Kereső toggle

„A nőket prostituáltaknak kiáltotta ki a kommunista propaganda”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke

Furcsa késéssel, közel három évtizeddel a rendszerváltás után bontakozott ki érdemi történészszakmai vita az 1956-os forradalom jellegéről és az abban résztvevők motivációiról. Ennek a vitának lendületet adott a tavalyi 56-os emlékév, amelyről néhány hete Békés Mártonnal, a Terror Háza kutatási igazgatójával beszélgettünk (A háború kellős közepén vagyunk. Hetek, 2017. október 13.), majd a Tóth Ilona perét máig kísérő vitákkal foglalkoztunk (Kitalált gyilkosság? Hetek, 2017. október 20.). Most Földváryné Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökével, a következő cikkünkben pedig Eörsi Lászlóval, az ’56-os Intézet munkatársával közlünk párhuzamos interjút 1956 női forradalmárainak sorsáról és mai megítéléséről.

Tóth Ilona orvostanhallgató az 1956-os forradalom kultikus nőalakjává vált a rendszerváltás után. A másik öt kivégzett nőről: Havrilla Béláné Sticker Katalinról, Angyal Józsefné Friedl Valériáról, Bakos Gyuláné Salabert Erzsébetről, Magori Máriáról, Mányi Erzsébetről nem sokat tudunk, pedig ők is ugyanúgy a forradalom mártírjai, ahogyan Tóth Ilona. Miért feledkezik meg a történelmi emlékezet róluk?

– Tóth Ilona orvostanhallgató pere a súlyos legitimációs válsággal küzdő Kádár-kormány számára rendkívül fontos, egyben szimbolikus is volt. Ez egy korai per, ez volt a megtorlás első és egyetlen kirakatpere.

A vád szerint a 24 éves orvostanhallgató hivatásával visszaélve brutálisan meggyilkolt egy ártatlan embert. A forrásokat elemezve kijelenthetjük: ez a vád (a vádlottak beismerő vallomásai ellenére) nem áll meg, de az eljárásnak nem is az igazság kiderítése volt a célja. A hatalom szempontjából ugyanis ennek a pernek volt egy nagyon fontos kulcsüzenete. Demonstrálni kellett, hogy a forradalom valójában aljas volt és bestiális, ezért elkerülhetetlen volt a szovjet tankok behívása és az „ellenforradalom leverése”. Ennek bizonyításához a valóság meghamisításától sem riadt vissza a hatalom.

A forradalmat leverték, a résztvevőkön megtorolták. De ez nem volt elég: a Kádár-rendszer egyik fő célja volt, hogy az 1956-os eseményeket és a forradalmárokat erkölcsileg is hiteltelenné tegye. A kommunista hatalom Tóth Ilona perével azt üzente az orvostársadalomnak, de az egész társadalomnak is, hogy bárki sorra kerülhet, bárkiből vádlott lehet. Kádár egy belső pártfórumon már 1956 novemberében azt hangsúlyozta, hogy az elvtársak, különösen a nyugati elvtársak azt várják tőlük, hogy felmutassák az atrocitásokat. Nem elég beszélni róluk, fel is kell mutatni azokat. Ilyen előzmények után a másik öt kivégzett nő pere már nem kapott ekkora nyilvánosságot.

Azt viszont a kommunista propaganda fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Magori Mária és Bakos Gyuláné Salabert Erzsébet prostituáltak voltak. A kádári narratíva a forradalmárokat egyébként is szerette bűnözőknek és prostituáltaknak bélyegezni. A konkrét esetekben ez mennyiben felel meg a tényeknek, és mennyiben tekinthető utólagos rágalomnak?

– A felkelők nagyon széles társadalmi spektrumon mozogtak. Egyrészt természetesen voltak közöttük olyan nők és férfiak is, akiknek az élete nem teljesen a polgári erkölcsök szerint zajlott, de a forradalom napjaiban felülemelkedtek a saját erkölcsi korlátaikon, és hősiesen küzdöttek a szabadságért. Másrészt a megtorlás áldozatainak szociológiai összetételéből láthatjuk, hogy a kivégzettek túlnyomó többségükben munkások voltak. Kádárék nem tudnak elegendő osztályidegent felmutatni, ezért, hogy ’56 emlékezetét besározzák, azokat az iskolázatlan, szakképzetlen munkásokat, akik részt vettek a fegyveres harcokban, huligánokká, lumpenproletárokká aljasították. A nőket pedig sok esetben prostituáltaknak kiáltotta ki a kommunista propaganda.

Tóth Ilona ügye kapcsán is van olyan vélekedés, hogy az orvostanhallgatót azzal fenyegette a hatalom: „útszéli k**vát csinálunk belőled”. Az a tény, hogy ez a gondolat egyáltalán felmerülhet, mutatja, mit gondolt a társadalom a hatalom eszközeiről. Talán az sem véletlen, hogy Nyírő Gyula neves orvosprofesszor, akit a védelem kért fel Tóth Ilona perében, a szakértői jelentésében maga is kiemelte, hogy Tóth Ilona „virgo intacta” (érintetlen szűz).

Nekünk, történészeknek az is a feladatunk, hogy ne higgyünk el mindent a forrásoknak! Minden esetben élnünk kell a forráskritikával. Különösen elővigyázatosan kell eljárnunk akkor, amikor magabiztos állításokat teszünk emberekről a kommunista hatóságok által propagandacélzattal készített, ideológiai-politikai megfontolásokat tükröző, egyes esetekben a tényeket is nyilvánvalóan meghamisító források alapján.

Az 1956–os forradalomban részt vevő nők kisebb része volt jelen a harcokban. Az egészségügyi hátteret biztosították, röpiratokat sokszorosítottak, főztek és mostak a forradalmárokra. Milyen szerepük volt még?

– Amiről kevesebbet szoktunk beszélni, az a szolidaritási háló, melyet a nők a forradalom napjaiban szőttek a társadalomban. Ezek a lányok, asszonyok nem lesznek emblematikus alakjai a forradalomnak, történetük nem válik ismertté, azonban nem lehet elfelejtkezni róluk, hiszen ők erős és jelentős bázist képeztek, a forradalom hátországát jelentették.

Az asszonyok, lányok meghatározó szerepet játszottak a megtorlások idején is. A december 4-ei nőtüntetést országszerte több megmozdulás követte. A vidék ismét forradalmasodott. Veszprémben, Zalaegerszegen, Orosházán és még számos helyen békés tüntetések zajlottak, ezek között több nőtüntetés is volt. Az elfogott, letartóztatott emberekért, akik többségében férfiak voltak, így jártak közben feleségeik, lányaik, hozzátartozóik.

Férfiak, Obersovszky Gyula és társai ötlete volt, hogy a második szovjet beavatkozás első „hónapfordulóján” nők néma tüntetéssel jelezzék a hatalomnak: nem lehet megfélemlíteni őket. Obersovszkyék abban bíztak, hogy egy nyilvános női demonstrációba kevésbé mer belekötni a hatalom, de azok a nők, akik ilyen módon kiléptek a nyilvánosság elé, vállalták annak a kockázatát, hogy feljelenthetik őket, elveszíthetik az állásukat, és azt is, hogy bármikor közéjük lőhetnek. És valóban: december 8-án a salgótarjáni sortűzzel megkezdődtek a vidéki megtorlások. A kontrollálatlan állami terror légkörében kezdték el a pufajkások végigverni a magyar falvakat. Ám az asszonyok, akik decemberben kimentek tüntetni, mégsem futamodtak meg a hatalom elől.

Szintén kevés szó esik azoknak az özvegyeknek vagy évekre egyedül maradt asszonyoknak a helytállásáról, akiknek a férjét kivégezték, bebörtönözték, és így ők magukra maradtak sokszor egészen kicsi gyermekekkel.

Akiket halálra ítéltek, azoknak a teljes vagyonát is elkobozták. Egy „ellenforradalmár” felesége pedig nem kapott munkát. Ezekben a családokban a magukra maradt nőknek kellett átvenniük a családfenntartó szerepét. Sokszor ők tartották a lelket a bebörtönzött férjükben, amikor nagy ritkán beszélőre mehettek hozzájuk. A férfiaknak segített, hogy ne roppanjanak össze, ha tudták, hogy az asszonyok ott vannak és helytállnak a családban. Egy példa: Szobonya Zoltán jánoshalmi jogász özvegye férje kivégzése után három pici lánnyal maradt egyedül. Mindenüket elvesztették. Az asszony műanyag esőkabátokat varrt egy gyárban, ezzel kereste kenyerét. Munkatársnői mindig neki osztották a gyermekesőkabátokat, hogy minél hamarabb teljesítse a normát, és hazamehessen a kislányaihoz. Alig hallunk ezekről az asszonyokról valamit, pedig jelentős szerepük volt a túlélésben és a forradalom emlékezetének megőrzésében.

Márton Erzsébet, Széna téri forradalmár, Lugossy István dokumentumfilmjében beszámol arról, hogy milyen perverz és brutális módon bántalmazták őt vallatói, kihallgató tisztjei. Eörsi László történész megkérdőjelezi a Márton Erzsébettel történteket. Az ő álláspontja szerint mindez nem történhetett így meg, mivel ezt semmilyen levéltári forrás nem bizonyítja. A történész szerint ilyen mérvű kínzás nem maradhatott volna titokban. Önnek mi a véleménye arról, amit Márton Erzsébet elmondott a dokumentumfilmben?

– Nem tudom kizárni, hogy megtörtént, ugyanis megtörténhetett. Arról, hogy mi történt a kihallgatás során, csak az tud, aki jelen volt: akit kihallgattak, és akik kihallgatták.

Münnich Ferenc 1957. február 4-én ügyészeknek tartott egy országos értekezletet. Ott a következő hangzott el: „Én egyetértek azzal, hogy adott esetben egy-két pofont adjanak, de ne pofozzák meg úgy, hogy a dobhártyája beszakadjon!” Mindez szó szerint értendő, hiszen amikor a karhatalom fegyverrejtegetés címén letartóztatott egy Magyarországra menekült görög kommunistát, úgy megverték, hogy fél fülére megsüketült. Münnich tehát nem a verést kifogásolta, hanem a bántalmazás mértékére figyelmeztetett, a hatalomnak ugyanis nem állt érdekében dokumentálni saját erőszakos cselekedeteit. A korabeli iratanyagokban mégis fennmaradtak olyan tanúvallomások, amelyek brutalitásról számolnak be nőkkel, férfiakkal szemben egyaránt. Hogy egy példát említsek, a budapesti pártszékház ostroma miatt felelősségre vont Jankó Piroska egyértelműen azt állítja a bíróságon, hogy őt a rendőrök bántalmazták.

Arról az aljas és perverz módszerről, amellyel Márton Erzsébetet szexuálisan bántalmazták, már 1944–45-ben is beszámolnak a nyilas terror női áldozatai. Tehát ez egy bevett módszer volt a női foglyokkal szemben.

– Wittner Mária 1970-ig ült Kalocsán. Ő mondta el, hogy azok a fogolytársai, akikkel egy cellában ült, beszámoltak egymásnak arról, hogy szexuálisan bántalmazták őket vallatóik. Arra tehát több közvetett és közvetlen forrásunk is van, hogy történt erőszak, speciálisan a nőkkel szemben is. Még a korabeli iratanyag alapján is tudjuk dokumentálni az erőszakot, az oral history, a visszaemlékezések pedig egyértelműen azt mutatják, hogy nem egy esetben történtek kegyetlenkedések.

Olvasson tovább: