Kereső toggle

Beszélgetés Puskás Tamással és Básti Julival

Az a jó, ha megdobban a szív

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Shakespeare és Molière is rentábilis színházat csinált, különben éhen haltak volna” - mondja Puskás Tamás színházgazgató, aki a lepusztult, eladósodott Vidám Színpad élére kerülve létrehozta az élvonalbeli Centrál Színházat feleségével, Básti Julival. A házaspár 2000-ben indította el a Keszthelyi Nyári Játékokat is, amit a Balaton-part egyik legnépszerűbb színházi rendezvényeként emlegetnek. Mindemellett 31 éve házasok, és három fiút neveltek fel.

Nézze meg a beszélgetésről készült videónkat!

17. alkalommal rendezik meg a Keszthelyi Nyári Játékokat, s a jegyek nagy része már elővételben elfogyott. Gondolták volna, hogy eljutnak idáig?

Puskás Tamás: Amikor az első évben kitettünk 1200 széket, és voltak vagy nyolcvanan a nézőtéren, mert kifejezetten hideg volt, nem sokban reménykedtünk.  Az első nyár minden tekintetben bukás volt.

Básti Juli: Pedig akkor még végigjártuk a Balaton-parti strandokat barokk jelmezben, zenekísérettel, és úgy osztogattuk a szórólapokat. Mire elkezdtük az előadásokat, hideg lett, és esett az eső.

Hogyan jött a nyári színház mint ötlet?

B.J.: Akkoriban kevés munkánk volt. Gondoltuk, Keszthelyen lehetne szabadtéri előadásokat tartani, merthogy az apám keszthelyi, és én sokat voltam a Festetics-kastélyban gyerekkoromban, szerettem a parkot. A múzeum igazgatójával megegyeztünk, de a várost is meg kellett győznünk, hogy ez jó lesz nekik – ami nem is volt olyan egyszerű, mivel többen azt gondolták, hogy ez csak nekünk lesz jó.

P.T.: Kecskeméten rendeztem a Tévedések vígjátékát, ami annyira jól sikerült, hogy nem akartuk csak azért abbahagyni, mert a bérlet kifutott. Keszthely jó választásnak tűnt, a város az én szívemhez is közel áll, gyerekkoromban apámmal jártam ott, kéktúrán. Az indulás rengeteg energiánkat elvitte. A városi politikusokkal is meg kellett küzdenünk, a képviselőtestület megosztottsága majdnem keresztbetett a kezdeményezésnek: ha az egyik oldal támogatta, a másik azonnal vétózott. 

Mikortól lett sikeres a rendezvény?

P.T.: Sokáig nullszaldósok voltunk, de az elmúlt  években már csak a Centrál Színház gazdasági ereje biztosítja a nyári játékok fennmaradását. A jegyeladásban sikeres színházaknak jobban megy azóta, hogy az állami támogatás egy részét kiváltotta a TAO-s rendszer, azaz a nettó jegybevételek 80 százalékának erejéig a cégek felajánlhatják társasági adójuk egy részét.

Ezek szerint ma lehet jövedelmezően jó színházat csinálni?

P.T.: Az adott körülmények között lehet. Gondoljon bele: a régi nagyok, Molière, Shakespeare és sokan mások is jövedelmezően működtek, különben éhen haltak volna. Budapesten is így volt ez, egészen a szocialista éra kezdetéig. Azért azt szögezzük le, hogy ma közvetve vagy közvetlenül a legönállóbb színház bevételének is közel a fele állami segítség, ugyanis a TAO is az.

Sokáig azt mondták, hogy elmaradt a kulturális rendszerváltás, a színházi szféra szent tehén maradt, ahol ugyanazok a szaktekintélyek osztják egymásnak a nagy pénzeket…

P.T.: Általában sem történt meg rendesen a rendszerváltás, némi hatalommegosztás  volt csupán, amikor a szocializmusról áttértünk a kapitalizmusra, a diktatúráról a parlamenti demokráciára. Most folyik az igazi elitváltás, ami a rendszerváltás szükségszerű velejárója, ennek  előbb-utóbb be kellett következnie. A 25 éve elszalasztott lehetőség következményeit most szenvedjük. No meg szerencsére és törvényszerűen nemzedékváltás is zajlik.

Mindeközben pezseg a színházi élet: évente 4 millió színházlátogatás van, a fele Budapesten. 130 színház van, az élen a zenés műfajok állnak, utána a prózai színház jön. Mi a pezsgés oka?

B.J.: Magyarországon remek repertoárrendszert véd az állami színháztámogatás, ettől tud ennyi és ilyen színes színház működni. Ennek örülni kell, ezt védeni kell.

P.T.: Többféle színházi rendszer létezik: például az en suite, amit a Broadwayen csinálnak, míg nálunk a repertoárszínház a jellemző (az egyik egyszerre csak egy darabot, a másik több darabot tart műsoron – a szerk.). London ugyan színházi nagyhatalom 50 színházzal, ahol egyidejűleg mégis csak 50 előadás fut. Budapesten viszont, ahol csak 20 jelentősebb repertoárszínház van, legalább 150-200 előadás megy havonta. S míg külföldön a választott darabnak kell győznie, addig itt elég a repertoárnak, így az egyes darabok biztosítják a többit. Nálunk átlagosan 50 előadást követően térül meg egy darab.

Az itteni üzemmenet a színésznek és nézőnek is kedvezőbb, nem?

P.T.: Igen, gazdagabb, szórakoztatóbb és élvezetesebb. Bár London mellett szól, hogy ott mindig érzem az igyekezetet, hogy a nézőt mindenáron el kell  varázsolni. Itthon viszont sokszor be-lebotlok abba, hogy nem érdekel, tetszik-e nézőnek, vagy sem, úgyis megkapjuk az állami támogatást. Alanyi színházcsinálás folyik, sokszor a néző elutasítása ellenére. Ezt az említett nagyok nem engedhették meg maguknak.

Keszthelyre hogyan választják ki a nyerő darabot?

B.J.: Az évad legsikeresebb vígjátékát visszük el oda. Súlyos drámákat nem kínálhatunk, hiszen nyáron az emberek szórakozni akarnak. 

P.T.: Ilyenkor nem lehet izmozni. De mit jelent az, hogy az emberek szórakozni vágynak? Magyarországon imádják ezt szétválasztani: vagy szórakoztatjuk a nézőt, vagy elgondolkodtatjuk.

Én értem, hogy a skála egyik végén már az alpári  szórakoztatás van, a másik végén pedig a brechtiánus tanítás, ahol beleverik az orrunkat a tanulságba, de azt gondolom, hogy a jó színház – és itt megint Shakespeare és Molière – mindig a skála közepén van. A nézők odavoltak a gyönyörűségtől, miközben nézték a történetet, az élmény elvégezte bennük azt a munkát, amiért színházat csinálunk. A színháznak olyannak kell lennie, mint a mesének: a gyerek ámulattal hallgatja, és közben minden megtörténik vele, amiről például Bruno Bettelheim A mese bűvölete című gyönyörű könyvében magyaráz.

Sok külföldi sikerdarabot is színre visznek a Centrál Színházban. Mi a mérce a válogatásnál? 

P.T.: Ezt már így csináltam fiatalkoromban is, amikor rövid ideig autókkal kereskedtem. Kijártam külföldre, és mindig azt vettem meg, amilyet én is szerettem volna magamnak. Hazahoztam, és mindig rögtön megvették. Ugyanez van a színdarabokkal is: ebben az országban élek, olyan folyamatok viharában, amiket úgyse tudok rendesen értelmezni, de erős élményem, érzéseim mégis vannak erről az egészről. Találkozom történetekkel, amiktől megdobban a szívem, és ha szerencsémre annak a színésznek is megdobban, aki szerintem az országban a legjobban tudná eljátszani, akkor komoly esély van rá, hogy az a darab műsorra kerül.

Elmondása szerint a Centrál Színházzal kapcsolatos terveit csak a felesége támogatta. Mi fogta meg a tervben?

B.J.: Hát a férjem. Egyszerűen mellé álltam, mivel ő a párom. Szakmailag rettenetes félelem volt bennem, mert a Vidám Színpad szakmailag a béka feneke alatt volt. „Nem a Vidám Színpadon vagy” – ezzel állították le a szakmában az ízléstelenséget. Ha csak rajtam múlik, a lábamat be nem teszem oda.  Át kellett alakítani az egész színházat. Mikor már ott játszottam, csak akkor tudtam odahívni másokat is, mert így volt rá esély, hogy odajöjjenek, és lassacskán egyre többen legyünk.

P.T.: Én nem féltem.

B.J.: Ez érthető, hiszen Tamás rengeteg helyen rendezett, sikereket aratott, ezért mindenhova visszahívták többször is, de aztán, mikor a népszerűsége csúcsára ért, akkor hirtelen már nem hívták többet. Nyilvánvaló volt, hogy szeretne végre a maga ura lenni.

Ezért pályázta meg a Vidám Színpad direktori székét?

P.T.: Ehhez még tudni kell, hogy én korábban azokat a darabokat – jelmezeket, díszleteket –, amelyeket rendeztem, jelesül Shakespeare-vígjátékokat, olcsón felvásároltam a vidéki színházaktól. Amikor ott lemegy a széria, ezeket felaprítják ugyanis. Stagione társulatot akartam létrehozni, gondolván: végigjárom a vidéki színházakat, és felajánlom nekik kedvezményesen az előadásokat.

És?

P.T.: Senki sem kért belőle. Aztán hallottam a bajba jutott Vidám Színpadról, amely egy lerobbant épületben a végét járta, s mivel a fővárostól nem sok pénzt kapott, százmilliós adósságot is felhalmozott. Végigjártam az illeté-keseket, és elmondtam nekik, hogy itt nagy baj van, de én tudom a megoldást. Így lettem 2003-ban igazgató a Vidám Színpadon, amit az mentett meg, hogy odavittem négy Shakespeare-darabot, meg a Fekete Pétert – a rendezések mellé a teljes kelléktárat is –, ami igazi apport volt. Ez már a színház el nem ismert privatizációja volt, ami onnantól indult el felfelé.

Mi lett a régi társulattal?

P.T.: Az első években velük dolgoztam, a nagy nevek csak vendégek voltak. Havonta hoztam ki az új bemutatókat, amíg föl nem épült a saját repertoár, és nem érte el azt a számot, ami már biztonsággal fenntartja a színházat. Ez 2-3 évbe telt, addig bizony hagytam műsoron a régi darabokat is. Fokozatosan cserélődött le a repertoár, a társulat, a publikum, és a 2008-as névváltoztatás volt a határkő. Látványosan 2010-ben billent át a történet, amikor Haumann eljátszotta a Velencei kalmárt. Azután jött Törőcsik Mari, Kern András, szóval onnantól exponenciális a fejlődés. Ma már igazi társulatunk van, melynek derékhadát olyan művészek alkotják, mint Pokorny Lia, Rudolf Péter, Schmidt Zoltán, Básti Juli. A mi színházunk nagy tudása az – és ezt a szabadságot őrzöm is nagyon –, hogy az érzékenyen választott darab minden fontos szerepét olyan színész játszhatja, aki azt a legjobban tudja ebben az országban.

Nem tartott attól, hogy egy politikai komisszár egyszer csak leváltja önt?

P.T.: Ez megtörténhetett volna 2011-ben. Törvényszerű, hogy ha az ember teljes lelkesedésével és tudásával felépít valami remeket, akkor azt elirigylik, megtámadják, meg kell védenie. Mint ahogy Dobónak is meg kellett védenie Eger várát, méghozzá nagy túlerővel szemben. Persze a vereséget egyszerűbb a politikai megosztottságra fogni.

Talán 2011-ben nem volt elég szétosztható pozíció?

P.T.: Az igazgatócserék a kormányváltások velejárói, és a kis színházak különösen kiszolgáltatottak. Egyik riválisomnak nagyon magas állású támogatója volt, ezt legyőzni irgalmatlan munkát igényelt. Végül az is segített, hogy kiderült: a színház igen kevés fővárosi támogatást kap. 

B.J.: Tegyük hozzá, hogy azért előtte Törőcsik Mari is felhívta Tarlós Istvánt, és máshonnan is dőltek a telefonok, hogy a Centál kiválóan működik, ezért békén kellene hagyni. Én nagyon utálom, hogy ez emberemlékezet óta csak így megy, nem elég a teljesítmény magában.

P.T.: Nem ment volna, ha a Centrál nem jó színház.

Nem túl megterhelő egy személyben gazdasági és művészeti vezetőnek lenni?

B.J.: Akik vezetésre termettek, azok valahogy képesek minden területet átlátni. Különben nem is a gazdasági oldal a legérdekesebb, hanem az, hogy miként bánik az emberekkel, hogyan tud  olyan feszültségmentes, jó légkört teremteni, amiben szeretnek az emberek dolgozni. Még mindig zajlik az új nézők beáramlása, de ma már a helyzetünk annyira stabil, hogy lehet nyitni, sokféle előadással is próbálkozni.

Úgy hírlik, hogy megvenné a színházat. Feltett célja a háborítatlan munka?

P.T.: Évek óta folyik a beszélgetés a színházat működtető nonprofit kft. privatizálásáról. Kidolgoztunk egy javaslatot, s ha ősszel sikerül nyélbe ütni a vételt, az más színházak számára is jelenthet példát a sikeres működtetésre.

Olvasson tovább: