Kereső toggle

„A szemünk előtt omlott össze a veterán SS-tiszt”

Sándor Zsuzsa Oskar Gröning büntetőügyéről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Négy év szabadságvesztésre ítélte 2015 júliusában a lüneburgi büntetőbíróság az egykori auschwitzi haláltábor „könyvelőjét”. A ma 95 éves Oskar Gröning 300 ezer ember meggyilkolásához nyújtott bűnsegédletet. Sándor Zsuzsa jogász végigkövette a pert, és a közeljövőben könyvet jelentet meg a fordulatokban gazdag, ugyanakkor borzalmakkal terhelt eseményekről. Interjú.

Végigkövette Oskar Gröning perét, több tárgyaláson személyesen is részt vett. A könyvírás szándékával történt így?

– Eredetileg egy ügyvéd barátom szólt, hogy lesz ez a per, és hogy holokauszttúlélők is vallomást fognak tenni – ahogy a német jogban nevezik – mellékvádlókként. Ő képviselt néhány mellékvádlót, részben olyanokat, akik Magyarországon élnek. Először a szakmai kíváncsiság vezetett, érdekelt, hogyan zajlik egy ilyen büntetőper egy meglehetősen különleges témában.

Nézze meg a cikkhez kapcsolódó videointerjút!

Kiutaztam, és a tárgyalóteremben, menet közben kezdtem érezni, hogy itt olyan fantasztikus dolgok hangzottak el, hogy megérné könyvet írni. Magával ragadó volt a mellékvádlók tanúvallomása, néhányukkal interjút is készítettem. És drámai volt végigélni annak az embernek az átalakulását a per során, aki ott ült a vádlottak padján 94 évesen.

Miféle átalakuláson ment keresztül Oskar Gröning?

– Amikor elindult az eljárás, úgy viselkedett, mintha ma is huszonéves lenne, mintha ma is SS-tiszt lenne: a vallomásában is azokat a szavakat, kifejezéseket használta, amelyeket Auschwitzban használt. Döbbenetes és félelmetes volt.

A zsidók gázkamrába küldése az ő szókincsében úgy jelent meg, hogy „elintéztük”. A közhiedelem szerint a rámpán, ahová a transzportok megérkeztek, mindig rend volt, a túlélők azonban később cáfolták ezt. Gröning azt mondta: „Ha én szerveztem volna, másképp csináltam volna, nagyobb rendet tartottam volna”. A jelenlévőknek az volt a benyomása, ahogy Puszta Éva, az egyik túlélő meg is fogalmazta a második tárgyalási napon, hogy Auschwitz szelleme beköltözött a tárgyalóterembe. Ez volt a kiindulópont.

A végén – a per nem volt túl hosszú, áprilisban kezdődött és júliusban véget is ért – egy megtört öregember ült ott, akin lépésről lépésre lehetett látni, hogy éppen akkor fogja fel, micsoda pokoli gazemberség történt az ő közreműködésével. Hiszen személyesen nem ölt meg senkit, ő őrként volt jelen a rámpán, és a megsemmisítés gazdasági vonatkozásait, a zsidó vagyonok könyvelését és Berlinbe szállítását intézte. A tárgyaláson látszott, hogy akkor értette meg, mi történt ezekkel az emberekkel, mit éltek át a mellékvádlók. Ők ráadásul a szerencsések voltak, hiszen túlélték, mert munkatáborokba kerültek.

Azt írták a lapok, hogy Gröning nem kért bocsánatot az áldozatoktól.

– Több mellékvádló is megjegyezte, hogy miért nem kér bocsánatot, miért nem mond valamit, amiből érezni lehetne, hogy megbánta vagy felfogta, hogy mi történt. De a tárgyalás legvégén valami olyasmit mondott, hogy azért nem kér bocsánatot, mert neki csak Isten bocsáthat meg.

Ez azt jelentette, hogy olyan súlyúnak ítélte az elkövetett tetteit, hogy emberektől nem is érdemes bocsánatot kérnie?

– Igen, ez pontosan ezt jelentette: hogy kevés, ha ezek a túlélők, akik heteken át vallomást tettek, megbocsátanának neki, mert akkora bűnt követett el, hogy csak Istentől remélhet valamiféle megbocsátást. Így tört meg néhány hónap alatt ez az ember, aki még 94 évesen is úgy ült a vádlottak padjára, mint egy kemény, rideg SS-tiszt, ahogy a filmeken látjuk. 

Az is filmbe illő történet, ahogy Gröning annak idején horogra akadt. Gyakorlatilag saját magát leplezte le.

– Valamikor a nyolcvanas években Gröning tagja volt egy bélyeggyűjtő klubnak, ahol vitába keveredett egy másik gyűjtővel: ez utóbbi felháborodott azon, hogy elkezdték büntetni a holokauszttagadást: „Micsoda disznóság, hiszen tényleg nem volt, ezt csak a zsidók találták ki utólag” – méltatlankodott. Amikor Gröning ezt meghallotta, dühbe gurult, és azt mondta: „Igenis volt holokauszt, én ott voltam Auschwitzban, láttam mindent, úgy történt minden, ahogy leírták, ahogy elmondták.” De ezzel nem volt vége, mert a vita annyira felpaprikázta, hogy hazament, és készített egy 90 oldalas összefoglalót, amiben mindent leírt: az ő saját szerepét is, és azt is, mi történt a haláltáborban. Az irományt elküldte az ismerőseinek és a családtagjainak is. A két fia soha többet nem állt szóba vele. Azt nem lehet pontosan tudni, hogy hogyan, de a vallomás végül eljutott a sajtóhoz.

És ez alapján valaki feljelentette?

– Gröning aztán nyilatkozott is a sajtónak: a Der Spiegel készített vele egy hosszú mélyinterjút, másrészt egy tévétársaság is megszólaltatta, ahol ugyancsak őszintén elmondta a történteket.

Mindez a nyolcvanas években volt?

– Ez már a kilencvenes évek, talán a kétezres évek eleje volt.

És egyszer csak valaki azt mondta, itt a lehetőség, itt egy vallomás, ami miatt feljelentem?

– Nem tudom, kellett-e külön feljelentés. A német joggyakorlat nagyon sokat változott az évek folyamán: eleinte, a háborút követően, a főbűnösök perei után olyan szemlélet uralkodott, hogy csak azokat lehetett felelősségre vonni, akik személyesen bántalmaztak vagy öltek foglyokat. Azután jött a kilencvenes évek körül egy változás, amikor  John Demjanjukot, a sobibori láger parancsnokát Németországban azért ítélték el, mert táborparancsnokként részes volt 27 ezer zsidó meggyilkolásában. Nem arra törekedtek, hogy konkrét emberöléseket bizonyítsanak rá, hanem azt mondták, mindenki, aki fogaskerék volt ebben a gyilkoló gépezetben, felelős a meggyilkolt emberekért, bármi volt a beosztása.

Ehhez a változáshoz kellett egy jogszabály-módosítás? Vagy csak kezdték máshogy megítélni a történteket?

– Másképp kezdték megítélni ugyanazokat a tényeket. Ez már egy új generáció volt az igazságszolgáltatásban és persze a társadalomban is. Nem változott a törvény, de megváltozott a bírói gyakorlat. A Demjanjuk-per jelentette a fordulópontot, és ez a gyakorlat vezetett oda, hogy Oskar Gröninget is elítélte a bíróság.

Ön mégis azt írta a blogjában, hogy „a felelősségre vonás iránti igyekezet a németekben mindig takaréklángon pislákolt”.

– Igen, de ez egy korábbi időszakra vonatkozik, az ötvenes, hatvanas, hetvenes évekre volt jellemző. Akkoriban nem nagyon igyekeztek, hogy felkutassák a háborús bűnösöket. Ahhoz képest, hogy hány SS- tiszt szolgált Auschwitzban, csak néhányat ítéltek el. A szemléletváltás óta viszont több tisztet és a tábor személyzetéhez tartozó embert fogtak perbe.

Ez tulajdonképpen választ ad arra a kérdésre is, hogy Gröning miért mert beleállni ebbe a történetbe a nyolcvanas-kilencvenes években. Nyilván eszébe sem jutott, hogy éppen a saját vádiratát fogalmazza meg.

– Olyannyira nem, hogy korábban már részese volt egy eljárásnak Frankfurtban, de ott csak tanúként hallgatták ki: akkor fel sem merült a bűnössége. Valószínűleg nem gondolt arra, hogy annyira megváltozik a bírói szemlélet, hogy egyszer vádlott lesz belőle.

Az azért figyelmeztető jel lehetett, hogy a fiai megszakították vele a kapcsolatot, miután megírta a vallomását. Ez szóba került a tárgyaláson?

– Ez nem merült fel, és Gröning ügyvédei nem engedték, hogy bárki interjút készítsen vele a tárgyalás alatt, így személyes jellegű információkat nem tudtunk meg. De az előbb említett Spiegel-interjúban, amiből hosszan idézek a könyvben is, mert nagyon jellemző Gröning személyiségváltozására, ott elmondja, hogy nem sokkal a háború után, amikor a családban felmerült a téma, ő egyszer és mindenkorra véget vetett ennek. Azt mondta: „engem nem ítélt el bíróság, én mától kezdve tisztességes ember vagyok”. És nem engedte, hogy a család kérdéseket tehessen fel neki. Nyilván ez is közrejátszott, hogy amikor a felnőtt fiai megismerték ezt a 90 oldalas vallomást, olyan döbbenetet váltott ki belőlük, hogy úgy érezték, nem vállalhatnak semmiféle közösséget vele.

Nagy emberi dráma, de ez a minimum, amit megérdemel.
A civil életéről egyébként mit tudhatunk?

– Hitlert istenítő családban nőtt fel, úgy gondolkodott, mint jelentős tömegek, hogy a zsidók disznók, nem emberek. A testvéréről és az apjáról is tudni, hogy Hitler-hívők voltak. És Gröning 94 éves koráig ugyanez az ember volt, noha a háború után normális polgári életet élt egy kisvárosban. A sors iróniája, hogy nemcsak Auschwitzban volt könyvelő, hanem a civil életében is könyvelőként dolgozott egy üveggyárban, sőt, bírósági ülnök is volt ebben a kisvárosban.

Mint mondta, végül a túlélők vallomásai rendítették meg. Volt ezek között olyan, ami láthatóan a legerősebb impulzust jelentette Gröning számára?

– Ezt nagyon nehéz meghatározni, mert ez egy folyamat volt. Ha mégis választanom kell, az egész tárgyalóteremben a legmegdöbbentőbb hatást egy Angela Richt nevű orosz hölgy vallomása váltotta ki, aki ott született a táborban. Elmesélte, hogyan hordta ki az édesanyja, milyen körülmények között jött világra, és hogy azóta is mennyire nyomasztja, ha valahova be kell írnia a születési helyét, és azt kell beírnia, hogy Auschwitz. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha mert volna egy légy zümmögni. Egészen döbbent, fogható csönd szállt a tárgyalóteremre.

Szakmabeliként tapasztal különbséget a német és a magyar igazságszolgáltatás között? Azért kérdezem, mert itthon sokszor hosszú évekig húzódnak perek, köztük ilyen jellegűek is, Gröning pere viszont négy hónap alatt lezajlott.

– Nem akarok és nem is tudok általánosítani. Ebben az ügyben egy fantasztikus bíró ítélkezett, csak csodálni tudom a tárgyalási stílusát és az egész tárgyalásvezetést. Rögtön az elején azzal kezdte, hogy a per során mély érzelmek dúlnak majd, de leszögezte, hogy ez egy büntetőeljárás, ahol nincs helye a nemtetszés-nyilvánításnak. Nagyszerűen kézben tartotta az egész tárgyalást, kimért és udvarias volt.

Itthon is perbe fogtak idős embereket a holokauszt során elkövetett bűneik miatt. A közvélemény egy jelentős része azt mondta, ez így elhibázott, sokkal korábban kellett volna lefolytatni az eljárásokat. Németországban is voltak ilyen felhangok?

– Németországban is megoszlik a közvélemény. Ott is sokan azt mondják, hogy mit akarunk egy 94 éves embertől, miért kell egy hetven évvel ezelőtt elkövetett cselekmény miatt felelősségre vonni. A bíróság maga is kimondta, sajnálatos, hogy erre csak most került sor. De hozzátette, hogy ezek el nem évülő bűnök, így most is helye van a felelősségre vonásnak.

Olvasson tovább: