Kereső toggle

A fejben kevesebb a tudás, a szívben kisebb a tűz

Beszélgetés Máté Krisztina műsorvezetővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hatalmas sikert aratott az interneten Máté Krisztina örökbe- fogadásról készített riportfilmje, amelyet a Gólyahír Alapítvány felkérésére, az EMMI támogatásával készített. A producerrel a tévézés és az újságírás új generációjáról is beszélgettünk.

Mi fogta meg az örökbefogadás témájában? Van esetleg saját tapasztalata ezen a területen?

– Volt egy előzménye ennek a munkának, az Anyamonológok című kisfilmem, amit anyák napjára készítettünk. Személyesen nem vagyok érintett az örökbefogadásban, de az életet adó hölgyek keresésében rutinossá váltam, mert az RTL-en negyedik évadára készülő Keresem a családom! című műsor producereként nagyon sok ilyen és ehhez hasonló esettel találkozom. Megdöbbentő, hogy milyen sok örökbefogadott gyerek van Magyarországon, és a legtöbb esetben a vér szerinti szülők felkutatásában vagy testvérek egymásra találásában segíteni tud a műsor. Nem mellesleg a baráti körömben is vannak örökbefogadó szülők, miattuk is fontos számomra, hogy az örökbefogadással kapcsolatos előítéletek lerombolásáért én is tegyek a rendelkezésemre álló lehetőségekkel. Meggyőződésem, hogy minden ezzel szembeni kritika hamis, tudatlanságból és információhiányból ered.

A külföldről átvett Keresem a családom! tévéműsor sok esetben idealizálja egy elveszettnek hitt rokon felkutatását, a széttört kapcsolatok helyreállását. A magyar változat mennyire tudja követni a „végén mindenki boldog” tematikát?

– Sajnos itthon nem ennyire optimális a helyzet. Egyrészt tipikus, hogy amikor valaki elveszíti a szüleit, testvérét, sőt, gyakran testvéreit, akkor annak a hátterében családi erőszak bújik meg. Amikor egy anya kilép a gyereke vagy gyerekei életéből, általában intézetbe adja őket, de ez legtöbb esetben menekülés a kilátástalan helyzetéből, és ezeket a szörnyűségeket a kicsik is átélik. Másrészt nagyon fontos tudni, hogyan kerülhet olyan helyzetbe egy nő, hogy egyedül marad, amikor gyereket vár, és nincs lehetősége arra, hogy megtarthassa. Őket nem lehet elítélni, szerintem. Sőt, óriási bátorság, hogy megszülik és utána átadják a babát egy olyan házaspárnak, amelyik felneveli, sajátjaként szereti.

A fentiekben említett családkutató műsorban sokat kell nyomozni a hozzátartozók után?

– A hivatalokban csak egy ideje vannak digitalizálva anyakönyvi dokumentumok, és rengeteg jogszabály írja elő, hogy milyen lehetőség van arra, hogy például testvérek megtalálják egymást. A Facebook korában sem könnyű a keresés, hiszen az örökbefogadás után sokszor megváltozik a gyerek neve, nincsenek meg az iratok vagy azokat nem adják ki az illetékesek. A műsor készítésekor azt tapasztaljuk, hogy akár fél év is kell ahhoz, hogy valakinek megtaláljuk a keresett rokonát. Olyanok lettünk, mint valami magánnyomozó iroda. Van, amikor a falu papján, vagy a hangosbemondón és a helyi rádión keresztül kutatunk, keresünk valakit.

Térjünk vissza az örökbefogadásról szóló filmre, amiben látható, hogy megszólalnak az életet adó és az örökbefogadó anya mellett az örökbe fogadott gyermekek is. Nehéz volt kamera elé ültetni őket?

– A gyerekeket egyáltalán nem. Ez nagyon érdekes, mert korábban volt egy olyan tendencia, hogy a gyerekek titkolták, hogy örökbe fogadták őket. De valahogy, valamikor, valakitől úgyis kitudódik. Ettől nem lehet egy életen át rettegni. Úgy tapasztalom, mára ez megváltozott. Az örökbefogadással foglalkozó egyesületek – például a Gólyahír – megtanítják a jelentkezőket arra, hogy a gyermekeket a koruknak megfelelően mindig nyitottan és őszintén tájékoztassák, akár meseszerűen is elmondva, hogy honnan jöttek és hogyan kerültek az adott családba. Természetesen ez játékos és őszinte beszélgetés, tele szeretettel. A célja, hogy ne érezze magát senki kevesebbnek a többi gyereknél, ne csúfolják a mássága miatt, hanem tisztában legyen a saját történetével. Fontos, hogy tudja az örökbefogadott gyermek, hogy a szülőanya azzal, hogy átadta őt egy idegen házaspárnak, jót akart tenni vele, és azért mondott le róla, mert nem volt lehetősége felnevelni. Tudni kell azt is, hogy ennek a történetnek van egy másik oldala, a gyerekre vágyó szülők, akik éveken át próbálkoznak természetes vagy lombikprogrammal, és a végeredmény mindig kudarc vagy csalódás. Ők annyira vágynak már gyerekre, hogy mindegy, honnan jön és kik a vér szerinti szülei. Ez a film erre is rámutat.

Az örökbefogadásnak az apa szemszögéből való bemutatása miért maradt el?

– Nem is tudom. Mondta ezt már nekem valaki, de valahogy a felvételek során nem jutott eszembe, nem hiányzott. Talán azért, mert a statisztikai adatok alapján a nők sokszor egyedül döntenek arról, hogy nem tartják meg a gyereket. A férfi ilyenkor a háttérben maradva legtöbb esetben támogatója akár a művi vetélésnek, akár az örökbe adásnak.  Az örökbefogadó házaspárnál teljes konszenzus kell, hogy legyen a gyermek befogadásáról. Én arra próbáltam figyelni a film készítése során, hogy világos legyen, igenis van az a helyzet, amikor egy nő lemond a vér szerinti gyermekéről.

A fiatalok szexuális felvilágosításának elmaradása okozhatja a nem kívánt terhességek létrejöttét?

– Felelőst kellene keresnünk ebben az ügyben, de nem tudom, hogy találunk-e. Az iskola fontos terep, de leginkább otthon kellene felkészíteni a gyerekeinket, a szülőktől kellene megtanulni a játékszabályokat. Az általunk forgatott filmben szereplő egyik életet adó kislány 16 éves volt, amikor teherbe esett. Nem voltak korai jelei annak, hogy gyereket vár, és a szülei nem álltak mellette, amikor nyilvánvalóvá vált a terhesség. Viszont iszonyú törést élt át, és azóta eltelt öt vagy hat év, de tartós kapcsolata nincs.

A filmkészítés és a produceri munkái előtt a nagyközönség a rendszerváltás után berobbanó kereskedelmi tévézésből ismerhette meg Máté Krisztina műsorvezetőt. Mennyire volt rögös az odavezető út?

– Az első kereskedelmi tévé Siófokon indult el, nagy nevű budapesti szakemberek részvételével, hogy balatoni tévéműsort készítsenek nyáron, magyar és német nyelven. Voltak a repertoárban filmek, telefonos játékok, interjúk, hírek, egyszóval minden, ami kell. Ekkor én egy nagyon sokat szereplő, tizenhat éves aktív gimnazista voltam. A siófoki tévébe kerestek egy olyan lányt, aki otthonos a balatoni közegben. Elhívtak egy próbafelvételre, ahol egy üres stúdióban egy kamerának kellett beszélni. Ez sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint közönség előtt szerepelni, úgyhogy remekül éreztem magam, és másnap már én vezettem a nyolc órakor kezdődő élő adást. Hozzá kell tenni a teljes történethez, hogy úgy néztem ki akkor, mint egy nyolcéves kisfiú, ezért aztán a stylist szakemberek mindent elkövettek, hogy nőt faragjanak belőlem a tévéképernyőre. Ott azonnal tudtam, ez az én helyem. Nyár végén viszont nem volt egyszerű visszailleszkedni az iskolai közegbe, mert egy kicsit a fejembe szállt a nagy siker, de akkor én már tudtam, hogy mi szeretnék lenni.

Akkor egyenes út vezetett az érettségi után a Színművészeti Egyetem műsorvezetői szakára?

– Leérettségiztem, de esztétika–magyar szakra felvételiztem a pécsi bölcsészkarra, mert az országban akkor nem tanítottak kommunikációt. Persze agilis fiatal lányként bekopogtam a pécsi rádióba, tévébe, hogy szívesen részt vennék az ottani munkában. Úgy alakult, hogy a Dunántúl szinte összes rádiójában, helyi tévéjében megfordultam. Negyedik évfolyamos voltam a pécsi egyetemen, amikor felvételt hirdettek a Színház és Filmművészeti Egyetem műsorvezető–rendező szakára. Tudtam, hogy ott a helyem, de megrettentem, amikor megláttam a sok jelentkezőt. Majdnem négyszázan voltak a felvételizők, és ebből mindössze tíz embernek volt helye a képzésben. Bejutottam, pedig nem sok esélyt adtam magamnak. A szerencsém később sem hagyott el, mert ’97-ben, amikor elvégeztem a Színház és Filmművészeti Egyetemet, ahol Vitray Tamástól és Horváth Ádámtól tanulhattam meg a tévézés fogásait, indultak el a kereskedelmi tévécsatornák Magyarországon. Nagy kereslet volt a friss, fiatal arcokra és szakemberekre, mint amilyen én is voltam.

Mit lehetett a nagyoktól, Vitray Tamástól és Horváth Ádámtól megtanulni?

– Vitray Tamás azzal kezdte, hogy mindent felejtsek el abból, amit eddig tévézésnek vagy műsorvezetésnek hittem, és a rutinomat hagyjam az iskolán kívül. A rossz beidegződéseket le kellett hántani, és mindent elölről kezdtem megtanulni. Nagyon fontos volt, hogy ne csak eljátszam a műsorvezetőt, hanem az is legyek. Meglátszik, ha igazán érdekel egy téma, vagy csak imitálom az érdeklődést. Vitray Tamás mindig kiszűrte ezeket az allűröket, így kezdődött, hogy tizenkét éven át a tanársegédje lehettem az egyetemen. Megtanultam tőle természetesen viselkedni a kamera előtt, megértettem, hogy a kíváncsiság fejleszthető, és azt is, hogy megmaradjak normális embernek, még akkor is, ha sokat szerepelek. Ezt a tudást próbálom átadni a tanítványaimnak is, de sokszor azon veszem észre magam, hogy az, amit én tanultam, mintha már nem lenne érvényes. A diákoknak az első órán elmondom, hogy az újságíró mindig igazat mond, és néznek rám nagy szemekkel, mert hogy a gyakorlaton ezt nem mondták nekik, sőt. Akkor erre mit mondjak? Azzal szoktam példálózni, hogy Picasso nem csak absztrakt képeket tudott festeni. Elsajátította a klasszikus alapokat, és utána döntötte el, hogy a saját karaktere szerint, az egyéniségének megfelelően fog alkotni. Ezért gondolom, hogy az alapokat mindenben meg kell tanulni. 

Milyennek látja a mai fiatalokat, a médiamunkához kedvet érző következő generációt?

– Az egyetemre bekerült tanítványok nagy része már előzetes szűrés után kezdheti meg a tanulmányait a tévés, rádiós szakon. Tíz, tizenöt évvel ezelőtt ez a szakma divatosabb volt, mint most. Mára egy kicsit megkopott a fénye. A közösségi oldalak jó és rossz példák arra, hogy bárki, bármilyen előtanulmány nélkül videót tölthet fel magáról, szerepelhet, véleményt nyilváníthat, sikeres lehet. Akárki lehet ma már sztár, még akkor is, ha két szónál többet értelmesen nem tud elmondani. Nem követelmény az olvasottság. Nem fanyalgok, hogy a mi időnkben ez nem így volt, mert szembetűnő, hogy sok mindent ez a generáció sokkal jobban tud ebben a modern, internetfüggő világban. Készségszinten sok minden automatikus, és nem kell a fejbe annyi lexikális, tapasztalati tudás, mert két kattintással megszerezhetik azt az információt, amire aktuálisan szükségük van.

Mi kell ahhoz, hogy jó kérdéseket tudjon feltenni egy műsorvezető, újságíró?

– Elsősorban empátia és (érzelmi) intelligencia, vágy arra, hogy az igazi dolgokat észrevegyük. Hogy egy példával éljek: hol vannak ma azok a szerelmek, amikor meghaltak emberek ezért az érzésért. A világ végére elmentek volna, hogy ismét egymásra találjanak, csodálatos könyveket írtak erről a klasszikusok. Nem mondom, hogy feltétlenül ez a jó, de az emberek tudtak rajongani, tűzben égni valakiért, valamiért. Ezt az odaadást ma nem sűrűn vélem felfedezni. Jellemző, hogy a Facebookon már háromszor szakítottak, de egyszer sem találkoztak még személyesen. Igazi szemtől szembe beszélgetés alig van az emberek között. Az emberi kapcsolatok ellaposodnak, az érzelmek kifakulnak, a kapcsolatok személytelenekké válnak. A Keresem a családom! műsorban azt is látjuk, hogy a családon belül mennyire elharapódzott az erőszak. Ez tragédia, ami helyrehozhatatlan károkat okoz generációkon át.

Olvasson tovább: