Kereső toggle

A dal, ami erősebb a barátságnál

Interjú Presser Gábor zeneszerzővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Presser Gábor az interjúnk előtt előre kikötötte, hogy nem szeretne a privát életéről beszélni, még kevésbé a rendszerváltás előtti és utáni dolgokról, a dicső múltról és az LGT-ről végképp nem, legfeljebb arról, amivel ma foglakozik. Nos, innen szép a győzelem – gondoltuk útban a Vígszínház padlásszobája, azaz Presser Gábor irodája felé menet.

Nem lehet bejutni A padlás című musicalre, az egész évadra elkeltek a jegyek.

– Igen, én is csak protekcióval tudtam szerezni két kicsi rokonomnak.

Mióta megy a darab?

– Huszonkilenc éve. Januárban volt kis ünneplés a 900. előadáson, s ha megérkezik az egymilliomodik néző, akkor újra lesz.

Mi lehet a siker titka?

– Nem tudom, szerintem nincs ilyen. Bocsánat, hogy ezt mondom, de ha valaki tudná, akkor kicsit egyszerűbb lenne minden.

Állítólag Amerikába is kijut a darab.

– Ez még nagyon az elején tart, én meg az ilyen dolgokban már nagyon óvatos vagyok… Amikor egyéves sem volt A padlás, akkor is hasonló történt: egy angol produceri csapat eljött, és bumm, azt mondták, hogy kell nekik a darabunk.

Aztán mégsem kellett?

– Eltelt háromnegyed év, és nekem egyre kevésbé tetszett a fordítás. Kint voltam a producereknél Angliában, és felhívtam Dusánt, hogy mi legyen, mert ez így nem lesz jó, és megbeszéltük, ha nem elég jó, akkor bocs, inkább ne legyen angol változat, várjunk kicsit a nagy világkarrierrel. Azért akkor nagy trauma volt összeveszni egy nagynevű angol producerrel.

Ez ma sem túl természetes.

– Én inkább várok. Ha valami szép és jó dolog összejöhet, akkor nagyon boldog leszek. Ne értsen félre, én ebben a dologban egyáltalán nem vagyok félős, hiszen Budapesten kívül más színházi városokban is ment a darab különféle rendezésekben, de szerintem van a művek védelmének egy egészséges határa.

Lehet, hogy a darab nem is szól nagyot más nyelven?

– Inkább nagyon megváltozik. Vegyük például az LGT szövegeket: nyilvánvaló volt, hogy a magyar szófordulatok, „üzenetek” egy része eleve lefordíthatatlan, így aztán mi ritkán voltunk száz százalékig boldogok a szövegeink fordításával.

Lomb Kató fordító mondta, hogy a magyar nyelv rendkívül árnyalt és kifejező, egymillió szóból áll. Olyan jót beszélgetni állítólag kevés nyelven lehet, mint magyarul.

– Meg olyan jól olvasni. Csodálatos nyelv a miénk, talán ez a mi legnagyobb értékünk.

A szöveg kezdettől fogva nagyon fontos szerepet kap önnél, akárcsak a zene. Mi az, amihez mindenképp ragaszkodni szokott?

– Ezt nem tudom általánosságban megfogalmazni. Ha látom azt, hogy valami sérül vagy nagyon elvész, akkor egyértelmű a hozzáállásom. A padlásnál maradva: nincsenek Témüllerek Amerikában, mert nincsenek feljelentős házmesterek, nincs hagyománya annak, hogy van egy félelemkeltő ember, aki nem „teljesen” hivatalos személy, de annyi hatalomra, amivel másokat szorongatni, megfélemlíteni lehet, amivel sérüléseket lehet okozni, arra azért hagyományosan megvan a „jogosítványa”. Ott, ahol nincsen tradíciója az ilyenfajta feljelentgetésnek, ott ennek humora sincs, de nincs amerikai szilvásgombóc sem, mert nincs olyan jelentősége az otthoni, nagymamától örökölt receptekből megfőzött ételeknek. Szóval van egy csomó dolog, amit el kell engedni, mire elkészül egy fordítás.

A magyar vagy európai filmeket sem könnyű kint eladni…

– Az amerikai kultúra nagyon domináns: az európai közönség könnyebben fogadja be az amerikai kultúrát, mint az amerikai az európait. Amit viszont ott sikerre visznek, az elkezd működni bárhol a világon, mert akkor már angolból fordítják tovább, és ott a példa a sikerre. A padlás nagyon hosszú és bonyolult folyamat előtt áll, hazudnék, ha azt állítanám, hogy már kezdem érteni.

A Magyar Dal Napja című kezdeményezésében mennyire játszott közre az, hogy kevés magyar dal hangzik el a rádiókban?

– A Magyar Dal Napja valóban arról szólt, hogy évente egy napon csak hazai szerzők szerzeményei szóljanak mindenhol, de ez nem a rádiók miatt született. Ezt nem is oldaná meg egy ünnepnap: ha a magyarországi rádióadókban nincs meg az igény arra, hogy a saját zenénket játsszuk, ha ezt 35 százalékos kvótatörvénnyel szabályozni kellett, akkor szerintem elég nagy gáz van.

Amúgy szokott rádiót hallgatni?

– Nem nagyon, mivel jobban szeretem azt hallgatni, amit én választok.

Tehát tudatosan inspirálódik?

– Az inspiráció egy nagyon fura dolog: lehet egy hang, egy vers, egy fotó, egy beszélgetés, szinte bármi. Erre is nagyon nehéz receptet mondani. Az életnek sok mozzanata tud inspiráló lenni… Én nem hiszek ebben a múzsa dologban se nagyon, pedig nagy tisztelettel viseltetek a hölgyek iránt. Régen azt mondtam, hogy nem várok a múzsa csókjára, hanem ha már ott van, én csókolom meg őt.

Szóval a befogadón múlik minden?

– Így is lehet mondani. Nagyon sokszor úgy írtam szöveget, hogy éjszaka zötykölődtünk egy buszban, fázva, álmosan, ami nem volt túlságosan inspiráló közeg. Rengeteg jegyzetem gyűlt össze évtizedek alatt, ezekből ma is dolgozom.

Állandóan utazik, ez egy elég magányos pályának tűnik. Nem túl nagy ár ez?

– De, viszont enélkül nem lehet zenélni. Aki zenésznek született, soha nem akarja abbahagyni a koncertezést. Van valami a zenélésben, ami kell az élethez vagy az életben maradáshoz. Itt nem feltétlenül az anyagi dolgokra gondolok, hanem arra, hogy játszani kell.

A zene jelenti a kapcsolatot az emberekkel? Sokaknak írt dalokat is, egyebek között Zoránnak, Kovács Katinak, Katona Klárinak, Rúzsa Magdinak. Hogyan ír dalt valakinek?

– Eleve csak akkor vállalom, ha valamiről szól nekem az ő hangja, lénye, és látom, hallom őt magamban. A legtöbb olyan dal, amit valaki egy bizonyos személynek ír, nem lenne odaadható másnak, mert ezek súlyosan személyes dolgok, erősebbek, mint a barátság. Az énekesek többnyire elég rosszul járnának, ha kicserélnék a dalaimat egymás között.

Azért lehet, hogy valaki még náluk is jobban énekelné el őket, nem?

– Nekem inkább az érdekesebb, hogy ha másképp. Falusi Mariann lenyűgözően énekli jó néhány ismert dalomat egy most megjelent CD-n. A daloknak tehát megvan a maguk önálló élete. Gondoljunk csak Seress Rezsőre, aki élete utolsó harminc évében egy kocsmában volt zongorista, miközben a világon valaha volt egyik legnagyobb slágert írta, a Szomorú vasárnapot.

Szegény Seress öngyilkos lett. Nem hozott szerencsét a dal, pedig több mint száz nyelvre lefordították. Igaz, hogy Seress egyfolytában a sláger különböző feldolgozásait hallgatta?

– Igen, ott lakott fölöttünk, erről írta nekem Parti Nagy Lajos a Plafon-dal szövegét. Seress minden délután 2-től 6-ig ezt a dalt hallgatta különféle változatokban. 6-kor elkezdett készülődni, és lement a száz méterre levő Kispipa vendéglőbe játszani.

Úgy tudom, az ön édesapja kereskedő volt. Volt zenész a családban?

– Nem, korábban nálunk senki nem tanult zenét. Négyévesen az unokanővérkémet kísértem zongoraórákra, ott derült ki, hogy van bennem valami. Második osztálytól jártam a Zeneakadémia gyakorló iskolájába, ahol délutánonként bent kellett maradni a zenei órákon is. A gyakorlás sokat számít, de az biztos, hogy valamit elvesz a gyerekkorodból.

Mit vesz el?

– A barátaim uszodába jártak, meg focizni, és úgy könyörögtek el engem otthonról, legalább vasárnaponként. Mert nekem gyakorolni kellett. Így nagyon sok minden kimaradt. Igaz, a konzervatóriumban már lent fociztunk az udvaron. Kocsis Zoli és sok, azóta már ismert név rugdosta egymás bokáját a labda helyett, mert mi nem tudtunk rendesen focizni. Már késő volt megtanulni, azt hatévesen kellett volna gyakorlás helyett.

Az édesanyja kifejezetten komolyzenészt akart önből faragni?

– Igen, az ő álmaiban az volt, hogy lesz belőlem valaki. A Rákosi-korszakban a kitörést a sportolói vagy művészi pálya jelentette, és én sportoló lehettem volna, ha hagyják: tizenöt éves koromig a Honvédban kosaraztam.

Ehhez képest korszakalkotók a dalai. Vajon miért?

– Nincs igazán kitalálva ez a dolog. A konzervatóriumban volt egy – sajnos csak kevesek által – nagyra becsült tanár, Tantos György, aki azt mondta: „nagyon fontos, hogy megtanulj úgy játszani, mint a példaképeid, s ha ez sikerült, akkor próbálj meg nem úgy játszani, mint ők, mert különben nem lesz belőled senki”. Próbálok.

Nem vették fel a Zeneakadémia zongoraszakára – ez okozott-e hátrányt a könnyűzenei pályán?

– Azt gondolom, hogy minden tanult dolognak óriási haszna lehet, de ahhoz, hogy valaki jó rockzenész legyen, nem kell a komolyzenei előképzettség. Nem kell ide szabályrendszert felállítani, azt majd úgyis felállítják kívülről, mindig is megtették: volt cenzúra, vagy kikötötték, hogy egy dal ne legyen 3 percnél hosszabb, mert nem játssza le a rádió, és hasonlók.

Ha mégis bekapcsolja a rádiót, mit szól a hírekhez?

– Már egy szót se. Lehet, hogy ennyi zakkant ember még sose élt egyszerre ezen a földgolyón. Hírek meg álhírek úgyis utolérnek, mese nincs. Vagyis van.

A Megasztár zsűritagja volt éveken át. Hogy látja, be tudná futni ma is ugyanazt a pályát?

– A tehetséges embereknek minden korban nagy szükségük van szerencsére, arra, hogy más is észrevegye, hogy tehetségesek. Aztán vannak adottságok, amik nem mindenkiben vannak meg: például, hogy valaki szívesen mutatja meg magát. Csakhogy nem minden tehetséges embernek van érzéke a nyomuláshoz. A dolgok nagy része a mėdiában dől el, és innentől egy csomó olyan szempont kerül előtérbe, aminek a művészethez viszonylag kevés köze van.

Ráadásul az önimádó féltehetségek vagy tehetségtelenek mindig nagy erővel nyomulnak, mert ők ebben jók. És találnak ehhez erős támogatókat is. Ítélkezni könnyű, beskatulyázni valakit könnyű, Lady Gaga első látásra néha ijesztő, extrém dolgokat produkál, de mikor leül a zongorához, és eljátszik egyedül egy dalt, ott minden megváltozik, egy csodálatos zenész szól hozzám.

Ön jobban szereti a szólókoncertet, mint a másokkal való zenélést?

– Más okból szeretem mindkettőt. De a legjobban zongorakísérő szeretek lenni, az utóbbi években a szerzői estjeimen kísértem Rúzsát, Falusit, Szalókit, Váczi Esztert, Oláh Ibolyát. Nekem ez nagyon komoly munka és még nagyobb élmény. Nagyon szeretem az önálló estjeimmel való bíbelődést, egy ilyen koncert nagyon jó fajta elfáradás. Alkalmanként kiváló emberekkel muzsikálok együtt, az nagy boldogság, de az LGT után már nem lehet és nem is akarok zenekarban gondolkodni.

Jelent Önnek valamit a profizmus?

– Ahogy én látom, a profi és a művész két különböző „foglalkozás”: a profi még nem művész, a művész már nem profi. Ha nem vagy abban a helyzetben, hogy te válaszd ki a munkatársaidat, akkor kell profinak is lenni: szakmaiság, szigorú határok kellenek. De ha abban a helyzetben vagy, hogy egymást választjátok, vagy te választhatsz, akkor nem profinak kell lenni, hanem jónak és alázatosnak.

A T12enkettő című CD werkfilmje nagyon jól ábrázolja azt a folyamatot, ahogy a produkció megszületik, ahogy a zene révén az emberek kapcsolatba kerülnek egymással.

– Ahogy az anyag formálódik, az a legjobb, legizgalmasabb rész, de komoly teher is. A T12enkettő esetében sok zenésszel dolgoztam, végig nagyon kellett koncentrálni. És hát óriási türelem is kellett, mert a különleges zenészek gyakran picit különösebbek az áltagnál. Végig összetartani a csapatot, ez elég embertpróbáló feladat tud lenni, de ha életben maradsz, a végén rájössz, hogy megérte.

(Közreműködött: Bayer Friderika)

Olvasson tovább: