Kereső toggle

A bűn terhe

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Márton László

A tiszaeszlári vérvádról az elmúlt 135 év során számos tanulmány, történeti és jogtudományi munka született. Sándor Iván Kossuth-díjas író és Kövér György történész úttörő, részletekbe menő kutatásainak köszönhetően a „hírhedt” perről mára már aligha lehet újat mondani. Márton László írónak Hamis tanú című regényében (Kalligram 2016) azonban sikerült egy teljesen új látószögből megközelítenie az eldugott, Szabolcs megyei településen történteket. Márton László íróval beszélgettünk.

– A tiszaeszlári vérvádról nagyon sokan írtak már az elmúlt évtizedekben. Miért határozott úgy, hogy a legendás pert választja regénye témájául?

– Azért határoztam el, hogy meg fogom írni a regényt, mert a tiszaeszlári vérvád remekül példázza, hogy egy majdhogynem irodalmi fikció hogyan alakítja egy ország történelmét.

Az a koncepció, amelyen a büntetőper alapult, sok rokonságot mutat a néhány évszázaddal korábbi boszorkány- és a kicsit későbbi politikai koncepciós perekkel is. Ezekről nyugodtan állíthatjuk, hogy majdhogynem irodalmi jellegűek, noha nem művészi szándékkal jöttek létre.

Mindkét pertípusban közös, hogy valamifajta – helyenként imaginációig elmenő – fikciós megformáló eljárás működik, amit a terheltek és a hatósági személyek közösen munkálnak ki. Ez figyelhető meg a tiszaeszlári perben is, hiszen a valóságos, tizenhárom éves Sarf Móric (aki a regényben Spitz Móric) ugyanúgy együttműködik a vármegye embereivel, valamint a vizsgálóbíróval, ahogyan a 16–17. században a boszorkányok a vizsgálóbírókkal, vagy pár évszázaddal később a kémkedéssel, szabotázzsal, egyéb dolgokkal megvádolt személyek az Államvédelmi Hatóságokkal.

– Önt leginkább a hamis tanú, azaz a tizenhárom éves, ortodox fiú, Sarf Móric, Sarf József eszlári templomszolga fia foglalkoztatta. Felelős-e tetteiért egy terrorban tartott, bántalmazott gyerek, akiből veréssel kényszerítik ki a vallomását?

– A regény címéből, a Hamis tanúból egyértelműen kiderül, hogy az egész perből engem Sarf Móric érdekelt a legjobban. Arra voltam kíváncsi, hogy miért akart hamis tanú lenni, miért akart hátat fordítani zsidóságának, családjának. Végigolvastam az egész peranyagot, ami ezer könyvoldalt tesz ki – egyébként első ízben fordult elő a magyar jogtörténetben, hogy gyorsírással rögzítették az elhangzottakat.

Ambivalens érzéseim voltak Móriccal kapcsolatban. Egyrészt láttam, hogy ez egy nem akármilyen képességekkel rendelkező kiskamasz, másrészt azt is láttam, hogy megvan az oka annak, hogy így viselkedik. Ugyanakkor azonban az embernek van felelőssége akkor is, ha még csak tizenhárom éves, és a felelősséget nem lehet elhárítani. Ez a dilemma sokban hasonlít a mai afrikai gyerekkatonák esetére, vagy a kisnyilasokéra. Őket felelősségre vonhatjuk?

Ha valaki elkövet egy tettet, az onnantól fogva ránehezedik. Lehazudhatja vagy eltitkolhatja, vagy elképzelhető, hogy soha nem derül ki, mit tett, de az a cselekedet akkor is van, nem válik semmivé.

Móric hamis tanúbizonyságot tett felebarátai ellen. A történeti Sarf Móric és a regénybeli Spitz Móric is hamisan tanúztak. A tizenhárom éves fiúnak tudnia kellett, hogy nem mond igazat, ennek ellenére mégis így tett, mert úgy gondolta, jó lesz, ha hamisan tanúskodik.

– A tizenhárom éves fiút megfélemlítették és megverték. Eötvös Károly azt írta róla: „Hiszen nem tanú ez, bálvány. Kifaragva megidomítva. Mellette az őrmester, akinek válláig sem ér, mögötte a börtönőr, előtte két nagy tekintélyű férfi.”

– Nem tudjuk pontosan, hogy mi történt Móriccal. Lehet, hogy megverték, lehet, hogy verbálisan félemlítették meg. A regényemben mindkét lehetőségre utalok. Móricnak kiváló értelmi képességei lehettek. Ezt bizonyítja a per és az eljárás folyamán tanúsított viselkedése. Nagyon jó emlékező és nagyon nagy állóképessége volt. Az, hogy komoly felnőtt férfiak részéről ránehezedő nyomásnak ellen tudott állni, nagyon fontos dolog.

Móric úgy élte meg az egész büntetőeljárást, azt az időszakot, amit a nyíregyházi várnagy házában családja körében töltött, hogy kinyílik előtte a világ. Elkezdett olvasni. Újságokat, világi könyveket, amelyekkel azelőtt nem találkozhatott. Rájött arra, hogy másféle tudomány is van, mint az ortodox zsidó hittudomány. Felfedezte a modernitást.

A vármegye tanújaként más módszerekkel manipulálták. Ruhát, fagylaltot vettek neki, vásárba vitték, könyveket kapott. A verés, megfélemlítés és manipulálás azonban nem menti fel Móricot a tettei alól. Az emberi felelősség ezektől függetlenül is létezik.

Móric akkor szalasztotta el az utolsó lehetőséget arra, hogy korrigálja gyerekkori bűnét (mert a hamis tanúzás bűncselekmény volt), amikor nem írta meg részletekbe menően az élettörténetét, pedig lett volna rá lehetősége. Ő mégsem élt vele.

– Ha jól tudom, egy újságíró 1927-ben találkozott Sarf Móriccal, aki hazajött Amszterdamból Magyarországra, és interjút is készített vele.

– A per után Sarf Móricot a családja zsidó segélyszervezetek közreműködésével kijuttatta Amszterdamba, ahol később gyémántcsiszoló lett. Soha többé nem tért vissza Magyarországra. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Móric megtagadta a hitét, elárulta hitsorstársait, a vármegye embere akart lenni. Abban a közegben, amelyben elkövette az árulását, nem lehetett maradása. Nem tudjuk, hogy mikor halt meg, ahogy azt sem, mi történt a családjával.

Az Egyenlőség című lapban megjelent egy visszaemlékezés, ami nincs befejezve, és azt sem tudjuk, milyen nyelven született. Amszterdamban a húszas évek végén, amikor ez a szöveg létrejött, Móric még életben volt, de hogy ezt ő maga írta-e németül, hollandul vagy netán magyarul, arról fogalmunk sincs. Elképzelhető, hogy valaki kint járt nála és beszélt vele, aztán megírta, amiket elmondott, de mindezek feltételezések csupán. Szabolcsi Lajos, az Egyenlőség főszerkesztője tudná kérdéseinkre megadni a választ. A szöveg végső megformálását is ő intézte.

– Nem akarta megírni Móric későbbi sorsát a regényében?

– Teljesen más dolog megformálni egy regényhőst, és más dolog történelmi, életrajzi személyt megközelíteni. Ne felejtsük el, hogy ő történelmi szempontból nem volt jelentős személyiség. Abban a korban Tisza Kálmán, Jókai Mór, Ganz Ábrahám voltak jelentős személyiségek.

Egy falusi templomszolga fia, aki hamisan esküdött, és úgy tett terhelő vallomást, nem válik jelentős személyiséggé. Az eset, melyben Móricnak központi szerepe van, hirtelen reflektorfénybe kerül, de abban a pillanatban, amikor a királyi főügyész úgy dönt, hogy ártatlanok a terheltek, mert nem tudnak mások lenni, akkor a falusi templomszolga fia elveszíti a jelentőségét. Pártfogói, a vármegye urai ejtik, nem tartanak rá igényt.

Sarf Móric portréja. Áldozat vagy elkövető?
Visszasüllyed abba a jelentéktelenségbe és homályba, ahonnét erre a történelmi pillanatra kiemelkedett.

Annál a pontnál szakad félbe a vallomása, ahol kezdene érdekessé válni, hogy tulajdonképpen mi is történt: beismeri, hogy nem mondott igazat, többet semmit. Móricnak el kellett volna mondania, hogy miért hazudott, mi történt vele valójában. Ha mindezt megteszi, hozzájárul a kollektív önismeret elmélyítéséhez. A regényhős Móricnak ezzel befejeződik a története.

Azt láttuk, hogy a perben nagyon erősen negatív szerepet játszott, azonban a felelősség súlyát nem lehet teljesen az ő gyenge vállaira rátolni. Mindebben benne van a korabeli magyar társadalom, a vármegyei rendszer, az emberi gonoszságok, mulasztások, tévedések, előítéletek. Ezek között találjuk Móric gyengeségét és gyarlóságát is. Ő ennek a pernek együttműködő részese.

Minél inkább elnyomó egy rendszer, minél bűnösebb, minél inkább erőszakon, emberek egymással való kijátszásán alapul, annál nehezebb megállapítani valakinek az egyéni felelősségét, különösen akkor, ha azt sem tudjuk pontosan, hogy mi történt.

Hadd említsek egy kicsit korábbi példát, Ráday Gedeonét, akit azért neveztek ki kormánybiztosnak, hogy megteremtse a közbiztonságot és felszámolja az alföldi tanyavilágban a bűnözést. Kétségtelenül fölszámolta, de közben meghonosította a besúgói rendszert. Emellett olyan módon szedetett ki információkat emberekből a munkatársaival, amelyek már az akkori normák szerint is súlyosan sértették az emberi jogokat.

– Regényében a történelmi dokumentumok mellett a 19. századi magyar irodalom emblematikus alakjai is megelevenednek. Miért érezte szükségét, hogy Fazekas Mihály Döbrögi uraságát, Mikszáth Noszty Ferijét, Kaffka Margit Pórteleky Magdáját – és még sorolhatnánk a különböző szereplőket – újjáélessze a szövegében? Mindezek mellett az olvasó ráadásul találkozik a kisfiú Horthy Miklóssal is.

– Minél fontosabbak a dokumentumok, annál jobban el tud szabadulni a fikció. Az irodalom egy kommunikációs folyamat. Nemcsak az író, a szöveg meg az olvasó között, hanem más szövegek között is. Ezt az olvasónak nem kell nyomon követnie, mert nem ez a lényeg; azt vegye észre, hogy mi zajlik körülötte. Azt akartam érzékeltetni, hogy az irodalmi figurák legalább annyira reálisak, mint a húsvér emberek.

A kettő szorosan összetartozik.

A 19. század végi Magyarország abszurditása, a magyar irodalom és a magyar irodalom alakjainak az ismerete nélkül nem érzékelhető és nem érthető.

Író vagyok. Számomra az írói hitelesség a fontos, és nem a történelmi, annak ellenére, hogy ez a kettő nem zárja ki egymást. A történelmi hitelesség az írói hitelesség szolgálatába állhat. Noszty Feri egy létező figura, amennyiben Mikszáth Kálmán művében ott van. Mikszáth életműve pedig egy létező életmű. Például Lovik Károly A kertelő agár regényének agár szereplői is belekerültek a regényembe. Ami Döbrögit illeti, ő az elnyomásnak, önkénynek, patriarchalizmusnak egyik fő figurája. A szerzők, akiknek alakjait felhasználtam, mind köthetők Magyarország északkeleti feléhez, ahol Tiszaeszlár is megtalálható. Egyébként egy elég erős, ám kevésbé ismert magyar nyelvű zsidó irodalmi vonulatot is beépítettem a könyvembe. Patai József, Kiss József, Schön Dezső, Szabolcsi Lajos írásművészetét.

Eszter és Móric mellé harmadiknak még egy tizenéves gyereket is odavettem a regénybe, Horthy Miklóst, aki 1868-ban született, és egykorú volt a tiszaeszlári vérvád szerencsétlen kiskamaszaival. Ő az a személy, aki Magyarország sorsára a későbbiekben igen jelentős hatással volt, és akinek elég nagy politikai mozgástere lett később. Róla a történet idején 1882–83-ban éppúgy nem lehetett sejteni, hogy mi lesz majd belőle. Éppen csak annyit lehet tudni, hogy tizenhárom éves, és elhatározza, hogy nem lesz református lelkész, hanem meghalt bátyja helyére fog jelentkezni Fiuméba, a Tengerészeti Akadémiára.

 

Solymosi Eszter tragédiája

A magyar antiszemitizmus egyik legszívósabb mítosza egy fiatal keresztény lány, a tiszeszlári Solymosi Eszter (képünkön) tragédiájához kötődik. A lány 1882. április 1-jén, délben tűnt el, miután gazdaasszonya festékért küldte a falusi boltba. A büntetőeljárás során a helyi zsidóság képviselőit vádolták meg azzal, hogy – rituális módon – meggyilkolták Solymosi Esztert. A vérvádban döntő szerepe volt annak, hogy a zsidó templomszolga, Scharf József 4 éves fia, Samu arról kezdett beszélni, hogy az eltűnt lány nyakát egy sakter vágta el, a fiú apja és bátyja, Scharf Móric segítségével. Móric később a nyíregyházi ügyészségen beismerő vallomást tett – ám ezt a védelem szerint fenyegetéssel és veréssel kényszerítették ki belőle. A védelmet Eötvös Károly vállalta el, aki ügyvédtársaival együtt a kikényszerített vallomás mellett védőbeszédében amellett érvelt, hogy gazdája kíméletlen bánásmódja miatt Solymosi Eszter a Tiszába ölte magát. Június 18-án Tiszadada közelében a tutajosok valóban kiemelték a folyóból egy fiatal nő holttestét, aki Solymosi Eszter ruháit viselte – és a nyaka nem volt elvágva. A per végül a vádlottak felmentésével végződött.

 

Az Örökkévaló büntetése

A Vasárnapi Ujság korabeli illusztrációja
Dr. Fényes Balázs, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem docense a teológia felől közelíti meg a tiszaeszlári eseményeket.
Tévúton jár, aki azt gondolja, hogy a tiszaeszlári vérvádat csupán Solymosi Eszter eltűnése robbantotta ki. Ha megfigyeljük a korabeli Európában zajló eseményeket, azt tapasztaljuk, hogy ami az eldugott Szabolcs megyei faluban történt, nem egyedülálló jelenség a kontinensen. A 1882–83. évi magyarországi vérvádper szervesen illeszkedik a politikai antiszemitizmus feléledésének és felerősödésének akkoriban Európa-szerte megfigyelhető folyamatába. Ahhoz ugyanis, hogy egy esemény üggyé váljon, szükség van történelmi keretre. Az 1870-es évektől kezdődően Európa országaiban (Franciaország, Németország, Ausztria a Monarchia egész területét beleértve, Oroszország és a hozzá tartozó Lengyelország) közel egy időben kibontakozó politikai mozgalommal találjuk magunkat szemben.
Maga az antiszemita kifejezés is ekkor születik. Wilhelm Marr német filozófus 1879-ben jelenteti meg A zsidóság győzelme a németség felett című tanulmányát, amelyben először szerepel az antiszemita szó. Európa-szerte antiszemita pártok alakulnak, melyek ugyan rövid életűek, feloszlásuk után azonban beleolvadnak a nacionalista, jobboldali keresztényszocialista pártokba, és tovább táplálják a gyűlölet mérgét.
Magyarországon Istóczy Győző 1883-ban alapítja meg az Országos Antiszemita Pártot. Egyébként ő fordította le először Josephus Flavius A zsidó háború című művét. Istóczy már jóval pártja megalapítása előtt felszólalt a parlamentben, ahol azt a javaslatot tette, hogy csináljanak zsidó államot Palesztinában. Úgynevezett Palesztina-beszédének nyilvánvaló célja eltávolítani Magyarországról a zsidó lakosságot.
1873-ban összeomlik a bécsi tőzsde, amit általános gazdasági válság követ. Ráadásul az agráriumban is kedvezőtlen helyzet alakul ki: a rossz termés mellett megjelenik az olcsó amerikai búza, ami még inkább elmélyíti a válságot.
em szabad elfelejtenünk az elbukott ’48-as forradalmakat sem, melyeknek kiábrándult hívei többnyire a nacionalizmusban találtak vigaszt. A nagy német zeneszerzőre, Richard Wagnerre pedig Arthur de Gobineau 1853-ban megjelent könyve, Az emberi fajok egyenlőtlenségéről gyakorolt nagy hatást.
Mindezek – több más tényező mellett – beindítják a társadalomban a bűnbakkeresést, és mint oly sokszor Európa elmúlt kétezer éves történelme során, egyértelműen a zsidók válnak bűnbakká.
A felvilágosodást követően, a 18–19. század fordulójától elsöprő erejű asszimilációs hullám söpör végig Európa zsidóságán. Ezzel párhuzamosan kerül napirendre az emancipáció is. Európában először Franciaországban mondják ki 1791-ben a zsidók politikai egyenjogúsítását. Magyarországon 1867–ben, a kiegyezést követően hoznak törvényt a zsidóság emancipációjáról.
Erre a nagy asszimilációs hullámra mintegy válaszként születik az egész Európát behálózó politikai antiszemitizmus. 1882–1883 között Németországban létrejön egy általános szövetség, amely a zsidóság elleni harcra szólít fel, az Alliance Anti-Israelite Universelle.
Ha teológiai szempontból közelítjük meg a kérdést, észre kell vennünk az isteni gondviselés intő kezét a történelemben, hiszen az Örökkévaló, aki megteremtette a világot, a történelem mozgatórugója is egyben.
A Tóra számtalanszor felhívja a zsidóság figyelmét arra, hogyha elfordulnak az Örökkévalótól, nem tartják meg törvényeit, meg fognak bűnhődni vétkeikért. Az asszimiláció folyamata fellazította a vallási törvényekhez való viszonyt, a parancsolatok szigorú betartását.
Az asszimilációval párhuzamosan kibontakozó vallási negligenciára, az Örökkévalótól és parancsolataitól történő elfordulásra válaszul, mennyei büntetésül alakul ki a 19. század második felében az a politikai antiszemitizmus, mely a 20. század tragédiájába torkollott.

Olvasson tovább: