Kereső toggle

Csodák a mélyben

Búvárfotózás nagylátószögben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Előd László búvárfotós igazi díjhalmozó. Tavaly hatodik alkalommal nyerte meg a búvárfotózás országos bajnokságát, de volt már az Év Természetfotósa is 2005-ben, és hozott haza első díjat nemzetközi versenyről is.

A tavaly novemberi győzelmed előtt évekre „visszavonultál” a versenyzéstől. Miért?

– Remélem, nem hangzik nagyképűen, de tapintatosan megkértek rá, hogy egy ideig maradjak távol a versenyektől, vagy csak zsűrizzek. Ez a „félreállás” igazából nem okozott törést, mert sosem a díjak gyűjtése motivált. Nem valamiféle fotózási „sportteljesítményre” utazom, nem is a technikai bravúrok hoznak igazán lázba. Nekem a víz alatti világ megörökítése inkább egyfajta alkotási szükséglet, igény.

Egyébként a fényképezés az alapszakmám, jó értelemben vett iparos vállalkozásom van: főként iskoláknak fotózok tablóképeket, osztályképeket. Ma is ezzel keresem a kenyerem. Nem mondom, hogy nem élvezem ezt is, mert nagyon hálás dolog gyerekeket, közösségeket megörökíteni. De amikor 1997-ben búvárkodni kezdtem – ahová persze magától értetődően vittem a gépemet egy kölcsönkapott tokkal – akkor az elém táruló szépség kihozta belőlem azt a rég elrejtett vágyat, hogy a kamerámba végre „művészként” és ne mesteremberként nézzek bele.

Ezzel azt akarod mondani, hogy nem annyira a természetvédelem, az ismeretterjesztés, a biodiverzitás bemutatása áll a fókuszodban, amikor a víz alatt fotózol?

– Igen. Az, hogy búvárfotósnak mondom magam, és nem víz alatti természetfotósnak, azt jelzi, hogy például engem elsősorban nem a makronézőpont inspirál, nem az a célom, hogy alig ismert fajokat minél precízebben, technikailag minél jobban rögzítsek. Számomra sokkal izgalmasabbak a nagy terek a tenger mélyén, és a teret formáló hajóroncsok, korallkertek, nagyobb testű élőlények. Éppen ezért szerettem sokáig belekomponálni a képeimbe a búvártársaimat is. Ez a nagylátószögű műfaj jellemzője, ami manapság is érvényes kategória a versenyeken, de kevéssé trendi. Korábban viszont sok versenyt pont ilyen kompozíciókkal nyertem meg. 

Említetted, hogy nem a technika hoz lázba, de nem sokkal biztonságosabbak és hatékonyabbak a mai digitális gépek, amelyek a rendkívül jó felbontás mellett azonnal ellenőrizhetővé is teszik a képeket?

– Ez igaz, de én inkább úgy döntöttem, hogy továbbra is a tizenhárom éves D200-as Nikonomat használom. Ez is digitális persze, de engem maga az alkotás lelkesít, amiben szerintem fontosabb a látásmód, mint a technikai bravúr. Ezért picit sajnálom is, hogy amióta már nem diára dolgozom, megszűnt az előhívással járó várakozás izgalma, pedig anélkül könnyen eltűnik az egészből a romantika nagy része is. Gyakorlatias megközelítésből ez azt is jelenti, hogy ha folyamatosan teszem bele a pénzt az újabb és újabb csúcstechnológiába, akkor az már óhatatlanul megfelelési kényszereket és stresszt hoz elő, én viszont szenvedélyből, örömből szeretnék továbbra is a víz alatt fotózni.

Vagyis nem vagy az a „fanatikus” fotós, aki mindenhová cipeli magával a gépét, nehogy lemaradjon egy témáról?

– Nagyon fontos a dolgokat a helyén kezelni. Amikor elmegyek egy kéthetes búvártúrára a tengerre, akkor tényleg minden figyelmemet, energiámat a merülésekre és a fotózásra fordítom. De például éjszakánként nyugodtan alszom, nem úgy, mint az egyik régi fotós barátom, aki képes volt az egyik utunkon egész éjszaka azon őrlődni, hogy akkor most azt a délutáni szenzációs helyzetet hogy kellett volna még jobb szögből, jobb fényerősséggel elkapni. Persze jártamban-keltemben önkéntelenül is felfigyelek olyan jelenségekre, helyzetekre, amelyeket azonnal fotós szemmel nézek meg, de eldöntöttem, hogy az alkotás színtere, játéktere számomra a víz alatt van.

Ha már az izgalmaknál járunk, egy tapasztalt búvárral való beszélgetésből nem maradhat ki az a kérdés, hogy volt-e olyan élményed, amikor az adrenalinnak jutott a főszerep? 

– Habár én egy nyugis búvártípus vagyok, hiszen fotózni merülök elsősorban, de volt egy olyan valóságosan életveszélyes kalandom, ami alatt végigfutott az agyamon, hogy a híradóban fogják bemondani, mik szerepeltek az ismert búvárfotós utolsó kockáin...

És mik?

– Óceáni fehéruszonyú cápák. Az ominózus találkozásom a három támadó kedvű cápával a nászutamon történt, 2009-ben. Ezt azért is fontos megemlítenem, mert gyakorlatilag az újdonsült feleségemnek köszönhető, hogy ép bőrrel megúsztam ezt a randevút. A Vörös-tengerre mentünk, és bár eredetileg nem volt az úti céljaink között, az egyik nap azt a friss hírt kaptuk, hogy az Elphinstone zátonynál óceáni fehéruszonyú cápákat láttak. Addig még sosem láttam, fotóztam cápákat, ez valahogy kimaradt, így nagyon el akartam menni. Ki is hajóztunk, reggel 6 órára terveztünk egy közös merülést. Bár eleinte nem akartam, valamiért mégis felébresztettem a feleségem, hogy jöjjön ki a fedélzetre, és dobáljon le a merülésünk helyén bójákat. Tudtam, hogy a csobbanásra odajönnek a cápák. A jó kép készítéséhez ilyen helyzetekben legalább félméteres közelségbe szükséges kerülni a fotótémához. Azzal viszont nem számoltam, hogy nagyon erős az áramlat, és azonnal sodorni kezd kifelé a nyílt víz felé. Közben jött is egy példány balról, majd egy másik jobbról, és mire észrevettem magam, már hárman voltak, és az egyik körözni kezdett körülöttem – ami tudvalevőleg a támadás jele. Igyekeztem a tanultak szerint magabiztos és nyugodt maradni, pedig ezerrel vert a szívem. A gond az volt, hogyha abbahagytam a krallozást, akkor azonnal sodródni kezdtem, de heves, intenzív mozdulatokat se tehettem, mert a menekülésre garantáltan támadással reagáltak volna. Sajnos a körülöttem folyamatosan köröző cápa egyre szemtelenebb lett, teljesen testközelbe jött. Végül muszáj volt nekem is agresszívebben fellépnem, így az egyik vakummal orrba csaptam. Ezek után sikerült lassan a felszínre emelkednem annyi időre, hogy leadjak egy vészjelzést – amit szerencsémre a feleségem meg is látott, és azonnal riasztotta a hajó legénységét – majd szépen visszamerültem. Nem tudom, meddig tartottam volna ki, ha nem bukkan fel a motorcsónak pár perc múlva, és nem riasztja el a cápákat. Életemben nem szálltam ki olyan gyorsan a vízből, mint akkor. 

Tanulság?

– Sosem indulok el többet egyedül merülni! Sokkal óvatosabbá, megfontoltabbá váltam onnantól kezdve, nem csak a cápákkal.

Felértékelődtek gondolom az alkotói szenvedélyen túl a személyes kapcsolatok is...

– Bizony emlegettük később is a feleségemmel, hogy mi lett volna, ha a rám való feszült figyelem helyett inkább a hajnali tengerben gyönyörködik. El is döntöttem, hogy bár eleve művészcsaládból származom, édesapám író, költő, én mégsem viszem be a saját családomba direkt módon a fotóművészetet. Amikor otthon vagyok, akkor százszázalékosan a szeretteimre szeretek koncentrálni, azaz férjként, apaként akarok jelen lenni, nem fotósként.

Érdemes megemlítenünk, hogy van egy 13 éve futó projekted, amiben mégiscsak sikerült eredményesen, sikeresen összekötnöd az „iparos munkát” a művészettel.

– A „VÍZiók” programom kéthetente költözik új helyszínre, azaz egy átlag 24 képből álló vándorkiállítást viszek mindig más-más iskolába, ahol egyúttal előadást, műhelymunkát és fotós versenyeket is szervezünk az érdeklődő gyerekeknek. A projekt tehát sajátélmény-jelleggel kíván hozzájárulni a vizuális kultúra fejlesztéséhez, az alapfokú művészeti neveléshez. Nagyon élvezem a gyerekekkel való munkát, a frissességüket, a rácsodálkozásukat, azt, ahogyan fogadják egy új világ kinyílását. Külön öröm, amikor az „utánpótlás” tehetségek munkáiból kiállítást rendezhetek. Újra és újra átélem velük a szépség meglátásának és befogadásának csodáját.

Olvasson tovább: