Kereső toggle

„Család nélkül nem tudtam elképzelni a karriert"

Beszélgetés Wolf Kati énekesnővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem érzi skatulyának, amikor a Vukkal vagy a Szerelem, miért múlsz? című dalával azonosítják, szerinte minden énekesnek az az álma, hogy a dalai hozzá kötődjenek, vagy akár túl is éljék őt. Bár aránylag későn, 35 éves anyukaként futott be a popszakmában, Tina Turnerre gondol, és nem aggódik a jövője miatt. Beszélgetőtársunk Wolf Kati énekesnő volt.

– Deréktól fölfelé kameráztok? Úgy készültem, hogy a cipőmet is mutatjátok. Ha ezt tudom, nem tűsarkút veszek fel, hanem mamuszt.

– Mint a híradósok, akik zakóban és rövidnadrágban ülnek az asztal mögött?

– Igen: sokáig jártam egy tévéműsorba, ahol mindig csak deréktól fölfelé mutattak. Egy nyári napon, amikor mentem a felvételre, egy szakadt farmersort volt rajtam meg papucs. Nem tudtam, hogy előző héten váltottak stúdióképet, és minden látszani fog. Azóta tetőtől talpig kiöltözök mindenhova.

– Régóta állsz reflektorfényben, ami talán nem is csoda: családi hátteredet tekintve – apukád Wolf Péter híres zeneszerző, „slágergyáros” – mondhatni beleszülettél a magyar poptörténetbe.

– Tényleg úgy nőttem fel, hogy állandóan remek zene szólt otthon, azt pedig különösen szerettem hallgatni, amikor apám komponált, zongorázgatott.

– Hálás közönsége voltál?

– Abszolút. Az akkori popzene világában ő különben is nagyon kedvelt figura volt, fantasztikus dallam- és harmóniavilággal, remek humorral, és a mai napig nagyon aktív a szakmájában. Anyukám is zenész: ő egy kórust vezetett sokáig Szentendrén, amit még nagyapám indított el, nevezetesen a szentendrei városi vegyeskart. A nagyszüleim között is sok volt a zenész és színpadi ember. S bár mindkét bátyám nagyon muzikális, ők nem lettek professzionális zenészek – talán én voltam a leglustább ahhoz, hogy valami normális pályát válasszak.

Az interjú videóváltozata megtekinthető itt.

– Pedig a végzettséged szolfézs–zeneelmélet tanár és karvezető. Dolgoztál valaha ilyen minőségben?

– Nem igazán. A zeneakadémia tanár szakát végeztem el, de egy percig sem gondoltam komolyan, hogy tanár leszek. Amikor az Artisjusban dolgoztam, alapítottunk egy céges kórust. A vezénylést nagyon élveztem, de nem sokkal később munkahelyet váltottam. Idén novemberben viszont egy nagykórussal kiegészülve állok színpadra a nagykoncertemen, és már most élvezem a kórusos munkát. Tulajdonképpen hiányzott is.

– Az éneklés viszont mindig az életed része volt, ha jól tudom.

– Igen, Szentendrén nőttem fel, és gimnazista koromtól énekeltem különféle formációkban. Először csináltunk egy rock-blues bandát, onnantól kezdve mindig színpadon voltam, de az más kérdés, hogy az ember mikor fut be, mikortól tud az éneklésből megélni. A 2010-es X-Faktor előtt közel 20 éven át rengeteg zenekarral és zenésszel dolgoztam együtt, ezek csodálatos tanulóévek voltak, de mindig volt egy civil főfoglalkozásom is.

– Miből éltél?

– Irodában dolgoztam, asszisztensi, titkárnői munkakörökben. Iszonyú precíz vagyok, úgyhogy nagyon jó voltam erre a munkára. Hétvégenként pedig fölvettem a magassarkút, és mentem énekelni mindenhová, ahova hívtak: esküvőre, utcabálra, jazzklubba. Az első lányom születése után még visszamentem egy időre a céghez, de akkor már kezdtem nagyon abszurdnak érezni az egészet. Emlékszem egy pillanatra, ahogy sorban állok az ebédlőben, kezemben a tálcával, és hirtelen belém villan: mit keresek én itt? Akkor, 34 évesen döntöttem el, hogy fejest ugrok egy tehetségkutatóba.

– Ez volt az első ilyen próbálkozásod?

– Nem, már az első Megasztárba is jelentkeztem. De amikor bekerültem az első 50-be, és szerződéskötésre került volna sor, visszaléptem.

– Hogyhogy?

– A kreatív csapat leült velünk, hogy gondoljuk meg: vállaljuk-e, hogy a következő hónapokban címlapokon leszünk, a média szét fog minket szedni, és csak erről fog szólni az életünk. Én akkor már nagyon szerettem volna babát, és láttam, hogy ha ebbe most fejest ugrok, akkor nem lesz gyerekem. Karrier nélkül jobban el tudtam képzelni az életemet, mint család nélkül. Úgyhogy csak évekkel később, a második lányom születése után tértem rá a karrierre: néhány hónapos korában már az X-Faktor előválogatóján voltam.

– Nem lógtál ki nagyon a mezőnyből?

– De igen, viszont ez vált az előnyömre. Egy ilyen műsorban ugyanis nem elég a zene, az ének, hanem mindig kell egy sztori is hozzá. S mivel addig nem volt olyan eset, hogy valaki anyukaként, 35 évesen befusson, ezért otthon kitaláltuk, hogy nekem ez lesz a történetem: én leszek az, ki kétgyermekes anyukaként popkarriert csinál.

– Mennyire volt ez nehezített pálya?

– Utólag azt látom, hogy könnyebb volt felépíteni a szakmai sikert úgy, hogy addigra kialakultak az életem normális keretei. A hétköznapjaim csendes monotóniában telnek a családdal, így a színpadon van lehetőségem kiélni a szenvedélyeket, s a két szféra egyensúlyban tart. A színpad rólam szól, a család nem.

– Bár a képernyőn futottál be, mindig a színpadot emlegeted. Ennyire más műfaj a kettő?

– Én jobban érzem magam a színpadon, képernyőn szerepelni teljesen más. Ma a média határoz meg mindent, viszont az a kép, amit közvetít, szerintem mindig torz. Ezért érdemes eljárni az élő koncertekre, mert igazából ott derül ki egy előadóról, hogy milyen személyiség: hogyan énekel, kommunikál, milyen a kisugárzása. Ma is a tévés tehetségkutatók jelentik az ugródeszkát, hiszen országos ismertséget hoznak, de az igazi sikert az határozza meg, ami utána jön, az élő koncertek.

– Édesapád mennyire egyengette az utadat?

– Otthon az volt a megállapodás, hogy én csinálom a saját utamat, és nem kötődöm össze apámmal. Ő is arra biztatott, hogy a saját generációm zeneszerzőivel dolgozzam. A szólópályámat egyedül építettem fel, amiben kétségtelen áttörést jelentett a Szerelem, miért múlsz? című dal, amit a zeneszerzők kifejezetten rám írtak. Eljutottunk odáig, hogy most már nem én vagyok a Wolf Péter lánya, hanem ő a Wolf Kati apja. Ez neki is, nekem is jó.

– Külföldi karrierben gondolkodtál-e?

– Nem, már csak a kisgyermekeim miatt sem. Felmerült ugyan a gondolat, amikor kimentem az Eurovíziós Dalfesztiválra 2011-ben, mert a dalom óriási eurovíziós kedvenc lett, s bár a 22. helyen végzett, máig nemzetközi siker. De egy karrier itthon sem építhető fel könnyen, külföldön meg végképp nem, ahol sorban állnak az anyanyelvi előadók.

– A te dalaid kifejezetten szövegcentrikusak. Mivel magyarázod azt, hogy a magyar popzenéből szinte eltűntek a hagyományosan magas színvonalú szövegek? 

– Nem tűntek el szerintem, de megváltoztak a zenehallgatási szokások: a rádióadók is elsősorban háttérzenét szolgáltatnak. Ma már csak akkor hallgatod kimondottan a zenét, ha koncertre mész. Nekem óriási öröm, hogy Sztevanovity Dusán is ír számomra szövegeket, mert fontosnak tartom azt, hogy költői gondolatokat fülbemászó dallamokkal vigyünk közelebb az emberekhez, s azt látom, hogy a közönség ezt örömmel fogadja.

– A hatás mennyire múlik a személyiségen?

– Én úgy vettem észre, hogy a zenémmel, ami nekem óriási örömöt és élményt ad, ezt a szenvedélyt át tudom adni a közönségnek is. Ugyanezt kapom én is azoktól az előadóktól, akiket szeretek. Egy jó koncert után sok ember oldottabbá, nyitottabbá válik, mivel a zenén keresztül olyan pozitív érzelmeket lehet felszabadítani, amelyeket a hétköznapok során ritkán élünk át.

– A családod jól fogadta, hogy jelentkezel az X-Faktorba?

– Előtte leültem megbeszélni a férjemmel, Ákossal meg a két nagymamával, hogy meg szeretném ezt próbálni. Elmondtam nekik, hogy ha ez bejön, akkor nekik nagyon sok dolguk lesz, és mindenki azt mondta rá, hogy hajrá! Ezzel együtt figyelem a gyerekeket, és hozzájuk szabom az életemet – ha úgy látom jónak, akkor egy ideig nem vállalok fellépést, és csak velük foglalkozom. A lányok most 12 és 7 évesek. Jókedvűek, kiegyensúlyozottak, aranyosak, mi pedig igyekszünk megőrizni ezt az egyensúlyt.

– Férjednek sem kifejezetten családbarát a foglalkozása, hiszen diplomata. Hogyan fértek meg egymás mellett?

– 18 éve együtt vagyunk, és kiegészítjük egymást mindenféle értelemben: nélküle nem lennék az, aki vagyok. Ő foglalkozik a gyerekekkel, amikor nem vagyok otthon, és fordítva – ez máshogy nem is működne. Ő tipikus háttérember, nem szereti a rivaldafényt, viszont gyakran eljön a koncertjeimre – nem egyszer a lányokkal együtt –, és óriási segítség, hogy utána mindig átbeszéli velem azt. Büszkék rám, de a legnagyobb áldozatot ők hozták a sikeremért. A család nélkül ez nem ment volna. Egy nő kibontakozásához az sem elég, ha a férj csak eltűri, megengedi, hogy jól van, csináld. Ez csak akkor működik, ha tényleg támogat, benne van, ha valóban fontos neki, hogy a másik azt csinálhassa, amit szeret.

– A szüleidnek is jó a kapcsolatuk?

– Nagyon, idén lesz az 50. házassági évfordulójuk. Ákos szülei is közel ennyi ideje vannak együtt. A szüleim szerint minden nap tenni kell valamit a másikért, nagyon odafigyelnek egymásra. Anyukám gyerekkoromban is főleg anya volt és feleség, abszolút háttérember az apukám mellett. De neki is megvolt a kis saját szférája, énektanárként vitte a szentendrei kórust, amit az apukám óriási tiszteletben tartott, és részt is vett benne. Nagyon bevonják egymást a szakmájukba: anyukám a mai napig meghallgatja apu műveit, átbeszéli vele, az apám meg átírja őket, ha kell. Ugyanígy Ákosnak én is minden döntésében benne vagyok, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem vagyok szakmabelije, és ez fordítva is így van.

– 2013-ban – pont miután befutottál – kiköltöztetek egy évre Hongkongba, férjed munkája miatt. Nem féltél attól, hogy eltűnsz?

– Ákos azt mondta: van egy lehetőség, hogy kimenjünk, de megérti, ha maradni szeretnék. Úgy éreztem, hogy ez most az ő nagy lehetősége, és én boldogan lépek hátrább – így talán vissza tudok adni valamit abból, ami hátteret meg támaszt ő nyújtott nekem azért, hogy sikerre segítsen.

– Nem próbálkoztál kint az énekléssel?

– Tudtam, hogy ennek ott vége. Volt, hogy megkeresett egy kint élő, zenei pályán dolgozó figura, hogy csináljuk meg a Szerelem, miért múlsz? dalt kínaiul. De már az első próbálkozás vinnyogó nevetésbe fulladt. Az egész ottlétünk elég szürreális volt.

– Miért?

– Kína nagyon más világ, ott jöttem rá, hogy nem létezik átjárás a különböző kultúrák között. És ha valaki elmegy máshova, akkor bizony neki kell alkalmazkodni az ottaniakhoz. Az első félévet élveztem kint, mert előtte rengeteget dolgoztam, ott meg csak a gyerekekkel voltam, ami feltöltődést jelentett. De a legrosszabb az elszigeteltség volt, nagyon hiányoztak az itthoni szeretteim. Amikor hazajöttünk, mondtam Ákosnak, hogy te engem a budaörsi strandnál messzebb már nem vihetsz lakni, Európán kívülre meg végképp nem.

– Hogy látod, sikerült kihozni az életedből a maximumot?

– A zenében, úgy vélem, hogy jó úton haladok. Szülőnek lenni egy sokkal nehezebb pálya, ráadásul csak akkor fog kiderülni, hogy jól csináltuk-e, amikor a lányok felnőnek. A zenét sokkal könnyebbnek érzem, össze sem lehet hasonlítani az anyasággal, a szülői feladatokkal. Néha bénázunk, néha ügyesek vagyunk, a lényeg, hogy igyekszünk, és reméljük, hogy boldog felnőttek lesznek a gyermekeinkből.

Olvasson tovább: