Kereső toggle

„Család nélkül nem tudtam elképzelni a karriert"

Beszélgetés Wolf Kati énekesnővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem érzi skatulyának, amikor a Vukkal vagy a Szerelem, miért múlsz? című dalával azonosítják, szerinte minden énekesnek az az álma, hogy a dalai hozzá kötődjenek, vagy akár túl is éljék őt. Bár aránylag későn, 35 éves anyukaként futott be a popszakmában, Tina Turnerre gondol, és nem aggódik a jövője miatt. Beszélgetőtársunk Wolf Kati énekesnő volt.

– Deréktól fölfelé kameráztok? Úgy készültem, hogy a cipőmet is mutatjátok. Ha ezt tudom, nem tűsarkút veszek fel, hanem mamuszt.

– Mint a híradósok, akik zakóban és rövidnadrágban ülnek az asztal mögött?

– Igen: sokáig jártam egy tévéműsorba, ahol mindig csak deréktól fölfelé mutattak. Egy nyári napon, amikor mentem a felvételre, egy szakadt farmersort volt rajtam meg papucs. Nem tudtam, hogy előző héten váltottak stúdióképet, és minden látszani fog. Azóta tetőtől talpig kiöltözök mindenhova.

– Régóta állsz reflektorfényben, ami talán nem is csoda: családi hátteredet tekintve – apukád Wolf Péter híres zeneszerző, „slágergyáros” – mondhatni beleszülettél a magyar poptörténetbe.

– Tényleg úgy nőttem fel, hogy állandóan remek zene szólt otthon, azt pedig különösen szerettem hallgatni, amikor apám komponált, zongorázgatott.

– Hálás közönsége voltál?

– Abszolút. Az akkori popzene világában ő különben is nagyon kedvelt figura volt, fantasztikus dallam- és harmóniavilággal, remek humorral, és a mai napig nagyon aktív a szakmájában. Anyukám is zenész: ő egy kórust vezetett sokáig Szentendrén, amit még nagyapám indított el, nevezetesen a szentendrei városi vegyeskart. A nagyszüleim között is sok volt a zenész és színpadi ember. S bár mindkét bátyám nagyon muzikális, ők nem lettek professzionális zenészek – talán én voltam a leglustább ahhoz, hogy valami normális pályát válasszak.

Az interjú videóváltozata megtekinthető itt.

– Pedig a végzettséged szolfézs–zeneelmélet tanár és karvezető. Dolgoztál valaha ilyen minőségben?

– Nem igazán. A zeneakadémia tanár szakát végeztem el, de egy percig sem gondoltam komolyan, hogy tanár leszek. Amikor az Artisjusban dolgoztam, alapítottunk egy céges kórust. A vezénylést nagyon élveztem, de nem sokkal később munkahelyet váltottam. Idén novemberben viszont egy nagykórussal kiegészülve állok színpadra a nagykoncertemen, és már most élvezem a kórusos munkát. Tulajdonképpen hiányzott is.

– Az éneklés viszont mindig az életed része volt, ha jól tudom.

– Igen, Szentendrén nőttem fel, és gimnazista koromtól énekeltem különféle formációkban. Először csináltunk egy rock-blues bandát, onnantól kezdve mindig színpadon voltam, de az más kérdés, hogy az ember mikor fut be, mikortól tud az éneklésből megélni. A 2010-es X-Faktor előtt közel 20 éven át rengeteg zenekarral és zenésszel dolgoztam együtt, ezek csodálatos tanulóévek voltak, de mindig volt egy civil főfoglalkozásom is.

– Miből éltél?

– Irodában dolgoztam, asszisztensi, titkárnői munkakörökben. Iszonyú precíz vagyok, úgyhogy nagyon jó voltam erre a munkára. Hétvégenként pedig fölvettem a magassarkút, és mentem énekelni mindenhová, ahova hívtak: esküvőre, utcabálra, jazzklubba. Az első lányom születése után még visszamentem egy időre a céghez, de akkor már kezdtem nagyon abszurdnak érezni az egészet. Emlékszem egy pillanatra, ahogy sorban állok az ebédlőben, kezemben a tálcával, és hirtelen belém villan: mit keresek én itt? Akkor, 34 évesen döntöttem el, hogy fejest ugrok egy tehetségkutatóba.

– Ez volt az első ilyen próbálkozásod?

– Nem, már az első Megasztárba is jelentkeztem. De amikor bekerültem az első 50-be, és szerződéskötésre került volna sor, visszaléptem.

– Hogyhogy?

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: