, érett korszakában az iszlám lesz az emberiség vallása. Éppen azért, mert az iszlám lehetőséget ad az Allah által kitűzött cél erőszakkal való elérésére, szemben a kereszténységgel. Az iszlám lenne eszerint a végső, beteljesedett stádium.

Még az 1990-es években volt egy vita két híres gondolkodó, Fukuyama és Huntington között. Fukuyama képviselte az univerzalizmus pozícióját, míg Huntington beszélt a kultúrák közötti konfliktusról. Huntington azt írta, hogy a globális politikát a civilizációk összecsapása dominálja majd. Melyikükkel ért egyet?

– Inkább Huntingtonnal, aki egyébként a mi kortársainktól nagyon sok kritikát kapott. De ő józanabbul látott, mint Fukuyama a „történelem végével”, amelyben már „mindenki és minden egyenlő lesz”. De ez nem stimmel! Nézzen Katalóniára, ahol sokan nem akarnak spanyolok lenni. Vagy például vannak magyarok még ma is Szlovákiában, akik nem akarnak szlovákokká válni.

Létezik egy emberi alapszükséglet, hogy az ember magát másoktól megkülönböztethesse. Ez a létszükséglet, magunkat megkülönböztetni, elhatárolni másoktól, természetesen kiegyenlítésre kerül az intellektuális erők törekvései által, hogy egymásra emberként tekintsünk.  Azonban mindkettő csak egy bizonyos fokig működik. A különbség nem vezethet el ahhoz, hogy mindenki kis csoportokban ellenségesen áll a másikkal szemben. De az egyenlőség sem vezethet el ahhoz, hogy minden egyetlen óriási, szürke masszává váljon. A politika, így a társadalompolitika is szemmértéket és tapintatot igényel. Nem elég egy puszta ideológia.

Huntington egyébként a könyvében mindenek előtt azt a nyugati elképzelést kritizálta, hogy minden a világ, az idegen kultúrák nyugatosítására irányul. Ami már egy babona. Huntington ennek az ellentmondásosságát egy szép képpel juttatta kifejezésre: Attól még, hogy egy afrikai vesz egy Big Macet, még nem lesz amerikai. Mi most a globalizmus fogalmáról beszélünk, ami a valóságban nem más, mint lehetőleg a világ minden régióját alávetni a „Big Business”-nek. Emögött intellektuális erők valójában egyáltalán nem állnak.

Én pedig úgy vélem, hogy ez egy tévedés, és meg kellene hagyni az embereknek a lehetőséget, hogy magukat egymástól valamilyen formában megkülönböztethessék és elhatárolhassák.

(A beszélgetés teljes szövege német nyelven az áprilisban megjelenő Jogelméleti Szemlében lesz elérhető.)

Olvasson tovább: