Kereső toggle

Elfelejtettük, milyen gyereknek lenni

Beszélgetés Vekerdy Tamás gyermekpszichológussal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Stephen Hawking fizikus, akit ma a világ legokosabb emberének tartanak, nyolcévesen még nem tudott írni-olvasni. Nem tudott megtanulni Picasso sem, sőt még számolni sem, vagyis a mi fogalmaink szerint értelmi fogyatékos volt. Holott zseni volt. A tanításban differenciálni kell, ez a modern pedagógia alapszava. De ma nem a gyerekhez szabjuk az iskolát, hanem a gyereket akarjuk hozzászabni egy dilettáns és emberellenes módon kitalált iskolához” – mondja Vekerdy Tamás pszichológus, akit 81. születésnapja alkalmából látogattunk meg.

Jogot végzett, de egész máshol kötött ki. Miért?

– Hétévesen gyermekorvos akartam lenni, később író, de főleg Jack London-i értelemben szabad ember, csavargó. Apám kérésére, aki neves ügyvéd volt, végeztem el a jogi kart. Emlékszem, beajánlott a legjobb munkaközösségbe jelöltnek. Ott ültem, és vártam a főnököt, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy ha én ide belépek, akkor nem az leszek többé, aki vagyok vagy aki lehetnék. Ennélfogva felugrottam és elrohantam. Így szakítottam végül is a joggal.

És milyen volt a szabad élet?

– Színesebb: voltam statiszta, házitanító és sok egyéb. Azóta tudom, hogy az a jó házitanító, aki elsőként nem füzetet ellenőriz, hanem filmekről vagy bármiről fecseg a gyerekkel, miközben szegény nagymama a másik szobában azon idegeskedik, hogy a rengeteg pénzért ők a fociról csevegnek. De Tomi, aki egyik tanítványom volt, és megbukott matematikából, utána átment. És én állítom, hogy nem ment volna át, ha kizárólag a matematikával foglalkozunk.

Árulja el, hogyan lett végül pszichológus.

– A hatvanas évek elején jelentkeztem a Család és iskola című laphoz, aminek az atyai jóbarát, Török Sándor író volt a főszerkesztője. Egy idő után a fenntartók azt akarták, hogy végezzek el egy bölcsész szakot is. Az akkor újraindult pszichológia szakot választottam – az mindig is érdekelt.

A gyerekek iránti érdeklődése honnan ered?

– Ez valami családi adottság lehet, mert rengeteg közöttünk az óvónő, gyógypedagógus, tanár, de még a jogot végzett unokabátyámból is gyámügyi jogász lett.

Vajon az édesapjának, akiről mindig lenyűgözően írt, volt-e szerepe ebben?

– Lehetséges. Apám, aki számomra az érzelmi biztonságot jelentette, zseniálisan tudott és szeretett játszani. Köztudomású volt, hogy bárhova ment, a gyerekek imádták.

Ön Mérei Ferencnek, a kor jeles gyermekpszichológusának lett a tanítványa, ami szintén meghatározó lehetett.

– Nagyon fontos szerepe volt, hiszen a praxist akkor nála lehetett megtanulni, nem annyira az egyetemen. Miután ’65-ben Mérei kijött a börtönből, berendezhetett a Lipóton egy pszichodiagnosztikai laboratóriumot, létrehozott egy szakmai műhelyt, kiadta a Vademecum füzeteket. Mérei kis szobáján keresztül behozta Magyarországra az egész nyugati modern pszichológiát. A másik ilyen fontos hely a Faludi utca, György Júlia gyermekrendelője volt.

Mióta érdekli a szakembereket a gyermeklélektan?

– Analitikus körökben mindig jellemző volt a gyerekkel, a gyerekkorral való foglalkozás. Tudományosan Freud szögezte le azt, hogy az első 3 év döntő az ember életében.

A századforduló a nagy reformpedagógiák indulásának kora is volt, rengetegen foglalkoztak azzal, hogy valami nem stimmel az iskolarendszerrel és a gyerekszemléletünkkel. Akkor indult el a pedológia, azaz a gyermektanulmányozás, amely a különböző életkorok jellegzetességeit tárta fel orvosi, pszichológiai, antropológiai szempontból. Mi magyarok ezen a területen is elég jól álltunk.

Aztán mit kezdtünk ezzel a sok tudásunkkal?

– Ha a mai iskolára gondol, akkor nagyon siralmas a kép. A régi magyar iskolában még sok jó dolog volt, mármint az Eötvös-féle iskolában, de már az első világháború után elkezdett romlani attól, hogy ideologikussá vált. Megjegyzem, még gróf Klebelsberg Kuno is – akiről a Klik-et a család tiltakozása ellenére elnevezték – zseniális ember volt, aki mindenben az ellenkezőjét csinálta annak, amit a Klik-et működtető kormány ma művel. Kiharcolt pénzeket a saját tárcája és nem a saját zsebe számára. Nem sokallta az egyetemisták számát, sőt, három vidéki tudományegyetemet alapított. Nem akart kevesebb gimnazistát, ezért hozta létre a klasszikus görög–latin gimnázium mellé a reál gimnáziumot, amely két modern idegen nyelvet oktatott, és teljes értékű érettségit adott. Mi több, az ő nevéhez fűződik az alapfokú oktatás megerősítése, a 8 osztályos iskola gondolata is.

És mi a helyzet most, az egész napos iskolarendszerrel? 

– Azzal, hogy a gyerekeknek napi 8-10 órát kötelező az iskolában lenniük? Minek? Egy elsősnek napi 2-3 óra bőven elég! 1945 előtt is volt napközi, ami egy nyomorenyhítő akció része volt, s a gyerekek 9 ezreléke járt oda. Aztán Rákosi Mátyás azt mondta, mindenki legyen egész nap az iskolában, ellenőrzés alatt, mert ezek a szörnyű szülők félrenevelik a gyerekeket – akkor a gyerekek napközisek lettek. Ez életellenes, akárcsak az, hogy a pedagógusoknak 10-12 órával többet kell tölteniük az iskolában, mint amennyit tanítanak. A teljesítmény ettől törvényszerűen romlani fog. Ugyanez a helyzet a buktatással is. Kérdés, vajon miért megyünk szembe mindazzal a tapasztalattal, amit a hajdani tanyasi tanító nénik intuíciója és a tudományos kutatások egyaránt alátámasztottak?

Nyilván ideológiai szempontok miatt, nem?

– Ne higgye senki, hogy ez politikai kérdés. Hoffmann Rózsa köznevelési törvénye ellen elsőként a Fidesz oktatási kabinetjének vezetője tiltakozott. A valóság az, hogy a szocialisták között is rengetegen hívei a centralizációnak.

A pedagógusok felől is sokkal nagyobb volt az ellenállás 2002-ben, Magyar Bálinték reformjaival szemben, mint 2010-ben Hoffmann Rózsa intézkedései miatt…

– Ennek sok oka van. Például az integrált oktatást sem lehet pusztán rendeletileg bevezetni: ha a pedagógusok nem értenek hozzá, akkor mindenkinek szörnyű élmény lesz az együttoktatás…

Kérdés, hány tanár szánja rá magát arra, hogy képezze magát és változtasson?

– Nagyszerű, áldozatos pedagógusok dolgoznak még ma is a magyar iskolában. De Varga Júlia kutatása is eszembe jut, aki kimutatta, hogy a magyar pedagóguskar jelentős része háromszorosan kontraszelektált. Először a bemenetelnél, mert nagyon könnyű bekerülni a pedagógus szakokra. Másodszor a diploma megszerzése után a fiatalok kreatívabb kétharmada nem megy el pedagógusnak. A gyengébb egyharmad választja csak a pályát, és azoknak további egyharmada az, aki tartósan meg is marad rajta. Akik ma tiltakoznak, az nem a kontraszelektált rész.

Mit tehet ilyen körülmények között a család, amikor kötelező a gyereket iskolába, óvodába járatni?

– Nem kötelező, sőt az óvodáztatási kötelezettség törvénytelen! Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata szerint egyedül a szülő dolga megszabni, hogy milyen nevelést óhajt adni a gyerekének. Egy strasbourgi pert az állam elveszítene. Továbbmegyek, nincs iskolába járási kötelezettség, csak tankötelezettség. Azaz be kell íratni a gyereket az iskolába, a nyilvántartás végett, ahol számot kell adnia évente arról, hogy otthon vagy bárhol tanul. Az igazgatónak nincs joga megtagadni a magántanulói státusz kérelmet.

Ez nálunk mennyire működik?

– Elszántság kell: egy tucat szülő összefog, felbérel egy nyugdíjas tanító nénit, akivel a gyerekek harmadannyi idő alatt tanulják meg a tananyagot, mint az iskolában, és mindig kitűnően vizsgáznak. Ez világszerte tapasztalat. A homeschooling sehol nem új keletű, már a magyar arisztokratáknál is divat volt. Persze, vannak még alternatív iskolák is, vagy lehet keresni jó tanító nénit. Ez nyilván a jó érdekérvényesítő szülőknek fontos, a hátrányos helyzetű gyerekeknek épp az a legnagyobb hátrányuk, hogy a családjuk ezt nem tudja megtenni. Rettenetesen nyílik a társadalmi olló, ami katasztrofális, mert ha egy nemzet lehagyja az egyik részét, amely mélyszegénységben él, öngyilkosságot követ el. A finnek senkit sem hagynak el, a legeldugottabb faluban is ugyanolyan jó az iskolájuk, mint Helsinkiben. Észak- és Nyugat-Európában az iskolában töltött minden évvel csökken a gyerekek közti társadalmi különbség, míg nálunk folyamatosan nő.

Miért?

– Mert elfelejtettük, hogy mikor milyen a gyermek, és nem a gyerekekhez szabjuk az iskolát, hanem őket akarjuk hozzászabni egy dilettáns és emberellenes módon kitalált iskolához. A gyerekek nem egyformák, ezért a differenciálás a modern pedagógia kulcsszava. A felkészített tanítók mellé asszisztensek és szakemberek is kellenek, ezért muszáj egy meghatározott limitet az oktatásra fordítani, de Magyarország költ erre a legkevesebbet az OECD országok között.

Ha mi inkább a tananyagot hajszoljuk, és nem a gyerekre figyelünk, akkor nem fogjuk jól érezni magunkat velük, és nem lesz gyümölcsöző az együttlét. Freund Tamást, a kitűnő agykutatót idézem: az agyfiziológiai vizsgálatokból kiderült, hogy öröm nélkül nincs hatékony tanulás.

Ennyi tananyag mellett nehéz örülni.

– Egy amerikai vizsgálat már a ’60-as években kimutatta, hogy mi a különbség a két szélsőséges tanártípus, a korrekt és a bohém között: az előbbi végigmegy mind a 27 írón, költőn, aki a tananyagban szerepel, míg a másik egész évben csak a kedvenc 5 szerzőjével foglalkozik: diákjai színdarabokat, verseket írnak az írók stílusában, előadják azokat, satöbbi. Rövid távon a korrekt osztály teljesít jobban lexikális ismeretekből. Hosszú távon viszont a sokat tudók egyre többet felejtenek, míg a másik csoport, amely megszerette az olvasást, később egy csomó tudást szív magába, mert magnetizálódott az órai élményektől. Zárjel: maga Széchenyi István is arról értekezett, hogy 18 éves kor után kell rengeteg tudást a fejbe kelepcézni és nem előtte. 

Tanárok azt mondják: nem az a dolguk, hogy a gyerekeket szórakoztassák.

– Ez azért van, mert nem tudnak élményt nyújtani, és maguk sem élvezik, amit csinálnak, s ez a mentségük.

Ez magas óraszám mellett is működhet?

– Minek ennyi óra? Minek a kötelező testnevelés? Ne értsen félre, valóban rettenetesen kell a kisgyereknek a mozgás. De mi nem az udvarra engedjük ki őket szaladgálni, mint régen a tanyasi iskolákban, hanem a tanteremben ugrálnak, vagy körbefutják az iskolát – tornasorban! Egy anya panaszkodott nekem, hogy a kislánya a legmagasabb, ezért ő szalad legelöl, mögötte a második egy kövérkés kislány, aki mindig kéri, hogy „Niki, lassabban”, viszont a sorban a harmadik egy cingár kisfiú, aki állandóan hajtja őt, hogy „gyorsabban, Niki, gyorsabban”. S Niki sírva megy haza, hogy ő nem tudja teljesíteni a feladatot! Azt kell, hogy mondjam, régen minden értelemben gyerekközpontúbb volt az iskola, még a nagyon elromlott állapotában is.

Alsó tagozaton most 45 perces órák helyett 30 perces órák lesznek, ez nem pozitív fejlemény?

– Nincs nagy különbség. Rugalmasságra lenne szükség, az alsó tagozatban különösen: rá kellene bízni a tanítónőre, hogy melyik nap mit csinál a gyerekekkel. De mintha rettegnének attól, hogy a pedagógusokra bízzanak döntéseket – legalább azokra, akik ezt a szabadságot igénylik. A férfitanárok krónikus hiánya is ezzel hozható összefüggésbe: kevés a pénz, kicsi a társadalmi presztízs, és nincs szabadság. (Közreműködött: Bayer Friderika)

Olvasson tovább: