Kereső toggle

„Ehhez a munkához nagyon szeretni kell az iskolámat”

Interjú a budapesti Fazekas Gimnázium volt igazgatójával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Negyvenkét évet eufóriában töltöttem el, máig boldoggá tesz, hogy taníthattam, de az igazgatás hiányzik a legkevésbé”– mondja Hámori Veronika. A legendás matematikatanár, az idei Príma Primissima díj egyik jelöltje 15 évig volt a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium igazgatója.

A Fazekas stabilan tartja első helyét a hazai gimnáziumok rangsorában. Hogyan volt képes megőrizni a színvonalat?

– Van egy olyan érték a Fazekasban, aminek a több mint száz éves létét köszönheti, ez pedig a tudás és a tudás birtokosainak a tisztelete. 1911-ben azért hozták létre, hogy a frissen végzett tanárjelöltek ott gyakorolhassanak. Kezdettől mintaiskola volt, amihez olyan emberek kellettek, akik nemcsak jól tanítanak, hanem módszertant is tudnak tanítani – ez egy külön képesség. Hamar híre ment, hogy kiváló pedagógusok vannak az iskolában, és ez kezdettől odavonzotta a tanulni akaró gyerekeket. S ha valaki ezzel az attitűddel érkezik ide, azt nagyon magas szintre – a képességeinek a határáig – el lehet juttatni. Az eredmények pedig elvitathatlanok.

Nem kevés tapasztalatot jelenthet, hogy az iskola, amely egyben módszertani központ is, az egész 20. századot túlélte.

– Mivel a tudás egyetemes, azaz korokon, politikai kurzusokon átvonuló érték, ezért soha senki sem kérdőjelezte meg ennek az iskolának a létjogosultságát. A Fazekas mindig is egy értékelvű szemléletet képviselt, de a módszereit tekintve rugalmas volt, mert az a célja, hogy a lehető legkorszerűbb tudáshoz juttassa hozzá a gyerekeket.

Mit jelent pontosan az a szó, hogy tudás?

– A tudás az információk feldolgozásának és alkalmazásának a képessége. Matematikatanárként a tudás számomra azt jelenti, hogy egy felmerülő probléma megoldását a meglévő ismereteink alapján ki tudjuk együtt okoskodni, miközben sokat tanulunk egymástól. Ez persze csak szabadságban működik, amikor nem csupán egyetlen szempont érvényesülhet.

Ez a reáltárgyak sajátja lenne?

– Nem feltétlenül, hiszen minden tudományban a formális logika szabályai működnek. Nekem sikerélményt jelentett, hogy egy volt tanítványom, aki bölcsészkart végzett, azt mondta, hogy a matematikaórákon tanult meg jegyzetelni, a hallottakat rendszerezni, a lényeget kiemelni, és ott értette meg, hogy csak olyan állításokat szabad elfogadnia, amiket kellőképpen megindokolnak. Ez az igény sajnos ma nagyon sok emberből hiányzik.

Önt a tantestület háromszor is megválasztotta igazgatónak, mígnem 2015-ben nyugdíjba vonult. Miben látja vezetői sikere titkát? Gondolom, egy ilyen iskolába eleve nem a legkonformistább tanárok gyűlnek össze.

– Valóban sok a tehetséges egyéniség, akiket elég nehéz egyben tartani. De ez az embert inspirálja, és egyben megvédi attól is, hogy magát tévedhetetlennek tartsa. Számomra nagyobb segítséget jelentettek azok a munkatársaim, akik sokat vitatkoztak, mint azok, akiknek minden megfelelt, amit mondtam, mert ez nem visz előre. Minden elődömre jellemző volt, hogy nagyon tisztelték a tantestületet, partnerként bántak vele, és óriási eredményeket értek el együtt. Mindig nagyon fontosnak tartották, hogy kiváló szakembereket vegyenek föl maguk mellé, soha nem a lojalitás döntött. A mindenkori irányítással tényleg konstruktív módon együtt lehetett működni, mivel ott volt a teljesítmény, amire lehetett hivatkozni. 

Ez az elv kifelé is működik, a mai erősen centralizált rendszerben? Amikor mindenki az iskolák autonómiáját siratja?

– Megpróbálja az ember az iskola falain belül megőrizni azt, ami a falakon kívül nehezen működik, mert máshogy nem lesz teljesítmény. Ettől fel is értékelődik az intézmény, és képes odavonzani a jó pedagógusokat. Az igazgatónak ütközőpontnak kell lennie kifelé – a kollegákat meg kell kímélni a külső hullámzásoktól, mert nem lehet állandó bizonytalanságban dolgozni. Abban, hogy sikerült úgy végigcsinálni az utóbbi éveket, hogy nem omlott össze sem az iskola, sem én, nagy szerepe volt annak, hogy volt egy kiépült szakmai kapcsolatrendszerem, így mindig megtaláltam az oktatásirányításban azokat, akiknek fontos az az értékrend, ami a Fazekast egyben tartja. Ez napi küzdelmet, állandó kilincselést jelentett.

Tehát minden a kapcsolatokon múlik?

– Csak részben. Ehhez a munkához nagyon szeretni kell az iskolámat, a szívemen kell viselni a sorsát, másképp nem lehet az érdekeinket jól képviselni.

Csakhogy manapság az iskolaigazgatókat a minisztérium jelöli ki.

– Ez mindig is így volt: a fenntartó nevezte ki az intézményvezetőt, s a döntést a tantestület, a szülők és a diákönkormányzat véleményezhette. De a fővárosnál mindig íratlan szabály volt, hogy ha a tantestület 60 százaléka odaáll valaki mögé, akkor őt fogják kinevezni. Aztán jött egy másik világ, és ez a szokás fel lett rúgva.

Az még érvényes, hogy a tanár a csukott tanteremajtó mögött azt csinál, amit jónak lát?

– Abszolút. De akit sikerült megfélemlíteni, az belső cenzúrát gyakorol, és a csukott ajtó mögött is azt mondja, amit előírnak neki. Ez ma széles körben jellemző. Márpedig, ha valakiben állandó félelem motoszkál, ha nem mer önmaga lenni, ha külső elvárásoknak akar megfelelni, akkor nem lesz jó pedagógus. Amikor az autonómia hiányáról beszélünk, akkor legfőképpen azoknak a hiányáról beszélünk, akik kiállhatnának érte.

Ön mindig híres volt arról, hogy nem rejtette véka alá a véleményét. Ebből nem származott baja soha?

– Nem, pedig gyakran figyelmeztettek az ismerősök, kollegák, hogy gondoljam meg, mit beszélek a telefonba, meg kinek mit mondok, de soha nem voltam képes mást mondani, mint amit gondolok. Viszont ezt mindig tiszteletteljes stílusban adtam elő, és mindig ott állt mögöttem a teljesítmény. A jó közérzethez az is hozzátartozik, hogy hiteles marad az ember, ha úgy tetszik, hű önmagához. Így volt ez a rendszerváltás előtt és azután is, e tekintetben nincs különbség a különböző időszakok között.

Az oktatásirányításban megint előtérbe került az autoriter szemlélet, ez mennyiben sajátja az élvonalbeli iskoláknak?

– Nem jellemző, mivel ott gondolkodó embereket akarnak nevelni, amit nem lehet autoriter szemlélettel megvalósítani.  Autoriter tanárok persze mindenhol akadnak, de egy olyan iskolában, amely évtizedeken keresztül szabad légkörben dolgozott, nehezen nyer teret a poroszos szemlélet. Ami azért is veszélyes, mert rendkívül kényelmes: a gyerek félelemből engedelmeskedik, anélkül, hogy nekem teljesítenem kellene.

Az iskolai teljesítmény hazánkban kirívó mértékben függ a családi háttértől, ezért sokak szerint az iskolák rangsorát inkább a hozzáadott pedagógiai érték szerint kellene összeállítani. E tekintetben az elitiskolák többsége nincs az élbolyban.

– A gond ezzel az, hogy a hozzáadott értéket nehéz egzakt módon mérni, amiatt is, mert alkalmatlan a jól teljesítő gyerekek szinten tartására, illetve fejlesztésére fordított erőfeszítések kimutatására. A tehetséges gyerekek sem maguktól lesznek sikeresek. Például a gimnáziumunk speciális matematika tagozatára, ami 50 éve működik, nagyon különböző hátterű gyerekek kerülnek be tehetségi alapon, akár vidékről is. Itt minden gyereknek egyben mentora is a tanára. Speciális tanári gárda az övék, akik tudják, hogyan kell ezeket a gyerekeket, köztük azokat az autista vagy részképesség-hiányos, alkalmazkodni szinte képtelen, maguknak való fiatalokat is, akik valószínűleg egész életükben ülni fognak egy szobában egy számítógép előtt és kutató matematikusok lesznek, egyenként eljuttatni egy igen magas szintre.

Ön részt vett a pedagógus minősítési rendszer kidolgozásában. Mennyire elégedett a végeredménnyel?

– Semennyire. Az egyik fő problémának azt látom, hogy lefáradt kollegák ellenőrzik a pedagógusok munkáját, nem pedig olyan szakfelügyelők, mint régen, akik köztiszteletben álló személyek voltak, és a véleményükre mindenki adott a tankerületben. A központosított iskolarendszer azonban átláthatatlan, a minősítés személytelenné válik, és formális papírmunka lesz a végeredmény.

Más országokban az intézményeket minősítik, és csak az alulteljesítő iskolákba avatkoznak be központilag.

– Sajnos nálunk egy olyan intézményellenőrzési módszert dolgoztak ki, aminek nincs köze az intézmények munkájához. Ráadásul semmiféle konzekvencia nincs, így kérdés, hogy minek értékelünk?

A teljesítmény kapcsán rendre felmerül a túlterheltség problémája is: egy 12 évesnek például heti háromszor 7 órája van. Ez mennyire normális?

– A pedagógusok és a diákok is nagyon le vannak terhelve. Egy új NAT-ra van szükség, aminek minden elemét végig kellene gondolni, és a mai körülményekhez igazítani. Legfőképp pedig az oktatás célját kellene meghatározni.

Ön szerint mi az oktatás célja?

– Tanult emberek kinevelése, akik képesek a tanult alapokra építve egzisztenciát teremteni, és az életben minél jobban boldogulni.

Önnek sikerült? Elégedett ember?

– Igen, nagyon szerencsésnek érzem magam, mert megtaláltam a hivatásom, és a visszajelzések szerint másokat is hozzásegítettem ehhez. Összesen 42 évet tanítottam, ebből az első 13 évet egy angyalföldi szakközépiskolában, amit nagyon szerettem. A Bolyai egy híradástechnikai szakközép volt, ami megtartotta a gimnáziumi hagyományait és a jó tanárait. Amit pedagógiából tanulni lehetett, azt ott sajátítottam el. Olyannyira, hogy az akkori szakfelügyelő átcsábított a Fazekasba vezető tanárnak, ahol módszertani továbbképzéseket is tartottam.

Magánélet?

– Mindig a szüleimmel éltem. Miután ők meghaltak, 2006-ban elvégeztem egy nevelőszülői tanfolyamot, és az életembe fogadtam egy 14 éves kislányt. Attól a perctől kezdve átrendeződött az életem, és ő lett a legfontosabb. Sokat vívtunk egymással, neveltük egymást, kialakult közöttünk egy nagyon erős kapcsolat. Ő most 25 éves, gyönyörű, intelligens, nemsokára diplomázik, és már önálló életet él. Nem tudnám jobban szeretni akkor sem, ha én szültem volna.

Olvasson tovább: