Kereső toggle

„Hiszem, hogy a győztes pályázat a budapesti lesz”

– mondja Gyulai Márton, a Magyar Atlétikai Szövetség főtitkára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Még felocsúdni sem volt elég ideje a Vizes Világbajnokság sikereiből a magyar sportszerető közönségnek, amikor elképesztő hírek érkeztek az augusztusi londoni atlétikai világbajnokságról. Baji Balázs bronzéremmel tért haza, Márton Anita súlylökő ezüstérmet szerzett. De mit jelenthetnek ezek a sikerek a magyar atlétika jövője szempontjából? És van-e reális esélye Budapestnek arra, hogy atlétikai világbajnokságot rendezzen?

– Mennyire volt felkészülve a londoni világbajnokság sikereire? Váratlanul érte Baji Balázs és Márton Anita dobogós helyezése?

– Hogy milyen eredmény születik egy adott időben egy adott versenyen, az kiszámíthatatlan. Az atlétika és más sport is rengeteg munkáról, erőfeszítésről, lemondásról szól. Dr. Baji Balázs most volt ereje teljében, ugyanakkor felszabadult és fejben nagyon összeszedett. Márton Anita pedig olyan sportoló, aki szereti a kihívásokat, és a versenyek mindig inspirálják, ezért tud évek óta újabb és újabb sikereket elérni.

– A versenyek közvetítése során az angol közönség az atlétikában való szakértelméről tett bizonyságot. Justin Gatlin 100 méteres sprintfutó kifütyüléséhez mit szól?

– Igen, az angol szurkolók szeretik és nagy részük érti is az atlétikát. A hatvanezres stadion végig csurig tele volt. De a kifütyüléssel nem tudok egyetérteni. Ha Justin Gatlin letöltötte a büntetését, amit tiltott szer használatáért kapott, akkor ugyanolyan sportolónak számít, mint mindenki más a pályán. Ha ezzel valaki nem ért egyet akkor nem Gatlinre kell haragudni, hanem arra, aki engedte elindulni a versenyen.

– Caster Semenya, 800 méteres világbajnok felmentést kapott a korábbi gyógyszeres kényszerkezelések alól, amit a nemzetközi szövetség rendelt el a rendkívül magas tesztoszteronszintjére hivatkozva. Ezzel kapcsolatban mi az Ön véleménye?

– Idén júliusban leadott egy tanulmányt az IAAF (Nemzetközi Atlétikai Szövetség) a CAS-nak (nemzetközi Sportdöntőbíróságnak) ez ügyben.

Baji Balázs történelmi sikere itthon is népszerűvé teheti az atlétikát.
A személyes véleményem az, hogy nem biztos, hogy jó irány az atlétika számára, ha elkezdenek különböző szabályokat szigorítani, és kizárni olyan versenyzőket, akik bizonyítottan természetüknél fogva olyanok, amilyenek. Még akkor sem, ha ez esetleg kevésbé nőies vagy a többség számára kevésbé vonzó sportolókat eredményez.

– Visszatérve a magyar sportolókhoz. Milyen volt a helyszínen átélni a sikereket?

– Semmihez sem fogható érzés volt. Később bátyámmal sétáltunk (Gyulai Miklós, a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke) London utcáin, és miután szinte minden fontos momentumot átbeszéltünk a magyar sikerek kapcsán, Miklós bátyám, ahogy szokta, megvakarta a fejét, és ezt kérdezte tőlem: „Hol lennénk, mit csinálnák most, ha apu nem az lett volna, aki volt?” (Gyulai István volt atléta, sportriporter, tizenöt éven keresztül a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára. Iskolát neveztek el a tiszteletére Pesterzsébeten, Debrecenben a Gyulai István Atlétikai Stadion és Edzésközpont a város egyik nevezetessége, a Gyulai István Memorial Atlétikai Magyar Nagydíj mára a régió legjobb egynapos atlétikai versenye, és tavaly hozta létre a Magyar Sportújságíró Szövetség a Gyulai István sportújságíró díjat – a szerk.)

– Mennyire determinálta a pályafutását ez az örökség?

– Annál jobb örökséget, indulást a nagybetűs élethez nem kaphattam volna, mint hogy édesapám nevének árnyékában nőhettem fel.  Persze volt olyan időszak, amikor nem akartam a kis Gyulai lenni, nem akartam azt csinálni, amit ő. Ezért mentem egyetemre az Egyesült Államokba.  Politológus végzettségem van. De bobozni is Miklós testvérem után kezdtem el. Meg akartam mutatni, hogy önerőből is képes vagyok megtalálni a magam útját és tudok sikeres lenni. Egyszer volt, hogy apámat azzal állították meg, hogy gratuláltak neki, hogy ő a bobos Gyulai apja. Akkor nagyon büszke volt ránk. 

– Hogy került a magyar atlétikai élet vezetésbe?  

– 2007-ben az akkori atlétikai szövetség háza táján kiderültek a problémák, az akkori vezetéstől megvonták a bizalmat, és dr. Schulek Ágoston egy évre átvette az ideiglenes vezetést. Ekkor Miklós bátyám lett a szövetség alelnöke. Bizalmat kapott a magyar atlétikai társadalom részéről, mint sikeres sportoló, sportriporter és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező személy, hogy a magyar atlétikai szövetség munkájában részt vegyen. Elindult az újraszerveződés a sportágban. Én akkor csatlakoztam ehhez a feladathoz, mint a szövetség főtitkára.

– Miklóssal volt valaha rivalizálás Önök között, milyen testvérek voltak gyerekkorukban?

– Miklós édesapám első házasságából született, de ez sosem volt közöttünk probléma, mert édestestvérként tekintünk egymásra. A kilenc év korkülönbségből adódik, hogy míg én felnéztem rá, ő gyakran csak nyűgnek tarthatott, hiszen már tinédzser volt, mikor én még csak a matchboxautókkal játszottam körülötte. Sokat nem tudott kezdeni velem. Mindig nagyobb és erősebb volt nálam, de verekedésekre például szerencsére nem emlékszem.    

– Szokták mondani, hogy egy sikeres férfi mögött ott kell, hogy legyen a biztos hátország, a kiegyensúlyozott otthont fenntartó feleség. Az édesapja, Gyulai István karrierje is ezt az aranyszabályt erősít?

– Édesanyámmal a televízión keresztül ismerkedett meg apu. Mindketten az ELTE-n végeztek nyelvtanári szakon.  Édesanyámnak nem volt könnyű helyzete, hiszen először Londonban kellett helytállnia, majd Monacóba költöztünk, és ott kellett a család működését normalizálni úgy, hogy a hivatását maga mögött hagyta, és kizárólag a gyermekekre koncentrált. Sokat volt egyedül, mert apám rengeteget utazott. 

– Ez azt is jelenti, hogy különböző iskolákban kellett megtalálni a helyét, és barátokra szert tenni is talán nehezebb lehetett a sűrű helyváltoztatás miatt?

– Az alsó osztályokat Budapesten a Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskolában végeztem el. Nagyon szerettem ott tanulni, és a mai napig több osztálytársammal tartom a baráti kapcsolatot. A feleségemet is ott láttam meg először, és hogy mennyire fontos a biztos hátország a férfi számra, azt én is bizonyíthatom, hiszen négy gyermeket nevelünk, de a nagyobb részt otthon a feleségem vállal. A budapesti tanulmányok hamarosan megszakadtak, mert édesapámat Londonba küldték. Megtapasztaltam, hogy milyen egy négyszázéves hagyománnyal rendelkező, egyenruhás, szigorú, brit fiúiskolába járni, ahol a testi fenyítés mindennapos esemény volt a tanulók megrendszabályozására. Úgy mentem iskolába, hogy nem tudtam angolul. A nevemet senki nem tudta kimondani, így lettem Gyulaiból July, a július hónap angolul. A matek és a sport viszont mindig jól ment, ezért könnyen bekerültem a rögbicsapatba. Ez volt az integrálódásom alapja. Hetedik általános végén elköltöztünk Monacóba.  A fényűző város mellett, Nizzában folytattam tanulmányaimat egy nemzetközi, amerikai, liberális oktatási rendszerben. El lehet képzelni, hogy ez a lezser, tengerparti iskola milyen lehetett az ott tanulók számára.  Felsőbb tanulmányaimat Amerikában folytattam, Chicagóban, egy katolikus, konzervatív egyetemen. A szüleim oda nem kísértek el, pedig megint elég nagy volt a kontraszt az egyetem falai között megtapasztalt élet és a nagyvárosi kavalkád között.

– Saját tapasztalatai alapján milyennek látja a magyar oktatási rendszert?

– Nem vagyok szakember, de az biztos, hogy egyik véglet sem jó. Talán kevesebb tantárgy is elég lenne, de ami a legfontosabb, hogy meg kellene tanítani a gyerekeket tanulni. Volt egy olyan esetem az egyetem alatt, amikor a naplóból kilógó egyes után értetlenül hívtam fel aput, hogy ez micsoda igazságtalanság. Apám órákig hallgatott, hallgatott majd ezt mondta: – Értem fiam, talán igazad is van, de adódott egy helyzet, oldd meg!

Megértettem, hogy akkor leszek sikeres, ha a különböző élethelyzeteket megtanulom megoldani. Valahogy a gyerekeimnek is ezt szeretném megtanítani. Sok mindent meg lehet magyarázni, de az eredmények magukért beszélnek.

– A Gyulai István Memorial Atlétikai Magyar Nagydíj ötlete mikor pattant ki, és mi volt ezzel a kezdeményezéssel a cél?

– Amikor 2006 márciusában édesapám elköltözött, Miklós bátyámmal néztünk magunk elé, és az igazat megvallva azt sem tudtuk, hogy másnap a Nap felkel-e vagy sem. Annyira váratlan volt az, ami történt. Elkezdtük törni a fejünket, hogy mivel tudnánk apánk, Gyulai István nevét megörökíteni. Neki az atlétika volt az élete. Ebből adódott, hogy a neve égisze alatt atlétikai versenyt rendezzünk. A nulláról kezdtük. Előszedtünk minden szabályzatot, kértük a szövetség segítség, engedélyét, de folyamatosan azzal a válasszal szembesültünk, hogy „azt így nem lehet”. Jogdíjat kellet volna előre fizetni. Nem értettük, miért, hacsak nem az akkori atlétikai szövetség szűkös anyagi helyzete lehetett a kimondatlan indok. Sajnos 2006 nyarától egészen 2007 év végéig egy csúnya sárdobálás alakult ki az atlétikai szövetség és a Gyulai-család között.  Majd, amikor Miklós már az atlétikai szövetség elnökeként, én pedig mint főtitkár voltunk jelen a sportágban, akkor már nem az volt a legfontosabb, hogy a Gyulai István Memorialt megvalósítsuk. A sportág szomorú helyzete sokkal égetőbb megoldásokért kiáltott, és a családi ambíciók megvalósítására nem akartuk felhasználni a szövetségben vállalt szerepünket. 2010-ben Deutsch Péter volt atléta, országos csúcstartó magasugrótól érkezett egy megkeresés, hogy mivel több éves versenyrendezői tapasztalattal rendelkezik, szívesen részt venne tisztelete és szeretete jeléül a Gyulai István Memorial Atlétikai Magyar Nagydíj létrehozásában. Emellett Spiriev Attila sportigazgató úr remek munkája nélkül nulla létjogosultsága lenne ennek az egésznek.

– Az atlétika mennyire népszerű a következő generáció körében?

– Mint minden más sportágnak, úgy az atlétikának is sokkal nehezebb dolga van manapság. El kell csábítanunk, vissza kell szereznünk a fiatalokat a számítógép elől, hogy lemenjenek a pályára vagy a testnevelés órákon aktívan részt vegyenek. A vizes vébén és a londoni atlétikai világbajnokságon elért magyar sikerek eljutnak a társadalomhoz. Ezt otthon is megtapasztaltam, amikor tavaly nyáron a futball Európa-bajnokság után csoda történt. A kisebbik fiam az unokatestvéreivel játszott a kertben, és a következő beszélgetés szűrődött be az ablakon: – Oké, én leszek a Dzsudzsák, te leszel a Király és ő a Gera.

Nagyon boldog voltam, hogy nem külföldi játékosok akartak lenni, hanem a hazai sportolók voltak a példaképek. De itt nincs vége a történetnek. Idén nyáron egy pár nappal ezelőtt sírva hívott fel a kisfiam, hogy neki edzőtáborba kell mennie, és sajnos nem fog tudni találkozni a Baji Balázzsal a reptéren. Most mi lesz?

A példaképek, a sporteredmények sztárjai itt vannak közöttünk. A következő generációnak is el kell hinnie, hogy bennük van a siker. Ők is lehetnek Hosszú Katinkák, Baji Balázsok, Szász Emesék (párbajtőrvívó) vagy Szilágyi Áronok (kardvívó). Ezért is nagyon fontos, hogy a sportban dolgozó edzők, az oktatásban a testnevelő tanárok milyen példát mutatnak a fiataloknak.

– Atlétikai eb-t ’98-ban már rendezett Budapest az akkori Népstadionban. Mekkora esélyünk van a 2023-as atlétikai vb megrendezésére?

– A vizes vébével bebizonyította Magyarország, hogy igenis kiválóan meg tud rendezni egy ekkora horderejű eseményt, ami kétségkívül sokat nyomhat a latba a döntéshozóknál. Én személy szerint bízom abban, és hiszem, hogy a győztes pályázat a budapesti lesz, és egy örökre emlékezetes és szenzációs világbajnokságot rendezhetünk itthon.

Olvasson tovább: