Kereső toggle

Gyógyíthatatlan sebek

Interjú Szita Szabolcs holokausztkutatóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nemrég ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját a Holokauszt Emlékközpont, melynek igazgatója a magyarországi holokauszt-kutatás meghatározó személyisége, Szita Szabolcs professzor. Több évtizede foglalkozik a témával, melyben idáig harminc kötete látott napvilágot. A napokban jelent meg Gyógyíthatatlan sebek (Magyarok az auschwitz-birkenaui lágerbirodalomban) című kötete, amely 70 évvel a történtek után az első magyar vonatkozású Auschwitz-monográfia. A mű komplex módon, sok új, eddig nem ismert adattal dolgozza fel Auschwitz-Birkenau történetét. A magyarországi deportálások részletes története után foglalkozik többek között a hazatértek sorsával, a bűnösök felelősségre vonásával, gazdag mellékletében pedig felsorolja a híres magyar zsidó áldozatok névsorát.

Mekkora munka volt megírni a kötetet, s milyen új eredményeket hozott a kutatás?

– Az 1970-es években ütköztem bele a témába, amikor még számos nehézséggel kellett megküzdeni. A források el voltak zárva, a szakemberek, levéltárosok féltek a téma megbolygatásától. A rendszerváltás után derült ki Berlinben, hogy volt egy titkos irat- és könyvtár is, amelyet előző ottjártamkor eltitkoltak előlem. Vagy például, amikor Scheiber Sándor professzor ajánlásával felkerestem a prágai főrabbit, első dolga volt az ajtót és ablakokat bezárni s a kezével óvatosságra inteni. De itthon is féltek, különösen vidéken, s egészen más témák kutatását preferálták. Később oldódott a dolog, de még sokáig megvizsgálták a kutatási engedélyt, kíváncsiak voltak a megbízóra. Amikor 2000-ben megírtam a Mauthausen-monográfiát, láttam, hogy Auschwitz is olyan téma, amelyre rengeteget kell készülni, nem lehet csak úgy rutinból nekiugrani a feldolgozásnak. Ebbe beletartozott, hogy személyesen elmentem a legtöbb táborba, a fő- és melléktáborokba egyaránt.

Meg kellett küzdeni az emlékezet zavaraival. A túlélőkben legtöbbször a fájdalom jött fel, igyekeztek a történteket az emlékezetükből kitörölni, mások pedig a múlt szükségtelen megbolygatásának ítélték. A kutatás során rájöttem, hogy alaposan elemezni kell mindkét fél magatartását, értelmezni kell mindkét felet: a tömeggyilkolásra szövetkezetteket és az áldozatokat, és ott vannak még a szemlélők is. A történet nem minden esetben fekete-fehér, sokféle árnyalat létezett. Nemrég súlyos szívbetegségen estem át, s a gyógyulás hónapjaiban Balatonfüreden határoztam el, hogy ha túlélem a krízist, megírom a monográfiát. A kórházi ágyon a laptopon, vagy a parton a hattyúkat és a vadkacsákat etetve már megszületett bennem a kötet vázlata. Egy év telt el azóta, s számomra is öröm, hogy megjelent a kötet. Egyúttal nagy megkönnyebbülés is, hiszen megírása közben sokszor nyomasztott a téma, különösen a tömeges gázhalálhoz vagy a gyermek áldozatok történetéhez érve. Ugyanakkor vonzott is a feladat. Kihívást jelentett számomra, vajon sikerül-e a történetet kellő tárgyilagossággal megírnom, érzékeltetve, hogy az áldozatok pártján vagyok.

Az előszóban Gyáni Gábor akadémikus kiemeli, hogy Auschwitz magyar vonatkozású történetét mindeddig senki nem írta meg kellő alapossággal, a maga komplexitásában, figyelembe véve az események politika- és társadalomtörténeti kontextusát. A kötet professzor úr eddigi munkássága megkoronázásának is tekinthető. Elégedett-e az eredménnyel, vagy érez még valami hiányt?

– A monográfia valóban egyfajta csúcsát jelenti eddigi munkásságomnak, hiszen az elmúlt évtizedekben sokat foglalkoztam az üldöztetés, a deportáció válfajaival, a munkaszolgálattal, a német és magyar Gestapóval, ezek európai összefüggéseivel. Elégedett vagyok olyan szempontból is, hogy meg tudtam csinálni, amit a kórházi ágyban elhatároztam.

Másrészt látom, milyen irányba kell továbbmenni s egy újabb kiadás esetén kiegészíteni a kötetet. Egyedül óriási munkát vállaltam fel, a következő megjelenés előtt viszont hozzáértő munkatársaimmal alaposan megvitatnám, miben lehetne a művet kiegészíteni. A holokauszt helytörténeti irodalma 8-10 megyében a helyén van, másutt viszont csak sporadikus kutatások történtek, s csupán nem mindig megbízható visszaemlékezéseket rögzítettek. Az utóbbiaknál gyakran előfordulnak túlzások, a felidézett emlékeket ellenőrizni kell. Például egy idős túlélő megkeresett Izraelből, hogy segítsek neki, vajon jól emlékezik-e, mert meg akarja írni a történteket. Kimentem a helyszínre, átnézem a fennmaradt dokumentumokat, s ebben az esetben megnyugtató választ tudtam adni. Közismert, hogy a deportáló szerelvények Kassán haladtak át. A túlzsúfolt vagonokban sokan meghaltak, akiket Kassán kitettek. De hányan? Személyesen jártam be a kassai zsidó temetőt, hogy az áldozatok nyomára bukkanjak. A vonatlisták között ugyancsak ellentmondás van, eltérő számokkal találkozunk. Ilyen esetekben nagy a történész felelőssége, mérlegelni kell az információkat, s a feltételességet is érzékeltetni kell.

A magyarországi zsidóság deportálása, melyet a náci zsargon Rudolf Höss táborparancsnok után „Höss-akciónak” nevezett, rendkívül gyorsan és hatékonyan ment végbe. Alig két hónap alatt, 1944. május-július között a „csúcsra járatott” haláltáborba 437 402 zsidó érkezett. Döntő többségüket azonnal gázkamrába hurcolták, a többiekre kényszermunka – „Vernichtung durch Arbeit” (megsemmisítés munkával) – várt a főtáborban vagy a 47 altábor valamelyikében. Hogyan mehetett ez ilyen olajozottan, s lehetett volna csökkenteni a veszteségeket?

– Ez részben az Eichmann-kommandó hihetetlen begyakorlottságának köszönhető, hiszen Európa többi országából már elvitték a zsidókat. 1941 tavaszán a Deutsche Reichsbahn (Német Birodalmi Vasút) több százezer lengyel, magyar, szlovák, olasz és jugoszláv mezőgazdasági munkás Németországba szállítását valósította meg, percekre lebontott utazási terv alapján. Tehát ezen a téren is voltak tapasztalataik. További okként említhető a magyar kormánynak, közigazgatásnak, hatóságoknak és erőszakszerveknek (csendőrség, rendőrség) a jól előkészített együttműködése, az ország gyors zsidótlanításának, a zsidó vagyon megszerzésének a vágya. A Magyar Zsidók Központi Tanácsa a befutott információk ellenére áltatta magát, elhitte, hogy a németek úriemberek, lehet velük tárgyalni, s türelemre, kitartásra buzdította a vidéki zsidótanácsokat. Eichmann és kommandója eredményesen folytatta a kétszínű játékot, melynek része volt a tömegeket megtévesztő szóhasználat is. A deportálás valódi célját eltitkolva „munkás-áttelepítésről” (Arbeiter Umsiedlung) beszéltek, vagyis a magyar zsidók mezőgazdasági és egyéb munkára szállításáról Németországba. Akik aztán Auschwitz-Birkenau halálgyárában „különleges kezelésben” (Sonderbehandlung), azaz Zyklon-B gázba fullasztásban végezték be életük.

Kétségtelen, hogy a hatóságok kollaborációja nélkül jelentősen kevesebb lett volna a magyar zsidóság vesztesége, s részben meg lehetett volna akadályozni a holokausztot. Erre a szlovákok magatartása is példa, ahol leállították a deportálást, s a püspöki kar is fellépett ellene, bár a magyar zsidók átszállítását már nem akadályozták. A szlovák, lengyel, orosz partizánok komoly zavarokat okozhattak volna a vasúti sínek felrobbantásával.

A monográfia a tudományos eredmények mellett új területeket is beemelt az Auschwitzról szóló narratívába. Gondolok a hazatérők sorsára, a neves mártírokra vagy az áldozatokat gyakran megszólaltató elbeszélő stílusra. Hogyan alakult ki ez a látásmód?

– Az első kiadást remélhetőleg követik majd a továbbiak, melyekben az áldozatok névsorát lehet bővíteni. Amennyire az időm engedte, ezt megtettem, s egyben megmutattam az irányt, hogy merre lehet tovább haladni. A deportáltak hazatéréséről egy külön kötetet lehetne írni. Elképzelhető, a téma fontosságára tekintettel, ez lesz a következő kötetem. Ugyanis ez roppant fájdalmas téma, amely nincs tárgyszerűen megírva. Egyáltalán nem igaz, hogy visszafogadták a hazaérkezőket, gyakran elutasításban volt részük. Gyakori szólamok voltak a „Menjetek Palesztinába”, vagy a „Többen jöttetek vissza, mint ahányan elmentetek”, „Miért jöttetek vissza?” és hasonló vélemények. Ezen is túl kellene lenni egyszer, becsületesen megírni és egyben lezárni a kérdést, legalább a történetírás területén. Ami a kötet stílusát illeti, Kohn bácsit idézném, aki szerint az árut el kell tudni adni. A viccet félretéve fontosnak tartottam, hogy az áldozatok is megszólaljanak, akik végigszenvedték az egészet. Továbbá azok is meg legyenek említve, akik önzetlenül, sok együttérzéssel segítettek, említhetem például a lengyel apácákat, akik kitűnőre vizsgáztak.

Hogyan nézhetünk szembe a múlt bűneivel, s milyen szerepe lehet ebben az oktatásnak?

– Tárgyszerűen, a valóságnak megfelelően kell feltárni az eseményeket. A történtek feldolgozása elsősorban nem a zsidók számára fontos, hanem a magyarságnak van erre nagyobb szüksége, hogy ezek a szörnyűségek ne történhessenek meg újra a történelemben. A holokauszt témája még mindig nincs a helyén, hosszú évekig kell még ezzel foglalkozni, nem véletlenül robbannak be újabb könyvek és filmek a témában. A megújuló hazai oktatásnak az emlékezés, a kegyeleten alapuló tiszteletadás kultúráját kell ápolnia, fejlesztenie.

A kötet bevezetőjében professzor úr egy szép gondolatot idéz a gonoszság (gyűlölet, butaság) és a szeretet harcának dualizmusáról. Melyik a nagyobb erő, hogy érzi a kötet megírása után?

– Az életben egyaránt jelen van mindkettő, s e kettő vívja egymás elleni harcát. Az erőviszonyok gyakran hullámzóak, hol egyik, hol a másik kerekedik felül. A holokauszt története is azt mutatja, hogy mire képes az ember, mi lakozik benne. Végső soron csak a remény marad.

Ezek szerint optimistán vagy pesszimistán teszi a dolgát?

– Erre nem tudok egyértelmű választ adni, mivel hullámzik a dolog. Egy-egy jól sikerült rendezvényünk vagy a politikusok egyes biztató nyilatkozatai után optimistább vagyok, de az utcára kilépve már változhat a helyzet.

A bevezetőben azt ajánlja nekünk, az olvasóknak, hogy gondolatban tegyünk le egy kis követ az áldozatok valós vagy virtuális síremlékére. Professzor úr a kötet megjelenésével letette az első kődarabot, s teljesült a kórházi ágyon megfogadott elhatározása. Amennyiben három dolgot kívánhatna az Örökkévalótól, mi lenne az?

– Az egyik az lenne, hogy tudjam folytatni a téma feldolgozását további kutatással és kiadásokkal, legyen hozzá erőm, és kapjak megfelelő segítséget. A második, hogy az eredmények kerüljenek be az oktatásba, ajánlott olvasmányként az iskolai tanmenetbe, s teremjenek az ifjúságban jó gyümölcsöket. A harmadik pedig, hogy sikerüljön békében és békességben élni.

Köszönöm az interjút, s kívánom, hogy kérése meghallgatásra találjon. (A szerző történész)

Olvasson tovább: